A színművész mindig is azt gondolta, hogy a politika szerves része a színházcsinálásnak. Már a Krétakör alapítójával, Schilling Árpáddal is több alkalommal nyúltak olyan társadalmi és politikai témákhoz, amelyek addig nem igazán voltak fókuszban.
„Az, hogy van egy diktatórikus hatalom, amely megpróbálja elcsendesíteni ezeket a hangokat, nem újszerű. Igaz, ma már nem jön értünk a fekete autó, mint a kommunizmus idején, hanem elintéznek annyival, hogy nem kapunk szerepet, ha mégis, nem érkezik meg a honoráriumunk. Ez azért is nagyon fájdalmas, mert miközben látom, hogy milyen kérdések foglalkoztatják a színházi szakmát a világban, látom azt is, ami Magyarországon történik, ahol néhány befolyásos igazgató és a baráti körük, csupa közepesen tehetséges senkiházik uralkodnak. Nem ezért tanultam, nem ezért tettem bele annyi energiát. Ezzel együtt hátrébb léptem a politikától, mert rájöttem, hogy nem számít, amit mondok. Azzal foglalkozom, amihez értek. Színész vagyok, a színpadon fogalmazom meg a gondolataimat, amelyet van, aki meghall, más pedig nem. A közügyekért továbbra is kiállok. Nem félek. Ha nagy gond lesz, majd elmegyek árufeltöltőnek, ahogy elmentem egy barátom látványkonyhájába kisegítőnek szombatonként a Rákóczi téri Vásárcsarnokba” – mondja a Tóth Olivérnek adott interjújában Nagy Zsolt, ami az InStyleMen.hu oldalon jelent meg.
A színművész szerint az embereknek lehetőségük van rajtuk keresztül a saját életükbe bepillantást nyerni. „Mi magyarok úgy érezzük, mindenhez értünk a focitól a politikáig, bármire képesek vagyunk, mondom ezt ironikusan, pedig valójában csak buherálunk. Érdemes magunkat kritikusan szemlélni, ami ebben az országban nem igazán sikerül. Eltűnt a humorérzékünk, nem ismerjük a szerénységet, a munka örömét… Régen láttam magyar embert megszakadni a munkában, tisztelet a kivételnek, pedig az elmélyült szakmunka hiánycikk. És irigyek is vagyunk. Ezekkel a tulajdonságainkkal nem szeretünk szembesülni, amire a színház lehetőséget biztosít. Az idegrendszeremmel dolgozom, feszegetem a határaimat, vannak indulatkezelési problémáim, de ma már sokkal inkább abba a fektetem az energiáimat, hogy megértsek dolgokat, mintsem abba, hogy rögtön véleményt alkossak, hogy mindenáron nekem legyen igazam.”
Nagy Zsolt szorongó gyerek volt, akinek mindenféle családi problémái voltak. Az élete első berúgásakor tizennégy éves volt, éppen elballagott az általános iskolából. „Hallgattuk a zenét a barátaimmal, ittunk valami kevertet és némi sört. Arra eszméltem, hogy eltűnt belőlem minden feszültség, boldog voltam. Bátran beszélgettem mindenkivel, úgy tűnt, szellemes is vagyok, mert mindenki nevetett a poénjaimon. Figyeltek rám. Később az életemben sokszor ezeket a helyzeteket kerestem. Óriási csapda volt. Nagy présben éltem. Elhitettem magammal, hogy az életvitelem normális. Volt olyan ismerősöm, akit egyszer meglátogattam a detoxikálóban. Ott feküdt előttem magánkívül, összeverve, a saját ürülékében. Felmértem, hogy én is eljuthatok idáig.”
Mint az interjúból kiderült, mindig egyedül próbálta megoldani a problémáit, azután konzulensekkel, akiket átvert. Végül elment egy rehabilitációra, és segítséget kért. Az interjú készítésének napján, 2024. április 12-én már 333 napja, hogy tiszta volt.
Az interjúban szó esik még az igazságtalanságról, a nőkhöz való viszonyáról, az első házasságáról és a családjáról, aminél a karrierje egykor fontosabb volt, valamint arról, miért tartja nagyra Latinovits Zoltánt, Őze Lajost és Cserhalmi Györgyöt…
A nagyinterjú az alábbi linken elérhető.
Fotó: Valuska Gábor/InStyle Men
