Ha csak úgy tudna megismerkedni egy ország kultúrájával, hogy csak olcsó és rossz minőségű ételeket ehetne, inkább neki sem vágna az útnak – mondja Magyarország egyik legismertebb séfje, Bíró Lajos, aki fiával, Bíró Dániellel adott interjút, amelyben szóba került a magyarok ízlése is.

Ami Bíró Dániel szerint nem elég kifinomult. „Sokak számára még mindig az a legfontosabb, hogy olcsón és nagy mennyiséget ehessenek. Mennyivel jobb lenne, ha valamivel drágábban, de jobb minőséget fogyasztanánk. A saját ízvilágomat leginkább a bátorság jellemzi. Erőteljes és mély ízekkel, savakkal dolgozom. Valamilyen szinten próbálok hű maradni a magyar gasztronómiához, de mellette merítek a francia és az ázsiai konyhából, illetve a saját ízlésemből.”

„Úgy érzem, mindig egy lépéssel a szakma előtt jártam. Talán azért, mert az élet jó lehetőségeket kínált számomra. Amikor például az Amerikai Nagykövetségre kerültem, olyan alapanyagokkal dolgozhattam, amelyekkel kevesen. A Vörös Sárkány az ország első kínai étterme volt, és sorolhatnám” – mondja Bíró Lajos a Tóth Olivérnek adott interjújában, amely a Remind magazin oldalán jelent meg. Hozzátette: „Dani már gyerekként azt látta, hogy hihetetlen módon élvezem az életemet. Mindig és mindenből – még szakácskabátból is – igyekeztem a legjobbat megvásárolni, végigenni a világ legjobb ételeit, elutazni a leggyönyörűbb helyekre. Születése után majd minden élményemet megosztottam vele. Emlékszem, tizennyolc-tizenkilenc éves lehetett, amikor egy este a Bock Bisztróból, aminek én voltam a séfje, tartottunk hazafelé, és egyszer csak megszólalt, hogy szeretne gyrost enni. Elég flegma gyerek volt, így azt is hozzátette, hogy elmehetünk enni akár egy szusit is. Mivel a gyrosról hallani sem akartam, elmentünk az akkoriban nyitott Buddha-Bar Hotelbe a Klotild Palotába, ahol kért egy gin-tonikot. Miután megkóstolta, hátradőlt a székben, kinyújtóztatta a végtagjait, majd közölte, hogy ezért az életérzésért szeretne séf lenni. Soha nem tanítottam főzni. Nem szerettem volna egy második Bíró Lajost nevelni belőle. Persze onnantól kezdve, hogy elhatározta, gasztronómiával szeretne foglalkozni, igyekeztem segíteni neki, de nem mindig engedte. Abban nagyobb példát mutattam neki, hogyan kell a nőkkel bánni. Ennek a jelenlegi barátnője látja a kárát…”

De vajon, mit gondol a fiú arról, hogy eljön-e az idő, amikor a szakmában nem Bíró Lajos fia lesz, hanem Bíró Dániel? „Gyerekkoromtól kezdve az ország legjobb séfjei között éltem a mindennapjaimat. A legendás Rosenstein Tibortól Széll Tamásig mindenkit ismertem. Ezt mind apámnak köszönhetem. Remélem, hogy előbb-utóbb saját jogon is elismernek, de az sem zavar, ha örökké Bíró Lajos fiaként fognak hivatkozni rám.”

Ahogy az az interjúból kiderült, Bíró Dániel négyévesen kezdett el kungfuzni, aminek köszönhetően bejárta a fél világot, majd tizenkilenc éves korában a válogatottal Kínában járt, amikor véget ért a sportkarrierrje. „Beleszaladtam egy ütésbe, ami után csak arra emlékszem, hogy a mesterem áll felettem. Azt hiszem, boldog ember lettem volna, ha sportolóként folytathattam volna a pályafutásomat, de azért egy idő után realizáltam, hogy közel sem biztos, hogy jól meg is tudtam volna élni belőle. A mesterem, Kovács Géza az egyik legkeresettebb kaszkadőr lett Hollywoodban, fantasztikus utat járt be, de ez keveseknek adatik meg, én pedig saját egzisztenciát szerettem volna teremteni. A brutális kiütés után fél évig tilos volt edzenem, egy évig pedig versenyekre sem járhattam. Ezalatt az idő alatt kezdtem el azon gondolkodni, hogy a séfszakmát választom, amivel addig nem különösebben foglalkoztam. Soha nem volt rajtam családi nyomás sem, hogy édesapám nyomdokaiba lépjek. Mindig is jobban szerettem enni, mint főzni. Ráadásul tudtam, hogy minden támogatást megkapok tőle. Ezzel együtt fontos volt számomra, hogy olyan helyen tanuljak, ahol senki nem tudja, ki az a Bíró Lajos. Így kerültem Svájcba.

Személyes tapasztalat hiányában még apa sem tudja pontosan felmérni, milyen séfként dolgozni külföldön egy professzionális konyhában. Sohasem hagytam magam, de még így is sok megaláztatást voltam kénytelen elszenvedni. Előfordult, hogy egy felettesem megragadott a nyakamnál fogva, és beledobott a szemeteskukába. Egy másik esetben arra akartak kényszeríteni, hogy felnyaljam a padlót. Tudtam, hogy nem barátkozni megyek külföldre, hanem egyrészt heti hat nap tizennyolc órát dolgozni, hogy minél több tudást szívjak magamba, másrészt minél hamarabb felküzdeni magam a ranglétrán, hogy kevesebb atrocitásnak legyek kitéve. A sport múltam miatt edzett voltam, ráadásul a személyiségemből fakadóan kitartó is. Soha senki nem volt képes megtörni. Ez csak két embernek sikerülne: apámnak és a kungfu mesteremnek. Nyolc-kilenc hónap alatt sikerült eljutnom oda, hogy ideiglenes pályafőnökként rám bízták az esti szervizt. Csak az az utolsó este végén sírtam el magam. Ekkor kaptam a séftől egy üveg pezsgőt és egy doboz szivart. A többiek pedig egy kétszáz literes kuka tartalmát borították rám, majd megöleltek és gratuláltak. Tudtam, hogy ezek után náluk mindig otthon leszek. Olyan volt ott dolgozni, mint tizenévesen a kungfu világbajnokságra készülni. Reggel hat óra harminckor bementünk és éjjel egy óráig együtt sírtunk, együtt nevettünk a munkatársaimmal. Miután végeztünk, elindultam hazafelé a metróval, közben írtam a dolgozataimat a záróvizsgákra. Háromra hazaértem, és másnap kezdődött minden elölről.”

Az interjúban szó esik még hiúságról, beképzeltségről, élvhajhászatról, a konyhaművészet iránti szenvedélyüket meglapozó ízélményekről, a Michelin-csillag megszerzéséről, és arról, tudnak-e még egy olyan szakmát mondani, ahol annyi izgalomban és kalandban lehet részük, mint a konyhaművészet.

A nagyinterjú az alábbi linken elérhető.

Fotó: Remind