A népszerű kortárs író szerint a kultúra szerepének szándékos, politikai érdekek mentén történő lefokozásával bekövetkezett az értelmiség identitásvesztése is. Az, hogy mit lehet tenni ez ellen, nem tudja. Nem tartja magát olyan alkatnak, aki ezeken a kérdéseken töpreng.

„Visszakanyarodom Móriczhoz, akinek naplóját olvasva megdöbbentem, hogy milyen feladattudata volt. Több tucat oldalakat ír például a búzanemesítés helyzetéről, amivel újságíróként foglalkozott. Az ő idejében az író és az újságíró önmagában is médium volt. Móricz a saját korában társadalmi tényező volt, ma ezt nem látom. Talán Eszterházy Péter volt az utolsó író, aki betöltötte ezt a szerepet, talán az arisztokrata származása miatt is. A harmincas éveimben nagyon harciasan nyilvánultam meg, a betegségem óta viszont sokkal távolságtartóbb vagyok a társadalmi problémákkal. Azt hiszem ezek Móricz idején is politikával itatódtak át, de napjainkban annyira radikalizálódott a viták hangneme, kulturálatlansága, hogy azokban nem kívánok részt venni” – mondja Grecsó Krisztián a Tóth Olivérnek adott interjújában, amely a Remind magazin oldalán jelent meg.

Mint az az interjúból kiderült, az író sokféle módon próbálta megfogalmazni magát, egyúttal túlélhetővé tenni a gyerekkorát: a néptánctól kezdve a rockzenén át a különböző szereplési lehetőségekig sok mindenben próbált teljesíteni. Végül író lett, az egyik legnépszerűbb kortárs szerző.

„Szerettem volna megfelelni az elvárásoknak, elsősorban az apáménak, aki a legkülönbözőbb módokon lázadt a környezete ellen. Fűtötte egy belső feszültség: úgy érezte, mi, Grecsók valamilyen módon mások vagyunk, mint a közegünk tagjai. Rémülten, szinte már kényszeresen igyekeztem kreatív helyzeteket teremteni: a néptánctól kezdve a rockzenén át a különböző szereplési lehetőségekig sok mindenben megpróbáltam teljesíteni. Olyannyira nagy volt a nyomás rajtunk, hogy az azóta táncművésszé lett testvérem már tízéves kora körül az általános iskola vezetése elé terjesztette, hogy szeretné megtartani az első önálló estjét. Ebben a korban az adottságokat még felismerni is nehéz, nem hogy működtetni, fejleszteni, tehetséggé formálni, és akkor a motiváltság megőrzéséről nem is beszéltem. A mai napig azt gondolom, hogy nincsenek túl jó írói adottságaim, viszont azt a keveset, ami megadatott, megpróbálom jól használni.”

Legújabb regénye, az Apám üzent eddigi legszemélyesebb könyve, amelyben egyetlen jelenkori szereplőn kívül mindenki a múltból lép elő.

„Azt hiszem, viszonylag gyakori, hogy a szülőkben vannak bizonyos magatartásformák, amelyek a gyerekben nem fellelhetőek, majd amikor már a gyerekben is kialakulnak, elkezdhetnének szót érteni egymással, de addigra már nem képesek rá. Így kerültük el mi is egymást apámmal. A rendhagyó irodalomórák jutnak eszembe, amelyeket tartani szoktam, és amelyeken mindig azt mondom a fiataloknak, hogy ne maradjanak le a családjukról, nincs sok idejük kérdezni tőlük. Figyelniük és érteniük kell a felmenőiket ahhoz, hogy később helyükre kerüljenek a dolgok. Valójában a pályám legnehezebb részét apám bejárta a maga forrongó indulataival, azzal, hogy megmutatta nekünk, hogy a falunk, Szegvár univerzumán túl van egy másik világ is. Ezeket az eredményeket mint egyfajta transzgenerációs hiteleket, felvettem, és később megcsináltam a pálya leglátványosabb részét. A regény megírásáig nem jöttem rá arra, hogy az, amit elértem, nem csak a saját eredményem, hanem egy folyamat része. Fáj, hogy apámmal lemaradtunk egymásról, de az elviselhetővé teszi, hogy legalább annak, amit tett, volt értelme.”

Az interjúban szó esik még olvasmányélményekről és példaképekről, egy fiúról, Medvéről, aki Grecsó Krisztián gyerekkori jó barátja volt, a mai Magyarországról, valamint arról, miért gondolja úgy, hogy az emlékek nem történelmi tárházak.

A nagyinterjú az alábbi linken elérhető.

Fotó: Remind