Herendi Gábor: „Saját bőrömön érzem, milyen a mellőzöttség”

Már kilencévesen olyan mértékben átitatódott a filmkészítés varázslatos hangulatával, hogy tudta, egyszer filmrendező lesz. Azt csak később ismerte fel magában, hogy szereti, ha a történeteiben megjelenik a kisember, aki képes bebizonyítani az igazát.

„Az eddigi életem során kétféle filmet készítettem. Az egyikben a történet alapja belőlem, a saját életemből jött. Ilyen volt a Valami Amerika első része és a Toxikoma. A többi esetben olyan forgatókönyvből dolgoztam, amihez nem kötődtem személyesen. A Kincsemben, a Valami Amerika második és harmadik részében vagy a Magyar Vándorban, a Lorában kevésbé vagyok benne a saját életemmel. Szeretem, ha a történeteimben megjelenik a kisember, aki képes bebizonyítani az igazát” – mondja Herendi Gábor a Tóth Olivérnek adott interjújában, amely a Remind magazin oldalán jelent meg, és amelyben szóba került a legutóbbi színházi rendezése, A Díj című előadás is, amelynek központi motívuma az igazságtalanság.

„Nekem is van ilyen élményem, a saját bőrömön érzem, milyen a mellőzöttség. Hat éve nem kapok semmilyen állami támogatást a filmterveimhez. Ennek egy személyes konfliktus volt az alapja, ami később, az illető befolyásos pozícióba kerülése eredményeképpen már politikai színezetet is kapott, amikor kiálltam a Freeszfe Egyesület mellett.”

Herendi Gábor filmes munkásságára nem az jellemző, hogy fontos társadalmi, politikai témákat, visszásságokat, igazságtalanságokat jelenít meg. A kivétel a Bűnös város. „Ha visszaemlékszel, akkor a Valami Amerikában a főszereplők végig egy filmre próbáltak meg pénzt szerezni. Ez volt a Bűnös város. Sokáig még a baráti körömben is állandó téma volt, hogy a valóságban is le kellene forgatnom a filmet, de erre csak majd húsz évvel később került sor. A Bűnös várost az engem ért igazságtalanság, és annak következményei inspirálták. A rövidfilm műfajilag leginkább a politikai szatírához áll közel, sokan fel is fedeztek benne utalásokat néhány ismert közéleti botrányra. A film korunk Tanú-ja, egyszer talán még nagyjátékfilm is készül belőle. Vannak alkotótársaim, akikkel egy húron pendülök, ilyen Divinyi Réka forgatókönyvíró is, akivel már a Lora és a Valami Amerika második és harmadik részén is együtt dolgoztunk. Mindig beszélünk arról, hogy jó lenne olyan filmeket készíteni, amelyeknek van társadalmi üzenete. Úgy érzem, mára meg is értem erre.”

Kettőjükhöz csatlakozott Réti László thrilleríró, akivel együtt írták meg a közelmúltban megjelent Tízparancsolat 2.0 című könyvet, amely az egyén és a társadalom szembenállásának kérdéseit feszegeti. „Filmrendezőként a saját életem hatásaiból inspirálódom. Ahogy mondtam, burokban születtem. A sors nem kínzott meg, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy többnyire vidám vagyok, könnyed filmeket is készítek. A könyv történetét 2007 óta dédelgettük Rékával, nagyon szerettünk volna filmet forgatni belőle, de a Nemzeti Filmalap kétszer is elutasította. Olyan kéréseket fogalmaztak meg, mint például azt, hogy a főszereplő lány apja ne legyen polgármester, aki bort iszik és vizet prédikál. Ezek után egyszer csak jött az ötlet, hogy mi lenne, ha a kész forgatókönyvet kicsit átdolgoznánk, és könyvként adnánk ki. A történet egyrészt egy felnövés történet, amelyben Mara, aki édesanyja öngyilkosságát követően éppen egy pszichiátriáról szabadul, komoly konfliktusban áll a hívő, politikus apjával, akin igyekszik bosszút is állni. Másrészt szerettük volna azt is bemutatni, hogy mennyire könnyen manipulálhatóak a fiatalok, akik kilépve a nagybetűs életbe nem találják a kapaszkodókat. A könyv üzenete is az, hogy nekünk, felnőtteknek példát kell mutatnunk a fiataloknak, akiknek a sorsa pillanatok alatt káoszba fordulhat.”

Az interjúban szó esik még zseniális snittekről, fájdalmas csalódásokról, a filmről mint korunk lenyomatáról, és arról, milyen érzés megfeszített erővel küzdeni azért, hogy tartalmas, minőségi filmeket alkosson.