Suri Imre ismert DJ-ből lett rádiós szerkesztő, majd műsorvezető, végül az egyik legnépszerűbb budapesti rádió résztulajdonosa és ügyvezetője. A Jazzy most ünnepli alapítása 15. évfordulóját. Ebből az alkalomból tekintettünk vissza a szakember márkaépítő tevékenységére, a rádió felépítésének főbb állomásaira és a tavaly év végén bekövetkezett tulajdonosváltásban rejlő lehetőségekre.

Az életed évtizedek óta a zene körül forog, már a rádiózás előtt ismert DJ voltál. Mikor kezdődött a rádiózás iránti szenvedélyed?

Meglepően régen, talán hat-hét éves lehettem, amikor a mi leszel, ha nagy leszel? klasszikus kérdésre azonnal rávágtam: az az ember, aki beszél a rádióból. Ezen mindenki jót mulatott.

A gyermekek a dobozban a bácsit keresték…

Színigaz. Egyébként leginkább azért imádtam a rádiót, mert ott lehetett hallani az új zenéket. Később aztán lett a családban egy szalagos magnó meg lemezjátszó, de a rádiónak megmaradt az a nagy előnye, hogy információkat is adott. Imádtam, amikor Komjáthy Gyuri bácsi meg B. Tóth Laci bácsi nemcsak felkonferálta a következő számot, hanem beszélt is az előadókról. Ez nagyon beszippantott.

A szüleim és a nagyszüleim persze jót mosolyogtak a terveimen, akkoriban volt egy Kossuth meg egy Petőfi adó, számukra nem tűnt reális forgatókönyvnek, hogy egyszer én fogok valamelyikben megszólalni.

De ez a pillanat is eljött a kilencvenes években.

A piaci liberalizációval elindultak az első kereskedelmi rádiók, én pedig bekerültem 1994-ben a Juventus Rádióhoz. A Juventust az előző tulajdonos Wossala Györgytől akkor vették meg az amerikaiak, akik azonnal lekutatták a piacot, és azt mondták, itt zenés rádióra van igény. Következésképpen az addigi beszélgetős műsorokhoz is kerestek zenei szerkesztőket, így lettem az egyik műsor mögött szerkesztő, majd a zenei szerkesztés mellett műsorvezetői feladatot is kaptam. Akkoriban már egy ideje benne voltam a zenei életben, a nyolcvanas évek közepétől diszkóztam. A diszkózás és a rádió összefonódott az életemben, egyikből következett a másik.

Milyen iskola volt számodra a Juventus?

Korábban itthon a Kossuth adó struktúráját ismertük, hogy lemegy először a Jó ebédhez szól a nóta, aztán egy DJ-mix, utána meg egy beszélgetős műsor. Ezt a megközelítést a Juventusnál borították fel először azzal, hogy koncepciózus volt a zene, kialakult egyfajta mix, nem úgy állt össze a kínálat, hogy minden szerkesztő hozta a saját ízlésének megfelelő zenét, hanem a kutatás alapján kialakult receptet kellett követni. Rengeteget tanultam ebben az időszakban.

Amíg egy rádió volt, nyilván mindenkit ki kellett szolgálni, miután kibővült a piac, már lehetett szegmentálni. Meddig tartott a juventusos időszakod?

Tizenkét évig, egészen 2006-ig. A Juventus Rádióban jó volt a közösség, de a zenei kínálatát nem kedveltem annyira. Kortárs popzene ment, én mást szerettem volna. Így aztán terveztünk páran egy másfajta rádiót, többször is pályáztunk, de nem jött össze 2006-ig, amikor egyszerre három frekvenciát hirdettek meg. Négy pályázó indult, de a katolikus egyháznak már volt egy Mária Rádiója, így ők kiestek, és elnyerhettük a legkisebb frekvenciát.

A Juventusból nőtt ki az induló csapat?

Részben igen, jöttünk páran onnan, műsorvezetők, hírolvasók, a csapatnak talán a harmada került ki abból a körből, a többiek új emberek voltak. Hárman voltunk tulajdonosok, Nagy Tamás, Antal Zoltán és én. Azzal kezdtük a munkát, amit az amerikaiaktól megtanultunk: lekutattuk, hogy milyen rádióra volna igény, melyik irány mit hozna hallgatottságban, hirdetőben. Az egyértelmű volt, hogy a hallgatottság szempontjából a rock lenne a nyerő, de ahhoz kevesebb lett volna a hirdető. A jazzes irány ilyen szempontból ígéretesebbnek mutatkozott, de nem sokan hittek benne. Mondták, hallom, elhagytad a Juventust, mit fogsz csinálni? Egy jazzrádiót, válaszoltam erre. Nagyszerű, de miből fogsz megélni?, kérdezték.

Én hittem a projektben, tudtam, hogy nem az elefántcsonttoronyból fogunk játszani, amire négy-ötezer ember fogékony, hanem populárisabb jazzkínálatot állítunk majd össze, amit sokan be tudnak fogadni.

Azt tudni kell, hogy a jazz nem egyetlen műfaj, hanem egy állandóan változó zenei világ. Kezdődött az archaikus jazzel, aztán jött a dixieland, a swing, a bebop, a hot, a cool. Van egy szép plakátunk az amerikai jazz családfájáról, legalul van a soul meg a gospel, és onnan végig lehet követni, hogyan bontakozott ki a többi irány. Ezen belül nincsenek éles határok, hogy valami itt kezdődik és ott ér véget.

Sokan úgy gondolnak a jazzre, hogy négy torzonborz ember külön kottából játszik valamit. Szó nincs ilyesmiről. Egy előadót sem lehet beskatulyázni, hogy pontosan melyik irányzat képviselője, hiszen innen is merít, onnan is inspirálódik. A Jazzy Rádió hasonló ehhez, mi sem egyik vagy másik stílust, irányzatot képviseljük, több korból, többféle korosztály számára áll össze egyfajta Jazzy-egyveleg. Tizenöt évvel ezelőtt a jazz akkor legmenőbb stílusaival kezdtük, de azóta a mi kínálatunk is rengeteget változott, ma sokkal több az úgynevezett nu-jazz, amelyben a jazz és az elektronika találkozik. Vagy itt van a jazz-hop, hiphopos elemekkel, vagy a low-fi, a hifi ellentéte, ami nem akar mindig kristálytisztán szólni, van benne karcosság, és a karcos alap fölött szólal meg valami szofisztikált hangszer.

A kutatás megmutatta tehát, mi kell a közönségnek, a hirdetőknek, és ehhez jött a te személyes ízlésed, ezeknek a tényezőknek a közös metszete hozta létre ezt a rádiót.

Nagyon pontosan megfogalmaztad. Tudtuk, hogy egy közösségi rádiót akarunk csinálni, aminek üzleti alapon kell működnie. Jó néhány rádió identitászavarral küszködik, amikor felteszi magának azt a kérdést, kik a mi hallgatóink? Kik ők, mivel foglalkoznak, milyen az életstílusuk, milyen rádióhallgatásai szokásaik vannak? A Jazzy esetében ez a kezdetektől kristálytiszta volt. A hallgatóink 99 százaléka érettségizett, több mint 70 százalékuk diplomás, döntő többségük közép- vagy felső vezető, vállalkozó. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy kikhez szólunk, és az is, hogyan tudjuk őket megszólítani, akár a zenével, akár a szöveges tartalommal. Ez Budapesten nagyjából 150–200 ezer embert jelent. Nekik kínáljuk a jazzys érzést, ami egyfajta nagyvárosi, lüktető, intellektuális feeling: ha jazzys vagyok, akkor kiemelkedem az átlagból. A legtöbb rádió a mennyiségre törekedett, amit a mainstream zenével lehet elérni. Mi nem akarunk mindenkihez eljutni, de akit elérünk, az legyen egy jól körülírható, megcélozható közönség.

A Jazzy indulásakor gyakorlatilag telített volt a budapesti rádiós piac. Elvben megvolt a megcélzott közönség, mennyi energiát igényelt, hogy ténylegesen megszólítsátok őket?

Sok rádió volt, de mindenki a mainstream zenét játszotta: az akkori legnagyobb slágerek, minden idők legnagyobb slágerei, a legnagyobb dance-slágerek. Volt egy-két talk-news rádió, de a zenei profilúak nem léptek ki a mainstream világából. Mi abban bíztunk az induláskor, hogy a jazz és a jazzy hívószóra megindulnak felénk azok az emberek, akiknek erre van igényük. Kicsit persze ez is lett a vesztünk, mert aki a klasszikus jazzt nem szereti, oda se kapcsolt. Meg kellett mutatni, hogy mi populárisabb jazzt játszunk, amit sokan be tudnak fogadni a hagyományos jazzrajongók szűk táborán túl.

Pechünkre pár hónappal az indulásunk után, 2007-ben nagy átalakítás történt a Petőfi rádióban, ők is kiléptek a mainstreamből, és elindultak egy alternatív vonal felé. Az igényes közönségnek hirtelen lett választási lehetősége a mainstreamen túl, de a Petőfinek összehasonlíthatatlanul több pénz, paripa, fegyver állt a rendelkezésére. Ráadásul 2008-ban beütött a gazdasági válság, az induláskor tehát rögös lett az út, nagyon eltökéltnek kellett lennünk, hogy csináljuk tovább. Persze ebből is látszik, hogy a rádiónk szerelemprojekt, eszünkbe sem jutott volna feladni.

Mikor érezted először, hogy a Jazzy megtalálta a helyét, sínen van?

Már az első néhány hónap után 5,5–6 százalékos hallgatottságot mértek nekünk, miközben nagyon sok mindenben voltunk formabontóak. A mainstream rádiózásban egy top 40-es rádió nagyjából 200–300 zenéből dolgozik. Az akkori piacvezető Sláger Rádió 680 zeneszámot forgatott, a Danubius 500–600 közöttit. Mi az első nap 800 számmal indultunk, amire a legtöbb szakember azt mondta volna, hogy megbolondultunk. A kutatásainkból az derült ki, nagyon sok rádió mondja magáról, hogy változatos zenét játszik, miközben valójában egy szűk listából dolgoznak.

Nagyon jó szám a Take Five vagy a What a Wonderful World, és még rengeteg jazzörökzöld van, de nem akartuk ezeket az unalomig játszani, és a közönség sem akarta hetente újra meghallgatni őket. Az induló 800 zene megmaradt, de most már 15 ezer szám van a szelektorban, és ebből egy időben 4 ezer pörög nálunk.

Óriási szám.

Brutálisan nagy szám, de nem is ismétlünk. Még a current kategóriába tartozó számok, amelyeket a leggyorsabb forgási idővel játszunk, ismétlődési ideje is másfél nap. Nincs olyan, hogy kétóránként újra adásba kerül valami. Így aztán nem is égetjük el a legjobb zenéket, nem unják meg őket a hallgatók.

Vannak olyan zenék, amiket kiszelektáltok?

Persze, 600 lejátszás után kivesszük őket a programból, és fél év múlva mindenki örül, hogy megint hallhatók. Állandó feladat, hogyan tartsuk elevenen a zenénket. Mindig kerülnek be új számok, megvan a régiek egy része is, és van, amit kiveszünk, a pihentetett zenék pedig visszakerülnek.

Változnak a stílusok is. Kortárs jazz, smooth jazz, swing, lounge, magyar jazz, bebop, soul, funky. Játszunk klasszikus, dob, bőgő, zongora, ének felállású jazzt is. Ezek különböző fiókokban vannak, és amikor a szelektort összeállítjuk, ezekből a fiókokból kerülnek be különböző szerkesztési elvek alapján a dalok. A szempontok is változnak, korábban, jó tizenöt éve uralkodó stílus volt a soul, ami most kicsit háttérbe szorult, és bejött helyette a ritmusosabb funky. Nagyon közel állnak egymáshoz, csak a funky kicsit táncosabb. Az induláskor a smooth jazz, a swing nagyon erős irány volt, most jobban megy a nu-jazz, a nu-soul.

Tartalmilag mit várnak a hallgatók?

A kutatások szerint azt várják, hogy egy műsor vagy szórakoztasson, vagy információt adjon. Lemértük azt is, milyen élethelyzetekben hallgatják a rádiót. A legjellemzőbb az, hogy reggel beül az ember az autóba, és ott hallgatja a rádiót, ez egy nagyon erős idősáv. Bemegy a munkahelyére, és ott is hallgatja, de ez inkább háttérrádiózás: zene szóljon, és csak nagyon rövid megszólalások legyenek a műsorban, erre találtuk ki a Jazzy Lexikont. Ezzel bővülnek a hallgató ismeretei, általános műveltsége. Délután jön egy hazavezető sáv, a Happy Hours, ez is inkább szórakoztató, de komoly témák is beleférnek. És végül következik az esti műsorsáv, a tematikus műsorok, amelyekkel egy-egy szegmenst akarunk megfogni.

Az a kezdetekkor kiderült, hogy a hallgatóink nem akarnak bulvárt, horoszkópot, nem akarnak nevetgélős műsort. Ami a kereskedelmi rádiózásban jellemző, azt ez a réteg nem igényli. Szinte elég lett volna az ellentétét csinálni annak, amit a többi rádió.

Mi az, ami elkapcsolási faktornak számít?

Ezt is lekutattuk. Sokaknál a reklámblokk, a megkérdezettek 84 százaléka azt mondta, három reklám még belefér, a negyediknél viszont elkapcsol. Egy blokkban tehát csak három reklámot helyezünk el. A hírek mehetnek, a műsorvezető hangja sem probléma, és az sem gond, ha pont olyan zene szól, ami nem kedvence a hallgatónak. Ha azonban egy téma nem érdekli, azonnal elkapcsol. Egy rossz zene három perc alatt lemegy, de ha egy témába belemerülsz, az öt-hat percig tart, akit pedig nem érdekel az adott téma, annak ez már sok. Arra tehát nagyon oda kellett figyelni, hogy erős tartalmakkal töltsük meg a rádiót.

Nemcsak hallgatói, hanem hatósági elvárások is vannak, meg kell felelni bizonyos előírásoknak. Ez mennyire köti meg a kezeteket?

A hatóság kialakított egy képet, hogy mire van szüksége egy hallgatónak: például a saját élethelyzetében segítséget nyújtó műsorszámokra, mint az időjárás-jelentés, a közlekedési hírek meg egy csomó más dolog. Vannak normatívák, hogy ezekből mennyit kell adni. Ez néha jól működik, néha nem. Például ünnepek alatt is kell közlekedési infókat sugározni, amikor mindenki otthon ül.

A magyar zenék, magyar előadók arányára is van előírás.

Igen, ez nálunk 50 százalék.

Miközben a világban rengeteg zene van, itthon ennek a töredéke keletkezik. Nehéz ennek a kritériumnak megfelelni?

Mindhárom alapító tulajdonos magyar magánszemély. Számunkra mindig egyértelmű volt, hogy szeretnénk segíteni a hazai művészeket. Nem volt nehéz teljesíteni, hogy 50 százalékban magyar zene szóljon, magunktól is így tettünk volna. A Covid idején meg is emeltük a hazai zene arányát, hogy a jogdíjakkal is segítsük az itthoni szerzőket és előadókat.

Vannak pró és kontra érvek is ennek kapcsán. A hazai zenészek nagy része nem reflektál a divathullámokra. Eldönti, milyen zenét szeretne játszani, és azt játssza. Pedig néha egyszerűbb volna, ha aktuálisabb, trendibb lenne egy zene, könnyebben utat találna egy mai harmincashoz, aki nem akar örökké Michael Bublét meg Diana Krallt hallgatni. De azért találtuk ki a Jazzy Hungaricumot, hogy hetente több órában csak magyar művészeknek adjunk megszólalási lehetőséget. Azzal együtt is, hogy nekünk könnyebb lenne, ha egy kicsit kikacsintgatnának külföldre, hogy mik az aktuális trendek. Ha egy órán keresztül zenét hallgatunk, és van egy olyan felvétel, amely kilóg a többi közül, az szinte biztosan magyar. És nem biztos, hogy ez jó.

Egészen pontosan mi a magyar zene kritériuma?

Vagy az előadó, vagy a zeneszerző legyen magyar, vagy legalább a zenekarban legyen magyar zenész. Ez nem mindig volt így, korábban csak a magyar nyelvű dalokat akarták elfogadni. Sok előadó azonban keresi a külföldi érvényesülés útját, meg angolul könnyebb is dalszöveget írni, rövidebbek a szavak. Miközben vannak zseniális magyar szövegírók, Lombos Marci, Valla Attila, Horváth Attila és persze még többen is, és az ő munkájuk sokkal jobban élvezhető egy magyar ember számára.

Hogy történik az, hogy egy szerelemprojektet eladnak?

Nem ez volt az első megkeresés, szinte minden évben jött érdeklődő, aki alaposan körülnézett. De van az az ajánlat, amin már elkezdesz gondolkodni. Nálunk az volt a döntő, hogy olyan tulajdonosi körbe kerülünk, amelyik médiabefektető. Végiggondoltuk, mit hoz a többi média a két rádiónak (a Jazzy mellett a Klasszik Rádióról van szó – a szerk.). Olyan tartalmak születnek a cégcsoporton belül, amelyeket mi is használhatunk. Másrészt az értékesítőink, aki eddig a két rádióra dolgoztak, most már életmódmagazint, közéleti magazint is, egy nagyobb portfoliót tudnak kínálni. Egyszerű példával élve nézzük meg mondjuk az autópiacot. Egyre kevesebb a gyártó, egyesülnek a nagy cégcsoportok, ugyanaz az alváz, ugyanaz a motor kerül a különböző modellekbe. Minket is segít a nagyobb háttér. Ha például szervezünk egy koncertet, azt a két rádió mellett most már az Elle magazin, az Elle Dekor, a 168 Óra és a Pesti Hírlap is promotálhatja. Ha eddig csináltunk egy vagy két telt házat, most összejöhet a harmadik is.

Két hónap telt el a tulajdonosváltás óta. Mi az, ami már most érzékelhető az előbb elmondott előnyökből?

A cég vezetőjének, Milkovics Pálnak van rálátása az európai piacra. Nem csupán a jelenlegi magyar viszonyok alapján tervez, hanem azzal is tisztában van, hogy hova lehet eljutni. Ez nekem sokat segít, mert én is mindig azt keresem, mivel juthatunk előrébb. Pállal ebben nagyon egy követ fújunk. Most itt ülünk a Jazzy stúdiójában, látod, vannak itt kamerák. Már nemcsak hangban, de képben is be tudunk jelentkezni, bővülhet a Jazzy TV. Nyáron egy helyre fog költözni az egész médiavállalat. Ott már nagyobb stúdiónk lesz, hogy a kamerák jobban belássák a teret és az összes bent ülőt. Azok a törekvéseim, hogy fejlődjünk, hogy eljussunk a fiatalabb közönséghez, nem csupán meghallgatásra találnak, de segítséget is kapok hozzájuk.

Mindig azon gondolkodunk, mi a rádió és a média jövője. A rádió a reneszánszát éli, többek között az internet fejlődésének is köszönhetőn. Az applikációk, a weboldalak, a streamek, valamint a podcastek révén egyre több helyen és élethelyzetben hallgathatóak a zenéink és egyéb tartalmaink. Nem csoda hát, hogy a szakemberek szerint a rádió a legszemélyesebb médium.

A fejemben akkor szólalt meg a vészcsengő, amikor bementem egy Jazzy-rendezvényre, és azt láttam, hogy nagyon sok az idősödő látogató. Mi nem lehetünk veteránrádió, amit csinálunk, az egy élő műfaj, amelynek nem csak az 50+-os korosztályhoz kell eljutnia. Jobban fókuszáltam a zenére, hisz elsősorban ezzel tudjuk megszólítani a hallgatókat, és jobban ráfeküdtünk arra a kérdésre, hogy hol tart most a jazz. A zenében van egy nagy körforgás, hogy mikor melyik korszakot hozzák vissza. Most két nagy trend is létezik. Az egyik a negyvenes és ötvenes évek zenéje, Chet Baker, Dizzy Gillespie: vesznek belőle egy trombitaszólót, és azt teszik bele egy groove-ba. A másik meg a hatvanas évek soul slágerei, ahol egyesül a két kétnegyedes ritmus a nagy ívű soulos és érzelmekkel teli dallamokkal. A negyvenes–ötvenes évek jazze és a hatvanas évek soulja, de mindkettő modernizálva, én ezt imádom. Most úgy tudunk önazonosak lenni a Jazzyvel, hogy közben aktuálisak és modernek vagyunk.