A József Attila-díjas magyar író, grafikus soha nem készült arra, hogy meséket írjon, de ha már így alakult, jó érzés tölti el, hogy meséinek köszönhetően a gyerekek kicsit jobban figyelnek egymásra, segítenek a társaiknak, amikor azoknak szükségük van rá.

„Sokan, egészen váratlan pillanatokban is odajönnek hozzám, és elmesélik, hogy az én meséimen nőttek fel, sőt, már a szülei, de még a nagyszülei is azokat olvasták gyerekként” – mondja Marék Veronika a Tóth Olivérnek adott interjújában, amely az Art is Business magazin oldalán jelent meg, és amelyben szóba kerültek a legismertebb mesék is, a Boribon, a Laci és az oroszlán, A Csúnya Kislány, a Kippkopp vagy A kockásfülű nyúl, ahogy az éppen készülő mese is: „Van egy másik mesém is, amelyik nagyon közel áll hozzám. A főszereplője a lila majom, aki egy játékbolt szeretett lakója, és aki mindenkit szórakoztat, amíg egyszer csak meg nem vásárolja őt egy apuka, hogy örömet szerezzen vele a kislányának. Igen ám, de a kislány nemhogy nem örül, de még földhöz is vágja a játékbolt kedvencét: „Utálom a majmokat!” – mondja. Gondolhatnánk, hogy erre a majom jól megsértődik és visszamegy a játékboltba, ahol mindenki szereti, ez lenne a természetes. Ám a lila majom másképpen gondolja, elhatározza, hogy segíteni fog ezen a szomorú kislányon, és persze közben furcsa kalandokba keveredik. Van ebben a történetben valami személyes: az első férjemtől való válásomról szól. Foglalkoztatott az a kérdés, hogy hogyan lehet egy ilyen hátrányos szituációból felállni, és túllépni a kicsinyes bosszún. A második férjem, aki építész volt, januárban hunyt el, és az egyik utolsó nagy kívánsága az volt, hogy ebből a történetből könyv legyen. Szeretném, ha megjelenne, csak még meg kellene rajzolnom.”

Ugyanakkor Marék Veronika nem csak a meséiről, de az életről is mesélt, amely szerinte elég rémes dolog. Ráadásul nagy a tétje is. Rendszerint, amikor nagy öröm éri, történik valami rossz is, ami útját állja a boldogságának. Nem véletlen, hogy minden meséjében találkozhatunk valamilyen ellentmondással, konfliktussal. Ezek nélkül nem is működnének igazán.

„Imádok mesélni és dumálni. Na meg játszani! A játékból csináltam magamnak életfilozófiát. Amikor egy fontos kérdésben kellett döntenem, például akkor, amikor a második férjem megkérte a kezemet, hosszasan hezitáltam a válaszomon, azután rájöttem, mindegy, milyen döntést hozok, mert emberként nem tudhatom előre a kimenetelét. Fogjuk fel úgy, mint egy játékot! Nem szabad a dolgokat halálosan komolyan venni. Így mondtam végül igent. Pazarul bevált. Persze könnyű nekem. Olykor felsejlik bennem azoknak a képe, akik egy rajtuk kívül álló döntés eredményeképpen csapdába estek, talán meg is haltak. Fel nem foghatom, vajon mit mondtak például a második világháborúban a zsidó gyerekeknek, hova viszik őket, mi vár rájuk.

Van egy barátom, akit több mint nyolcvan éve ismerek, és még manapság is hetente kétszer-háromszor beszélgetünk. Hároméves voltam, amikor a Baross utca egyik bérházába költöztünk, ott ismerkedtem meg Tamással. Együtt játszottunk és rohangáltunk a többi házbeli gyerekkel, persze csak csendben, mert a házmester kiabált velünk, ha hangoskodtunk. Tamás nagyapjának házbeli órásüzlete mellett volt egy cukrászda, amelyet Erzsi néni vezetett. Mindkettőnket jól ismert. A második világháború idején Tamást elvitték a nyilasok egy gettóba. Erzsi néni egyik alkalmazottja segítségül hívta egy katonatiszt barátját, akivel együtt elindultak Tamásért, mindenféle hivatalos papír nélkül, az életüket kockáztatva. A nyilasok nem mertek ellenkezni a tiszttel, így kiadták nekik a gyereket, és hazahozták. Bele sem merek gondolni, miket élhetett át a szabadulásáig. Az élete később sem lett könnyebb. Ahogy mesélte nekem, annyira éheztek, hogy minden alkalommal, amikor meglátott egy orosz katonát, kenyeret kért tőle, és képzelje, adtak is neki. Biztos megsajnálták ezt a hat-hétéves fiúcskát.”

Az interjúban szó esik még a szívéhez legközelebb álló történetről, a figurák születésének csodájáról, Bródy Dóra néniről, Bródy János nagymamájáról, valamint arról a férfiról, aki 1945-ben hazahozta a Szent Jobbot, amelyet 1944-ig a budavári palota Zsigmond-kápolnájában őriztek, de onnan a nyilasok a Szent Koronával együtt Nyugatra hurcolták.

A nagyinterjú az alábbi linken elérhető.

Fotó: Art is Business/Kaunitz Miklós