Restart Krónika címmel indított kisinterjú-sorozatunk folytatódik. Mai beszélgetőpartnerünk Lakatos Zsófia, az Emerald PR ügyvezető igazgatója, a Magyar PR Szövetség korábbi elnöke.
A kommunikációs szakmák többsége számára nagyon nehéz volt az idei tavasz, bár a médiafogyasztás jelentősen nőtt, de monetizálni aligha lehetett, nem sokat csilingelt a kassza. A PR szakma számára mit jelentett a pandémia?
Ügynökségvezetőkkel beszélgetve úgy láttam, a PR-szakma egyelőre jól van. Bár voltak olyan cégek, amelyek nagyon megszenvedték a helyzetet, például azért, mert sok rendezvényt szerveztek és ezek elmaradtak, de a legtöbb ügynökségnél folyamatos volt a munka. Szerencsénk van, mert a PR valójában nem helyhez kötött, ha van nálam laptop és telefon, bárhonnan tudok dolgozni. Úgyhogy a mi szakmánk elég jól tudta kezelni a gyors változás kihívását, nálunk az Emerald PR-nél is egy nap alatt átálltunk home office-ra.
Ami megterhelő volt, az a munka mennyisége és úgy vettem észre, ez szinte minden ügynökségnél jellemző. Hiszen kihez forduljanak a vállalatok, amikor gyorsan kell döntéseket hozni, a legkisebb veszteséggel kezelni egy krízishelyzetet és hatékonyan, azonnal kommunikálni a munkatársak, partnerek, fogyasztók felé? Természetes, hogy ilyenkor a PR-ügynökségeket hívják segítségül az ügyfelek. Úgyhogy mi PR-szakemberek a járványhelyzet kitörését követő két hónapban éjt nappallá téve dolgoztunk, hogy támogassuk a vállalatokat, intézményeket, szervezeteket. Ez azért is jó, mert most bebizonyosodott az, amit gyakran hangoztatok: egy PR-ügynökség olyan, mint egy védőháló a cirkuszi artisták alatt. Ha lezuhannál, elkap. Na, így kaptuk mi el az ügyfeleket, amikor segítségül hívtak. Közben pedig – ezt is több ügynökségnél tapasztaltam – ingyen dolgoztunk azoknak a civil szervezeteknek vagy intézményeknek, amelyek fontos munkát végeztek és szívesen vették a támogatást. Az Emerald PR például büszkén segítette az önkéntes egyetemistákat tömörítő, távoktatást megkönnyítő Oktondit és a szenzációs humorával sokezer embernek örömet adó Várkonyi Juditot, a Karanténsuli alapítóját.
A járvánnyal együtt járt a gazdasági visszaesés, a legkülönfélébb krízisek. Aki kríziskommunikációval foglalkozik, annak most itt a Kánaán?
Most annyira gyorsan alakult ki a válság, olyan hirtelen kellett döntéseket hozni, hogy azok a vállalatok jártak jól, ahol volt krízisterv vagy legalább belső PR-osztály és támogató PR-ügynökség. Ők relatíve könnyen tudtak reagálni. Ahol nem volt ilyen háttér, ott a cégvezető és csapata próbálta jól-rosszul kezelni a helyzetet. Olyannal én nem találkoztam, aki ebben a helyzetben nulláról elkezdett volna válságkezelésben profi szakembereket keresni, erre egész egyszerűen nem volt idő.
Ugyanakkor ez egy akkora pofon volt a cégeknek, és pillanatnyilag még nem látjuk, hogy végleg vége van-e a korlátozásoknak, hogy szerintem egyre többen gondolkodnak majd el azon, érdemes válságtervet készíttetni és leszerződni egy PR-ügynökséggel, aki azonnal ugrani tud, ha szükséges. A pandémia bebizonyította, hogy egy perc alatt hullhat darabokra a biztosnak hitt helyzetünk és akkor tudjuk ezt a legkisebb fájdalommal túlélni, ha felkészülünk rá. Erről szól a válságkezelés: békeidőben készülj a háborúra! Azt várom, hogy a kríziskezelés – pontosabban a krízishelyzetekre felkészülés megfelelő tervek és tréningek segítségével – egyre keresettebb lesz. És ez jó, mert szerintem az a cégvezető nem normális, aki úgy irányít egy vállalatot, hogy nem készül fel az esetleges válsághelyzetekre. Ekkora kockázatot értelmes ember nem vállal.
Nemrég a Levegő Munkacsoport elnökségi tagja lettél. Hogy látod, mennyi esélyünk van a tiszta, tisztább levegőre, ami egyébként Magyarország SDG-vállalásai között is kiemelt szerepet kapott? Egyáltalán, hol tart ma a fenntarthatóság ügye hazánkban?
Messze vagyunk még attól, hogy mindenki tiszta levegőhöz jusson, ez igaz Magyarország-, Európa- és világszinten is. Őszinte rettegéssel figyelem, hogy mi történik a Földdel, olyan ez, mintha egy száguldó vonaton ülnénk és tudjuk, hogy a vonat neki fog menni a betonfalnak, de mégsem szállunk le. Én nem hiszek abban, hogy az ember megváltozik magától vagy hogy a cégek tömegei hirtelen önmaguktól fontosabbnak tartják majd a környezetvédelmet, mint a gazdasági megtérülést. Én abban hiszek, hogy a vállalatokat törvényekkel kell rászorítani a helyes viselkedésre. Ezeket a törvényeket a politikusok hozzák, őket pedig a szavazók választják meg. Tehát a szavazóknak kell kikényszeríteni a politikusoktól, hogy meghozzák a megfelelő törvényeket. Amit eddig tettünk – akár Magyarországon is – az elmúlt két évtizedben, az gyönyörű, de egyszerűen nem elég. Sok olyan vállalat van, amely példát mutat, amely előtt fejet hajtok, de nincsenek elegen. Ez valójában elég szomorú, mert ha tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt kérdeztél volna, akkor lelkesebben válaszoltam volna és azt mondtam volna, hogy a CSR, a vállalati felelősségvállalás önkéntes kell, hogy legyen és a vállalatok fel fogják ismerni, hogy megéri felelősnek lenni. Még könyvet is írtam erről. De most már elmúltam negyven és nincsenek illúzióim. Kívánságaim vannak: például, hogy Magyarország vegye igazán komolyan az SDG-t, azaz a fenntarthatóság érdekében tett vállalásainkat és váljon azzá az országgá, amelyet példaként lehet mindenki más elé állítani. Hogy itt ez a pici ország Európa közepén, amely megcsinálta, ahol összefogott a gazdaság és a politika és a kifogások keresése helyett olyan megoldásokat dolgoztak ki, amelyekkel megvalósul a fenntarthatóság eszméje. Hát….lehet, hogy mégis vannak illúzióim.
Cégvezetőként mit kellett újragondolnod? Merre tart az Emerald PR és a többi vállalkozásod? Hol kell erősen megnyomni a restart gombot?
Izgalmas időket élünk. Mondjuk nem nagyon emlékszem olyan időszakra az elmúlt 20 évben – éppen két évtizede lettem hivatalosan is PR-szakember Hegyi Gábor szárnyai alatt – amikor unatkoztam volna. Egyrészt pörög az idén ötödik éves Emerald PR, több új ügyféllel írtunk alá szerződést az elmúlt hetekben. Másrészt itt a Válság112, aminek valószínűleg sok feladata lesz a következő években. A harmadik divízióm az SDG-alapú fenntarthatósági stratégiát készítő Business Sustainability Program. És nemrég belevágtam egy teljesen új vállalkozásba is, amely az öregedés visszafordításával és egészségmegőrzéssel foglalkozik.
Magánemberként hogyan élted át az elmúlt hónapokat? Mi az, amit másként látsz, másként csinálsz, mint korábban?
Márciusban olyan voltam, mint az űzött vad, nehezen lassultam le és frusztrált, hogy nem találkozhatok az édesanyámmal. Aztán lassan beleszoktam, megtanultam, hogy igenis ki lehet kérdezni a házi feladatot az online tárgyalások között, lazán kisütöttem két kenyeret egy megbeszélés alatt, rájöttem, hogy smink nélkül is lehet élni és jobb, ha együtt nevetünk kínunkban, mint ha egyedül szomorkodunk. Ahogy bezártak az iskolák, a férjemmel és a három gyerekkel vidékre költöztünk. Életünkben nem voltunk együtt ilyen sok időt és most már azt vallom, nem történhetett volna jobb dolog velünk. Most szép lenne azt mondani, hogy átértékeltem az életet és patakban mosom a ruhát meg magvakon élek, de ez nem lenne igaz. Hogy mire jöttem rá? Például arra, hogy fantasztikus, jó fej gyermekeim vannak és hogy szeretek velük lenni, hogy nagyobb szükségem van a személyes találkozásokra, az ölelésre, mint gondoltam, hogy a meditálás jót tesz nekem, hogy a gondolatnak valóban teremtő ereje van, hogy a kollégáim megbízható és felelős szakemberek, akikre lehet számítani és hogy amikor baj van, akkor az emberek összefognak.
Néhány hónapja hallgattam egy előadást eszperantó nyelven – mert azt is tanulom éppen – az eredendő bűn fogalmáról. Arról szólt, hogy az ember születetten rossz, agresszív és háborúzni akar és csak a civilizáció nyomja el bennünk a vadállatot, aminek születtünk. A járvány megerősített abban, hogy ez a gondolat téves. Az ember alapvetően jó, segíteni akar és képes az összefogásra.
Végül is… lehet, hogy még a Földet is megmentjük a végén.
