A színművész a színházművészet erejéről, az egymásért való kiállás fontosságáról, önmarcangolásról, és arról beszélt egy nagyinterjúban, milyen érzés elbújni a motoros bukósisak mögé egy út során, ahol minden döntésének következménye van.

„Ha a nemzetközi viszonyokkal hasonlítom össze, akkor itthon biztosabb a helyzetünk. Egy színházi szerződéssel nyolc hónapra előre biztosítottak a lehetőségek. Ráadásul nagyon hiszek a színház erejében, és még nem is hagyott cserben. Egy jó előadás elől, amelyben megtörténik a katarzis, nincs menekülés. Azt nem szeretem, amikor például a média valamiféle bulvárszenzációt kreál a művészetből, amikor a megkérdőjelezhetetlen értékeit kiárusítja, és csak a külsőségekre koncentrál. Engem is sokszor hívtak olyan produkciókba, amelyekhez semmi közöm nem volt. Örülök, hogy megtehettem, hogy nemet mondtam a felkérésekre. Talán ódivatú a hozzáállásom, de szerintem, ha valami mellett művészként leteszed a voksodat, azt kell képviselned. Tudom, hogy van az az élethelyzet, amikor egy színésznek mindent el kell vállalnia, de nehezen tudom elképzelni, hogy évtizedekkel ezelőtt Sinkovits Imre ringbe szállt volna Kállai Ferenccel, Psota Irén Schütz Ilával. Ebből a szempontból ma kiszolgáltatottabb a helyzetünk” – mondja Haumann Máté a Tóth Olivérnek adott interjújában, amely a Remind magazin oldalán jelent meg, és amelyben szóba került az Oppenheimer című film is, amelyben Haumann Máté Szilárd Leót alakította.

„Tisztában voltam a szándékaimmal, azzal, milyen üzeneteket szeretnék megfogalmazni. Ha nem lettek volna meg az alappontok a koordináta-rendszeremben, akkor egy légüres térben lebegett volna az egész szerepről alkotott elképzelésem. Ráadásul Nolan (Christopher Nolan Golden Globe-díjas angol filmrendező, producer és forgatókönyvíró – a szerk.) kifejezetten partner a színészek ötleteinek elfogadásában, de csak abban az esetben, ha látja, hogy felkészültek. Volt olyan jelenetem, amikor szabad kezet kaptam tőle. Voltak olyan javaslataim is, amelyeket megfogadott, és a film végső verziójában is benne maradtak. Semmilyen megfelelési kényszer nem volt bennem.”

Az interjúban Haumann Máté elmondta, hogy azzal, hogy nem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre járt, hanem az angol Guildhall School of Music and Dramaba, kockázatot is kellett vállalnia, hiszen az itthoni színházi közeg nem feltétlenül és nem úgy ismerte meg, mint a kortársait.

„Fiatalabb koromban volt időszak, amikor zavart, később nem érdekelt. Hiszem, hogy a megpróbáltatások révén több leszek. 2008 tájékán történt, hogy a Universal elhívott Los Angelesbe egy sci-fi sorozat meghallgatására. Idővel már csak ketten maradtunk a szerepre. Úgy döntöttem, felmondom az itthoni szerződéseim. A szerepet végül nem kaptam meg. Később kiderült, hogy a sorozat az első, úgynevezett pilot epizód után nem is került gyártásba. Ráadásul akkor volt az írósztrájk is. Valamiből el kellett tartanom magam Amerikában, amiben nagy segítséget jelentettek az ottani barátaim. Egy használt baba eszköz-és játéküzlet raktárában szereztek nekem munkát. Tisztítottam a játékbabákat, csomagoltam a babakocsikat. A nagy távolságok miatt kénytelen voltam vásárolni egy autót, amit nem engedhettem meg magamnak. Forintra átszámolva 150 ezer forintért vettem egy 1989-es Mazda 323-at. Egy alkalommal lementem egy nagy ügynökség parkolójába, ahol egymás mellett sorakoztak a világ leggyönyörűbb és legdrágább autói: Bentleyk, Ferrarik, Porschék… Egyre jobban zsugorodtam össze az ütött-kopott Mazdám volánja mögött, amikor a parkolásért felelős személy elkérte a kulcsomat, hogy leparkoljon vele. A megbeszélés végeztével megkértem, hogy hozza a kocsimat. Miután megköszöntem, alig vártam, hogy elhagyjam a helyszínt, mire a férfi bekopogott az ablakon. Mexikói akcentussal a következőket mondta: „A Mazda 323-as a világ legjobb autója, nekem is volt ilyenem. A többi jármű a parkolóban egy rakás szar.” Összemosolyogtunk.

Amikor visszajöttem Magyarországra, légüres térbe kerültem. Volt olyan színházigazgató, aki a távozásom előtt azt mondta, visszavár majd, de amikor bejelentkeztem nála, közölte, hogy nincs szerep, amelyet rám bízna. Nehezen éltem meg. Emlékszem arra az esetre is, amikor egy spanyolországi vendégszereplés alkalmával kissé illuminált állapotban azt mondta nekem: „Máté! Magyar színésznek soha a büdös életbe nem sikerült nagy külföldi produkcióba bekerülnie.””

Az interjúban szó esik még európai színészekről, akik Amerikában próbálnak szerencsét, celebekről és influenszerekről, akik teljesítmény nélkül keresnek jobban, mint a színművészek többsége, a szakmával járó nagyobb csöndekről, és arról, miért jó, amikor motorozás közben senki sem nézi.

A nagyinterjú az alábbi linken elérhető.

Fotó: Remind