Egy kegyetlenebb dolog van annál, amikor egy cég krízishelyzetbe kerül. Az, amikor arcot kap egy történet: felemelkedik egy alak, akit szabadon keresztre lehet feszíteni. A nép pedig vért kíván.

A cikk készültekor éppen attól hangos a (bulvár)média, hogy Sebestyén Balázs kijelentette, többet nem lép fel közös rendezvényen Lippai Mariannával, aki azzal verte ki a biztosítékot nála, hogy egy olyan fotóval promózta webshopját, amelyen a kislánya sírjánál látható. Lippai Marianna egy blogger, akinek súlyosan beteg kislánya néhány éve elhunyt. Az édesanya azóta sokaknak segített túlélni hasonlóan tragikus eseményt, és a pozitív gondolkodás szószólója lett. Facebook-oldalán 36 ezer, ÉLETKEdv nevű oldalán pedig 300 ezernél is több követője van, és nemrég webshopot is indított. A szerencsétlen bejegyzés, ahol a kislány sírjánál szelfizik, és a webshopját promotálja, sok rajongót elfordított tőle, Tibi atya egyenesen nekrofil biznisznek bélyegezte Lippai ténykedését. A hölgy megpróbálta kezelni a helyzetet – azt írta, reflexszerűen adta hozzá a webshop linkjét a poszthoz –, de ez se Tibi atyát, se a rajongókat és láthatóan Sebestyén Balázst se hatotta meg.

Hasonló kálváriát jár be a női önbizalomedzőként hírnevet szerzett, több mint 200 ezer követővel rendelkező Marozsák Szabolcs, akire az elmúlt években elképesztő össztűz zúdult, sőt be is perelték. Puzsér Róbert szerint ő „a bugyikba avászkodó önimádó selyemfiú maga, a hölgyek reklámokból jól ismert, sikeres, könnyed, dinamikus jótevője és megváltója”, Tibi atya szerint pedig „egy mocskos fausti alku Mefisztója”.

A legismertebb és talán legmegosztóbb megmondóember Szabó Péter motivációs tréner, aki telt házas rendezvényeket szervez, és jól megél a közhelyek pufogtatásából. Az elmúlt néhány évben két lábbal szállt bele a média, többek között a 24.hu, és nem tudom nem idézni ismét Tibi atyát, aki szerint „a vállalati pszichopátia és a narcizmus mantráit futószalagon gyártja azoknak az ostobáknak, akik nyálcsorgatva vágynak a népszerűségére és a vagyonára”.

Ez a cikk nem azért született, hogy a fent említett emberekről ítéletet mondjon. Sokkal inkább az érdekel a történetekben, hogy miben különbözik a krízis és annak kommunikációja akkor, amikor nem egy cég, hanem egy ember a főszereplő.

Nem zörög a haraszt…

A magánszemélyeket a törvény védi, büntetlenül nem lehet róluk negatív kontextusban írni, őket nyilvánosan becsmérelni, a becsületükbe tiporni. Más a helyzet azonban a közszereplők esetében. Hogy kit nevezünk közszereplőnek, az a magyar jogban is kérdéses – politikusok barátai előszeretettel hivatkoznak arra, hogy ők nem közszereplők –, úgyhogy leginkább szokásjog alapján határozzák meg. A HVG egyik tavalyelőtti cikke szerint „egyre inkább az a felfogás nyer teret, hogy az érintett saját szerepfelfogásától, valós tevékenységétől függ, hogy közéleti szereplő-e, vagyis aki bloggerként politikáról ír, vagy művész/tudós, aki rendszeresen ír vagy beszél közéletről, ugyanúgy közszereplő lehet, mint egy választott képviselő. Sőt egy celeb is közéleti szereplő, ha önként mutogatja magát a nézőknek.”

Ez alapján közszereplő lehet bárki, aki rendszeresen szerepel a médiában, céget, intézményt vagy civil szervezetet vezet, blogger, vlogger, Insta-celeb, művész, író stb. A politikusok a közszereplők külön kategóriája, de ezzel most nem foglalkozom.

Figyelve a hazai közéleti történéseket három lehetséges forrását azonosítottam a magánszemélyeket sújtó kríziseknek. Az első esetben a magánszemély tevékenysége szúr szemet valaki(k)nek, nem konkrétan egy esethez köthető a válság kitörése. Ilyenkor nincs is igazi krízis, hiszen Marozsák Szabolcs vagy Szabó Péter vígan éli világát annak ellenére, hogy komoly véleményvezérek emelték fel a hangjukat ellenük. Amíg többen támogatják, mint ellenzik a tevékenységüket, addig ez nem is lesz másképp.

A második forrás az, amikor egy közszereplő olyat tesz, főleg olyat mond, ami miatt össztűz zúdul rá, és nagyon sokáig tart, hogy lemossa magáról a mocskot, ha egyáltalán sikerül. Jó példa erre Catherine Deneuve esete, aki a #MeToo mozgalom kapcsán írt alá egy nyílt levelet, amelyben kifejtik, hogy „a #MeToo-kampány túl messzire ment, a férfiakat pedig hagyni kell, hogy szabadon »ostromolhassák a nőket«, vagy »csókot rabolhassanak« tőlük”. A feministák szétszedték a francia színésznőt, akinek ezután visszakoznia kellett.

Kovács Ákos dalszerző, énekes pillanatok alatt vált közellenséggé, amikor egy hosszabb interjúban szerencsétlenül fogalmazott, és mondatai önálló életre keltek. A Telekom pedig azonnal visszavonta szponzori szerződését, mert az interjúban elhangzottak szellemiségét nem tartotta összeegyeztethetőnek a cég értékrendjével.

A krízis harmadik lehetséges forrása az, amikor valami olyan történik vagy történt a múltban – akár évtizedekkel korábban –, aminek megítélése a többség szemében negatív, és amikor fény derül rá, az elsöpri a közszereplőt. Ez történt a szexuális zaklatással vádolt Harvey Weinsteinnel és itthon Marton Lászlóval. De ez történik éppen Michael Jacksonnal is, egy legenda feje hullik a porba a szemünk előtt.

Farkasok

A fentebb felsorolt esetekről mindenki hallott, és mindenkinek van véleménye, amit akár vehemensen is hajlandó védeni. S ez a legnagyobb különbség a céget és a magánembert (közszereplőt) érintő krízisek között: ha egy ember a főszereplő, sokkal több érzelemmel reagálunk. Mert igazán gyűlölni csak egy embert lehet – a finomfőzeléket legfeljebb utálni tudom –, és mert ilyenkor egy pontra összpontosul mindaz a düh, frusztráltság és elkeseredettség, ami egy adott helyzetben felmerül. Egy vállalatra haragudhatunk, elutasíthatjuk, bojkottálhatjuk a termékeit, de elsöprő erejű negatív érzéseket csak egy másik ember iránt tudunk érezni.

Ahogy írom ezt a cikket, folyton egy könyv ugrik be, amit évtizedekkel ezelőtt olvastam. A gyermekek 1212-es keresztes hadjáratáról szól, amelyben több ezer gyerek veszett oda. Amikor a könyv végén a vezetőjükről kiderül, hogy szélhámos, a gyerekek puszta kézzel tépik őt darabokra. Ezt az iszonyatos dühöt látom manifesztálódni minden alkalommal, amikor egy közszereplő, egyetlen ember kerül a címlapokra válsághelyzetben. Csak ma már – szerencsére – ritkán támadunk fizikailag bárkire, az erőszakot a legtöbben kiélik a közösségi médiában vagy a rendezvényeken. Ettől még nem változik, hogy minimum máglyán akarjuk látni azt, akire a düh irányul.

A másik különbség a céges és a közszereplős krízisek között, hogy egy vállalat előbb-utóbb feláll a válsághelyzetből, egy magánszemély esetében azonban ez egyáltalán nem biztos. Nemcsak azért, mert egy nagyobb krízis után esélytelen „business as usual” módban folytatni, hanem azért is, mert a válságok nagyon megviselik az embereket lelkileg és fizikailag is. Amikor kríziskommunikációt végzek, sok időt fordítok arra, hogy lelkileg is támogassam az adott cég vezetőit, akik mindig nagyon nehezen élik meg a válságot. Ez alól még soha nem volt kivétel. Amikor azonban egy magánszemély kerül ilyen helyzetbe, igen komoly egészségkárosodásra is fel kell készülni. Egy krízis akkora stresszhelyzetet jelenthet – még a tapasztalt közszereplőknek is –, amekkora már veszélyezteti az egészséget is.

Túlélni

Válságkezelés szempontjából sok a hasonlóság a céges és a közszereplős helyzetek között, utóbbiak csak a több érzelem miatt jelentenek nagyobb kihívást. A fő szabály az, hogy ne tegyünk olyat, ami miatt krízishelyzet alakul ki, de ha már megtörtént a baj – hiszen ki az, aki soha nem hibázik, vagy csak rosszkor van rossz helyen –, gyors, tűpontos és következetes kommunikáció szükséges. Mivel az emberek általában azt hiszik el, amit először hallanak, egy közszereplős krízis esetén még fontosabb, hogy minél hamarabb álljunk ki, és juttassuk el üzenetünket a közvéleménynek, válaszoljunk a felmerülő kérdésekre, és kérjünk bocsánatot.

Volt egy világszerte ismert ember, aki komoly válságba juttatta magát, amikor a rendőrség rajtakapta az autójában egy prostituálttal. Ahogy azt a krízist kezelte, ahogy bocsánat kért, és ahogy emberek milliói zárták újra szívükbe a tékozlót fiút, azt ma tanítjuk: Hugh Grant, 1995.