A budapesti üzletember szerint számon kérjük a magyar társadalmon, hogy nem elég aktív, miközben a szimbolikus vezetőink többnyire arctalan és érdektelen emberek. „Tényleg annyira meglepő, hogy a magyar társadalom 1956 óta nem tette le a névjegyét a világban?” – teszi fel a kérdést.

Simó György titkos nagy regényterve Losonczi Pál életéről szól, aki 1967 és 1987 között az Elnöki Tanács elnökeként egyszerre volt a legmagasabb rangú közjogi méltóság és egy tényleges hatalom nélküli báb. „Az élete számomra a magyar kisember és a hatalom viszonyának tantörténete. Hivatalában töltött ideje semmit nem tett hozzá a politikatörténet megértéséhez, és mégis, ez a teljesen érdektelen figura ült a magyar államhatalom szimbolikus csúcsán, ahova – érdekes módon – szinte mindig ilyen akarat nélküli ember került. Ez sokat mond el arról, hogyan szerveződünk nemzetté. Woody Allen híres filmje, a Zelig jut eszembe, amelyben a főszereplő úgy próbál meg elmenekülni élete konfliktusai elől, hogy a lehető legtökéletesebben alkalmazkodik a környezetéhez, és ez idővel olyan jól megy neki, hogy képes lesz teljesen idomulni bárkihez, bármihez, miközben a történelmi események középpontjában találja magát. Egyébként is mindig nagyon érdekelt, hogy mivel telnek egy ilyen dologtalan köztársasági elnök napjai, mert gyakorlatilag nem tudjuk. Számon kérjük a magyar társadalmon, hogy nem elég aktív, miközben a szimbolikus vezetőink többnyire arctalan és érdektelen emberek. Hiába tökös a miniszterelnök, ha a szimbolikus vezető nem az. Tényleg annyira meglepő, hogy a magyar társadalom 1956 óta nem tette le a névjegyét a világban? Ezek egymással összefüggő dolgok. Ha megértem Losonczit, talán megértem azt is, milyenek vagyunk. Ennek a jóképű, kerek arcú, minden ambíciót nélkülöző egykori téeszelnöknek a kinevezése nem tévedés volt, ahogy azt sokan gondolják, hanem egy nagyon is fontos mintázat. Külön öröm, hogy jól mutat a fotóin” – mondja Simó György a Tóth Olivérnek adott interjújában, amely az Art is Business magazin oldalán jelent meg.

Szóba került az általa is alapított Origó, amellyel kapcsolatban elmondta, nem örül annak, hogy egy silány szennylap lett, de ezt nem tekinti saját kudarcának. Ellenben azt igen, hogy miután annak idején a Telekom színeiben egymilliárd forintért megvásárolták a magyar közösségi weboldalt, az iWiW-et, nem jól sáfárkodott vele. „Nagyobb üzleti sikert és egyfajta nemzeti értéket lehetett volna belőle létrehozni, még úgy is, hogy – azóta már tudjuk –, azokban a kultúrákban, ahol nincs olyan eltérő írásrendszer, mint a kínai vagy a cirill, később mindent leuralt a Facebook. Négymillióan regisztráltak az iWiW-re fénykorában. Egy tízmilliós országban. Sokkal több lehetőség volt benne, amit nem elég gondosan elemeztem.”

Az értelmiségi körök szerepéről úgy vélekedik, hogy jó lenne, ha megnőne azoknak a szerepe, akik nemcsak véleményekből és szavakból, hanem tudásra és tisztességre épített tettekből lettek sikeresek. „Ők nem feltétlenül értelmiségiek. A magyar közéletben van egy átlagosnál agresszívabb, tudatosan életben tartott irányzat, ami marginalizáni igyekszik a párbeszédet, a racionális érvelés és megegyezés gyakorlatát, a kompromisszum, a közös minimum keresésének értékét. A média jó részében ez a primitivitás van felhangosítva, a józan, polgári értékrend helyett. A mondat, amely szerint egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá, azt is jelenti, hogy az értelmiség jelentős részének racionálisan kell gazdálkodnia az energiáival, az érzelmeivel, a munkaerejével, a potenciájával – és nem részt vennie a hangoskodásban. Ezért is maradnak sokan távol a közéleti vitáktól, a közszerepléstől, és önvédelemből inkább kivonulnak a nyilvános érvelés világából. Ehhez társul még az a világjelenség, amelyben a nyilvánosság szerkezete – a tömeg- és közösségi média rossz együtthatásából – folyamatosan változik. Nagy lett a zaj, mindannyian a kocsma hangosságát éljük át, ahol minden filozófus egyszerre üvölt, ahogy teszi ezt minden suttyó is. Ettől függetlenül az, aki törekszik rá, azért ma is kiszűrheti a számára fontos lényeget.”

Az egyik vállalkozása, a tavaly létrehozott Eidolon Centre for Everyday Photography, amelynek célja, hogy a privát fotó műfaját ismertebbé, népszerűbbé, érvényessé tegye, de mit kezd egy ilyen intézmény azzal a helyzettel, amikor egy olyan meghatározó történelmi pillanatról, mint amilyen Budapest ostroma volt, kevés képi dokumentum maradt fenn? „Ettől még izgalmasabb! Miközben a fotó egyre inkább a mindennapi beszélt nyelv helyébe kezd lépni, elborítanak minket a képek, egyszer csak ott találjuk magunkat, hogy egy generációk életét meghatározó fordulópontban, 1944 decembere és 1945 februárja között, nem, vagy alig készültek fényképek. Az embereknek nyilván kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy fotózzanak. Abban az ötven napban minden, amiről eddig beszélgettünk, egy öröknek hitt valóság eltűnése és egy új megjelenése, a történelmi fordulópont, a magából kivetkőzött emberi természet, a magány, a szabadság és a biztonságérzet teljes eltűnése, a szolidaritás fontossága, a hiányának drámája, mind-mind egyszerre volt jelen. Mindez nagyon aktuális kérdéseket is feszeget, hiszen ma is azt éljük át, hogy talán szétesik a biztonságosnak hitt világunk. Vajon mi történt akkor az emberekkel? Hova vezetett az évtizedes rossz párbeszéd, az önbecsapás és az erőszakosság? A sorsszerűségnek, a véletleneknek is elképesztően erős történelmi pillanata volt. Először megszálltak minket a németek, majd megérkeztek az oroszok, akik azt is elpusztították, amit a németek érintetlenül hagytak. Ráadásul bárkivel bármi megtörténhetett, bárkinek a fejére eshetett egy tégla egy lebombázott épület romjairól, bárkit lelőhettek a nyilasok az utcán, megerőszakolhattak és elhurcolhattak az oroszok, de bárki tapasztalhatta a segítség, a bajtársiasság, az összetartozás különleges erejét is. A hétköznapi embernek valahogy óráról órára viszonyulnia kellett ehhez a lehetetlen helyzethez. Voltak, akik ugyanúgy szeretkeztek, majd megházasodtak és gyerekeknek adtak életet, mintha körülöttük éppen nem hullanának a bombák. Az oroszok 1944. december 22-én zárták be az ostromgyűrűt, de a városban még megünnepelték a karácsonyt. Különleges fénytörésben látszik a normális és az abnormális közötti határ. Azt hiszem, nem tudatosítottuk eléggé ezt a momentumot, pedig fontos lenne. Ezt szeretnénk a képekkel – vagy a képek hiányával – átélhetővé tenni.”

Az interjúban szó esik még a szabadságról, a százarcú magányról, sikerről és bukásról, Esterházy Péterről, valamint a magyar társadalomra váró kihívásokról, amelyekkel kapcsolatban tart attól, hogy azokra relatíve rossz válaszokat fogunk adni.

A nagyinterjú az alábbi linken elérhető.

Fotó: Art is Business/Fromm Balázs