A Márkamonitor decemberi számában megjelent Talent management összeállításunkban arra kerestünk választ, hogyan menedzselik a televíziók a legnépszerűbb arcaikat ( cikk első részét itt, második részét itt olvashatják), az áttekintés után pedig néhány fontos „televíziós arcot” meg is mutattunk. A kisinterjúkat most online is megjelentetjük. Mai beszélgetőpartnerünk Till Attila, azaz Tilla.
A Képzőművészeti Főiskolán diplomáztál, kezdetben kulturális műsorokat készítettél, majd 2002-ben jött egy nagy (kívülről nagynak látszó) irányváltás a Big Brotherrel. Mi vonzott a nagyszabású show-k világába?
A televíziózásnak ezek a legnagyobb formátumai, én pedig ilyet előtte sosem csináltam, és elkezdtem kacérkodni azzal a gondolattal, hogy mi van akkor, ha alkalmas vagyok erre. Ha nem működik, akkor legfeljebb majd nem csinálom. De nagyon rövid idő alatt kiderült, hogy működik, és én is szeretem, így benne maradtam ebben az elmúlt húsz évben. Szerintem ez egy jó és egy életre kiható kísérlet volt. Ezek a nagy show-műsorok elképesztően profik, 100–150 ember dolgozik a stábban, professzionális technika, nagy színpad, tizenhárom kamerát használunk egyszerre, közönség van, amely reagál mindenre. Az élő műsorvezetést különösen szeretem, olyan, mint az extrém sport. Hatalmas adrenalinlöket, szeretem, hogy partnerek vannak, az énekesek, a zsűri, a műsorvezetőtársak. Ez egy nagyon élénk műfaj, a show-műsor-készítést szétveti az energia, mondjuk főleg, ha én csinálom. De ez egy oda-vissza ható dolog! Amit kapsz, azt adod vissza. Itt rengeteg spontaneitás van, és pont ez a jó. Ettől lesz élő az élő, és ezt nagyon bírom, és elég nagy rutinom is van benne.
A 2016-ban bemutatott Tiszta szívvel című filmnek forgatókönyvírója és rendezője is vagy. A kamera melyik oldalán érzed jobban magad?
Ha valaki több mindent csinál, akkor erre nehéz válaszolni. A kamera mindkét oldalán jól érzem magam, de a szerepek persze változnak. A rendező az, aki a döntéseket meghozza, ez egy kicsit más jellegű felelősség, mint mikor műsorvezetőként kell elvégeznem a rám bízott feladatot, de nem felelek az egészért. Rendezőnek lenni extra felelősség, ő hozza meg a legapróbb döntéseket is, az ő döntésmechanizmusai tükröződnek vissza a filmen. Nagyon komplex feladat, és nagyon szeretem. Nekem nagy szükségem van egy olyan művészeti területre, amit egyrészt százszázalékosan tudok kontrollálni, másrészt pedig nagyon szeretek emberekkel dolgozni úgy is, hogy eszmét cserélünk. Ez az egyéb szereplésekre is igaz, de fokozottan érvényes a rendező, egy olyan csapatjátékos esetében, aki az egész gárdát tudja irányítani, és ha valakinek van erre képessége és fantáziája, akkor csinálni kell.
Több mint egytucatnyi rangos díjat nyertél. Melyikre vagy a legbüszkébb?
Háromszor kaptam meg a Televíziós Újságírók Díját az év legjobb férfi műsorvezetője kategóriában, erre például nagyon büszke vagyok. Nagyon szeretem a legelső díjamat is, ami egészen fiatalon lett az enyém a Kamera Hungária fesztiválon. A legjobb riporternek járó elismerést kaptam, még a 72 Óra című műsorunk kapcsán. Ez volt az első díjam, és ami a legviccesebb, hogy tárgy formájában a legnagyobb. A Propaganda Pulitzer-emlékdíjban részesült, erre is különösen büszke vagyok. Van egy szekrény, ami tele van díjakkal. Iszonyú mennyiségű, nem tudom pontosan, hány darab. Nem nagyon van olyan rendezvény, amin ne kaptam volna valami díjat. A legbüszkébb talán arra vagyok, hogy tényleg megszámolni sem tudom a sok elismerést, és ez nagyon jóleső érzés.
