A Big Picture 2025 konferencia előtt megjelent lapszámunkban televíziós szakemberekkel beszélgettünk. A kisisnterjúkat most online is elérhetővé tesszük. Következő megszólalónk Sváby András műsorvezető.

Október 7-étől láthatják a nézők a VIASAT3-on az Útközben elmeséled – Csavargások Svábyval című műsort, amely a beharangozója szerint egy road movie-talkshow kombó. Mivel győzött meg a csatorna, hogy legyél egy Peter Fondába oltott David Letterman?

Ezt még gyorsan kiegészíteném Gordon Ramsey-vel és Popper Péterrel. Az Útközben elmeséled egy nagyon komplex műsor: egyszerre utazás, természetjárás, road movie és főzőműsor, ahol a sírás és a nevetés kéz a kézben jár. Rengeteg minden összetalálkozik ebben a produkcióban.

Én általában nagyon gyorsan hozok döntéseket, és most is így tettem: rögtön igent mondtam, amint meghallottam, hogy hírességekkel kell az országot járnom lakókocsival. A vendégek egy részét egyébként jól ismerem, sőt barátomnak is mondhatom, de vannak olyanok is, akikkel csak felületesen volt kapcsolatom – például egy régi munkatársam, akivel soha nem váltottam három mondatnál többet –, vagy akikkel soha nem találkoztam.

Ezek a találkozások különösen izgalmasak számomra. Azokkal, akiket már ismerek, kihívás, hogy olyan dolgokat hozzak ki belőlük, amik még számomra is meglepetést okoznak, nem beszélve a nézőkről, akik bár sok mindent tudnak róluk, de olyan személyes részleteket kevésbé, amelyeket például egy barát ismerhet. Ugyanilyen izgalommal töltött el az is, amikor valakivel először találkoztam, hiszen nem sokkal azután, hogy beült az autóba, már az élete legfontosabb pillanatairól beszélgettünk.

Amikor meghallottam, hogy lakóautóval indulunk útnak, azonnal magam előtt láttam a tábortüzet, az esti beszélgetéseket, ahogy borozunk, lecsót főzünk, halászlevet készítünk, nevetünk, és felkeressük a vendég gyerekkorának meghatározó helyszíneit. Már akkor azt gondoltam, hogy ehhez van kedvem, és hál’ istennek beigazolódott, hogy valóban jó döntés volt.

Egy sikeres talkshow-hoz nem elég, ha a vendég érdekes ember, és a műsorvezető jól csinálja a dolgát. Arra is szükség van, hogy a felek között meglegyen a kémia. Részt vettél a vendégek kiválasztásában?

Szerencsére csak minimálisan vettem részt benne. Azért mondom így, mert lehet, hogy a vendégek fele nem is jutott volna eszembe magamtól, nincsenek ugyanis benne abban a körben, amiben általában gondolkozom. Ilyen például Szilágyi Liliána vagy Rubint Réka. Az egyiküket egyáltalán nem ismertem, a másikkal pedig mindössze három mondatot váltottam korábban. Ha úgy gondolkodtam volna, hogy kikkel beszélgetnék szívesen, akkor biztosan abból a körből válogattam volna, akikkel én tartom a kapcsolatot. Így viszont most két találkozóval gazdagabb vagyok, amiért utólag nagyon hálás vagyok.

A legidősebb gyermekem annyi idős, mint Liliána, így mondhatnám, hogy a lányom lehetne. Mégis barátként váltunk el egymástól, és alig tudtuk egyeztetni, mikor találkozunk legközelebb, amikor Európából vagy Dél-Amerikából hazajön. Imádom ezt a vagány hippi csajt, nagyon megkedveltük egymást, és ettől én is gazdagabb lettem. De ugyanezt elmondhatom másokról is. Mindenki úgy szállt ki a kocsiból, hogy sajnálta, hogy vége. Éreztem, hogy mindenkiben ott volt, hogy menne még egy napot. Nagyon sokat beszélgettünk egymással, valójában éjjel-nappal.

A vendégek hamar rájöttek, hogy ez nem az a hely, ahol lehet vagy érdemes kamuzni. Senki sem próbált olyan sztorival előrukkolni az életéről, ami esetleg nem fedi a valóságot. Mindenki őszintén beszélt, és sokan olyan dolgokat is említettek, amiket szerintem még soha nem mondtak el. Ennek két oka lehetett: egyrészt nem akarták kimondani, másrészt lehet, hogy nem is gondoltak bele. Volt olyan vendég, akinek azt mondtam: „Figyelj, most kilépek a szerepemből, és nem kérdező, hanem motivátor leszek, mert szerintem itt és itt csúsztál el az életedben. Miért nem tudod megélni a boldogságot? Miért vagy mindig fásult? Hiszen minden körülmény megvan ahhoz, hogy boldog légy.” Rám nézett tág pupillákkal, és azt mondta: „Úristen, igazad van. A lelkem mélyén tudtam, de sosem néztem szembe azzal, hogy tényleg nem élem meg a boldogságot.” Ezek a különleges szituációk teszik egyedivé ezt a műsort.

Számomra fontos, hogy fegyelmezetten viselkedjek, ha a szituáció vagy a munka megkívánja. A munkám során nem szoktam elsírni magam; tudom, figyelnem kell arra, hogy felülkerekedjek az érzelmeimen. Egy gyenge amerikai filmen simán elbőgöm magam, de a munkában sosem. Most viszont sokszor előfordult, hogy könnybe lábadt a szemem, és gombóc volt a torkomban. Olyan emberi történetek kerültek elő a vendégeimből, amikre még ők maguk sem számítottak, nemhogy a nézők.

Két napig voltál összezárva egy-egy vendéggel. Nyilván sok mindent elmondtak magukról, de minden beszélgetés interakció. Magadról tudtál meg új dolgokat?

Ezt a műsort nem lehetett volna úgy megcsinálni, hogy csak én kérdezek. Számos dologban csak úgy nyíltak meg nekem a vendégek, ha én is elmondtam egy történetet magamról. Elmeséltem egy bizonyos szituációt és azt, hogyan éltem meg, mit gondoltam a helyzetről. Ekkor támadt bennük a felismerés, hogy ugyanígy éltek meg helyzeteket, ugyanazt gondolták, mint én. Ebből pedig elindult egy mélyebb beszélgetés. Szerintem minden részben van olyan pillanat, amikor én is kiadok magamból valami személyeset.

Aki kicsit is ismer, tudja, hogy elég tudatosan kerülöm a túlzott kommunikációt a közösségi médiában vagy a médiumokban. Nem gondolom, hogy mindent világgá kell kürtölnöm, ami velem kapcsolatos. Nekem sokszor púp a hátamon a közösségi médiában való kommunikáció. Bár elfogadtam, hogy erre szükség van, még mindig nem vagyok nagy „kommentelőgép”. Pont emiatt tudtam számos olyan dologról beszélni ebben a műsorban, ami biztosan újdonságként szolgál majd a nézőknek.

Nem vagyok lélekbúvár típus – újságíróként mindig a tényekhez vagy a hírekhez kötődő tartalmak álltak közel hozzám. Ebből a szempontból mindenképpen újdonság volt számomra a műsor készítése – viszont pont az motivált, hogy valami olyat csinálok, amit eddig nem nagyon.