Őszintén meg kell mondanom, hogy nem vagyok virológus. Sőt, még csak orvos sem, és hajlott korom miatt már valószínűleg nem is leszek. Egészségügyi kérdésekben teljesen inkompetens magyar állampolgár vagyok, aki szeretné érteni, mi történik vele és körülötte.

Covid-ügyben már mindent olvastam, és mindennek az ellenkezőjét is. És egyre inkább azt érzem, hogy nem vagyok kíváncsi a politikusokra, a vírusról – és a tágabb értelemben vett az egészségügyről – beszéljenek az orvosok. A minap elolvastam a Magyar Orvosi Kamara vezetőinek közleményét, amit inkább segélykiáltásnak kellene nevezni.

„A COVID-19 járvány eddigi legsúlyosabb időszakában, a 23. órában arra kérjük a politikusokat, hogy fejezzék be mind a hamis illúziók keltését, mind a vádaskodást, a lakosság félrevezetését és elbizonytalanítását.

A nyilvánosságra kerülő, vagy szakmai felületeken megvitatott, elsősorban a megbetegedések hatalmas számából következő ellátási problémákból ne politikai tőkét akarjanak kovácsolni, hanem összefogva a politikai, gazdasági és társadalmi kapcsolatrendszerüket a helyi és országos problémák azonnali megoldásának érdekében mozgósítsák.

Kérjük a sajtó képviselőit, hogy ne legyen értelmezhetetlen szakadék a kormánykritikus és a kormánypárti vagy közszolgálati hírek között, mert a tények nem oldalfüggőek, ellenben a mindkét irányba vitt szélsőség emberéletekbe kerülhet.”

Jómagam, mint a sajtó egyik képviselője, most a fentiek szellemében megpróbálom valamelyest csökkenteni az értelmezhetetlen szakadékot a kormánykritikus és a kormánypárti hírek között. (Annak értelmezésétől eltekintenék, hogy a közlemény a ’kormánypárti’ és a ’közszolgálati’ szavakat szinonimaként használja.)

A MOK vezetői nagyon udvariasan fogalmaznak, de mind a vallásosan kormánypárti, mind a bősz ellenzéki olvasóknak azt javaslom, írják le százszor, hogy „mindkét irányba vitt szélsőség”.

Addig is, míg megértik ennek a jelentőségét, a fenti súlyos kérdések helyett egy kis szórakoztató olvasmányt javaslok a Múlt-Kor történelmi folyóiratból. A napokban jelent meg egy írás a trafalgari győztes (és ugyanott elhalálozott) Nelson admirálisról.

„A vakmerő akcióiról ismert, karizmatikus, bogaras, könnyen tengeribeteggé váló altengernagy hajlamos volt arra, hogy szükség esetén figyelmen kívül hagyja a parancsokat, igaz, ezzel rendre csatákat nyert. 1797-ben a Szent Vince-foki tengeri ütközetben a parancsra fittyet hányva elállta a menekülő spanyol hajóhad útját, négy évvel később a dán flottát megsemmisítő koppenhágai csatában pedig azzal „hárította” az akció befejezésére utasító parancsot, hogy látcsövét vak szeméhez emelte.”

Nemcsak virológus, történész sem vagyok. De látom és tapasztalom: egyre több politikusunk képes arra, hogy – Nelson admirálishoz hasonlóan – a vak szeméhez emelje a látcsövet. Már csak a csatát kellene megnyerni utána.