Az elmúlt tizenöt évben több mint száz interjút adtam, előadást tartottam, cikket írtam fenntarthatósági témában. És egy könyvet is. Mondhatni, kisujjamban van a téma. Most mégis kényelmetlenül érzem magam, amikor arról kellene írnom, miért nagyszerű az SDG. Mert nem az.

Lehetne nagyszerű, ehhez azonban meg kellene tölteni tartalommal. Hiszen ez csak egy keretrendszer – bár az tény, hogy a legjobb, amit az elmúlt néhány évtizedben nemzetközi szervezet össze tudott hozni –, de nincs benne semmilyen kényszerítő tényező. E nélkül pedig ez az egész nem fog működni.

Miért? Mert gyarló az ember, és gyarlók a cégek is.

Amikor huszonévesen belevetettem magam a CSR világába, még őszintén hittem és fennen hirdettem, hogy a vállalati felelősségvállalásnak önkéntesnek kell lennie, és ha a hatalom, a kormány beleszól, ha törvényeket alkotnak, akkor pont a szépsége és az esszenciája veszik el. Azóta beláttam, hogy csak az igazán elkötelezett vállalatok képesek önkéntesen felelősen viselkedni. Nagyon kevesen érik fel ésszel, hogy az érintetti elvárásokat fókuszba helyező üzletvezetési modell hosszú távon kifizetődőbb, mint a profitmaximalizálásra törekvő. A legtöbben a rövid távú hasznot tartják szem előtt.

És ezért még csak haragudni sem volna szabad, hiszen a vállalkozások alapvetően profitszerzés céljából jöttek létre. Ahogy Milton Friedman is mondta, „the business of business is business”. A probléma az, hogy a világhírű közgazdász ezt pont ötven évvel ezelőtt, 1970-ben jelentette ki, amikor még messze nem égett a lábunk alatt a talaj.

Most pedig ég, nemcsak átvitt értelemben, hanem valójában is. A cikk írásának pillanatában Kalifornia jó része lángol, ahogy Szibéria is, és még túl friss az ausztrál bozóttüzek emléke az év elejéről. Most már nem dőlhetünk hátra whiskyvel és szivarral a kézben, és nem pöröghetnek lelki szemeink előtt a dollárjelek, mert közben el fogunk égni élve. Vagy meg fogunk fulladni. Vagy meghalunk a rossz levegőtől vagy azért, mert nincs víz és élelem. Mindezt ötven év alatt.

Ott tartottam tehát, hogy gyarló az ember.

Hiába mondjuk el százszor, ezerszer, hogy vigyázzunk a Földre, gyűjtsük szelektíven a szemetet, ne pazaroljunk, járjunk biciklivel, és ültessünk fát! Az emberek egy nagyon kis része megteszi, de ennek valójában nincs jelentősége. Miért nincs? Mert az igazán nagy szennyezők a vállalatok, az igazi felelős a katasztrófáért a termelés. Vagy nem is, hiszen a vállalatok alapvetően profitszerzésre jöttek létre. Nem várhatjuk el tehát tőlük, hogy szembemenjenek életcéljukkal. Akkor pedig ki az igazán felelős? Nos, a törvényhozók.

A törvényhozóknak kell olyan törvényeket alkotniuk, amelyek arra kényszerítik majd a gazdasági szereplőket, hogy komolyan vegyék a fenntarthatóságot. Kezdjék például a környezetvédelemmel! Azon belül is kezdjék például a csomagolással és az egyszer használatos műanyagokkal! És itt rögtön jön egy várhatóan jó példa, hiszen 2021-től hazákban is betiltják az egyszer használatos műanyagokat. Kérdés persze, hogy mennyire veszi ezt majd bárki komolyan.

Ahhoz, hogy a vállalatok erőszakot kövessenek el magukon, és zöldre festés helyett ténylegesen olyan intézkedéseket hozzanak, amelyekkel csökkentik a negatív környezeti hatást, a várható büntetésnek nagyobbnak kell lennie, mint a várható profitnak. Kicsit olyan ez, mint a maszkviselés – nehogy kimaradjon a COVID egy 2020-as írásból –, hiszen a maszkot is törvényekkel, büntetésekkel kényszerítik ki a kormányok. Berzenkedünk a viselése ellen, de felvesszük, mert ez a szabály.

Ugyanígy az üzleti döntéseknél a döntéshozók megvizsgálják, hogy mely lépésnek mi a kockázata. És ha egy lépésnek magas a kockázata, például azért, mert hatalmas a várható büntetés, akkor berzenkedve ugyan, de végül mindenki beáll a sorba. És felveszi a maszkot, azaz megszünteti a műanyag csomagolást, visszagyűjti a hulladékot, csökkenti az áram- és a vízfelhasználást, és még sorolhatnánk.

A törvényhozókat pedig két dologgal lehet rávenni, hogy meghozzanak bizonyos szabályokat – akár a gazdasági lobbi ellenében is. Az egyik a szavazó, aki dönthet úgy, hogy csak olyan kormányokat támogat, amelyek rákényszerítik az embereket és a vállalatokat a helyes útra. Olyan kormányokat, amelyek felállítanak egy rendszert, amely utat mutat, támogat, ellenőriz és büntet, ha kell. Olyan kormányokat, amelyek szembemennek az évszázados beidegződésekkel, és meghallják a változó idők szavát. Erről szól a teljes Greta Thunberg-jelenség.

A másik tényező, amivel rá lehet venni a kormányokat arra, hogy megfelelő intézkedéseket hozzanak, a nemzetközi szervezetek és az általuk alkotott ajánlások és igazodási pontok. Mint például az SDG. Az SGD-célokat ugyanis nem a vállalatok írták alá, és nem is az átlagemberek, hanem a kormányok, amelyeknek tíz év múlva el kell majd számolniuk azzal, hogy megtették-e a megfelelő lépéseket, meghozták-e a fájdalmas törvényeket. Időben. Az átálláshoz, a kimutatható hatásokhoz ugyanis évekre van szükség. Ez azt jelenti, hogy ha 2030-ra Magyarország jelentős eredményeket szeretne felmutatni, akkor azokat a törvényeket, amelyek okán észrevehetően változnak a dolgok – legyen szó a víz vagy a levegő tisztaságáról, az élhető városokról, a biodiverzitásról vagy akár a nemek közötti egyenlőségről –, a következő két-három évben meg kell hozni.

Ha ez sikerül, ha az országok kormányai képesen lesznek összehangoltan cselekedni és szabályokat alkotni, akkor az SDG nagyszerű lesz. Akkor megtelik tartalommal, és megvalósul a fenntarthatóság eszméje.

Addig azonban az SDG nem egyéb egy üres papírlapnál. Rajtunk múlik, hogy mit írunk rá.