Valószínűleg rajtam kívül senkit nem érdekel, mégis elárulom, hogy igen egyszerű polgári életet élek. Visszatérő jelleggel szoktam például zuhanyozni, hajat mosni, borotválkozni, tiszta ruhát felvenni, igyekszem egészségesen táplálkozni, nevelem a gyerekemet, meg ő is engem, szóval úgy telnek a napjaim, mint sokmillió honfitársamnak.
Napi rutinom része az is, hogy időnként leviszem a szemetet. A társasházunk előtt négy kuka van: két közönséges, a háztartási hulladéknak, egy sárga fedelű a műanyagnak, meg egy kék a papírnak. Szinte nincs olyan nap, hogy a kuka fedelét felemelve ne látnék PET-palackokat és mindenféle papírokat a szürke kukában, pedig ott van közvetlenül mellette a két szelektív.
Vajon miért? Ha egyenként megkérdezném a szomszédokat, biztosan azt mondanák, tiszta országban, szemétmentes környezetben, egészségesen akarnak élni. És ez a meggyőződés kitart egészen addig, amíg leérnek a műanyagokkal a kukáig. Ott meg elfogy. Szóval meggyőződés, az van. Egyrészt.
Másrészt azért megkérdezném, vajon mindenki tudja, mire való a szelektív gyűjtés? A magyarok hány százaléka hallott a körforgásos gazdaságról? Hányan mondják azt még ma is, hogy kamu a szelektív gyűjtés, mert a kukásautóban úgyis egy helyre borítják az összeset?
Ma az állami médiára elmegy évente több mint százmilliárd forint, az állami vállalatok reklámjaira még negyven-ötvenmilliárd. Ha ennek a pénznek csak egy töredékét a környezetvédelemmel kapcsolatos felvilágosításra fordítanák, hatalmasat léphetnénk előre. Ez a téma nem a következő parlamenti választásról szól, hanem a következő ötven-száz év Magyarországáról, igazi nemzeti ügy – nagyon szeretném, ha a környezetvédelemnek nem lenne pártállása.
„Festeni nagyon könnyű, ha nem tudod, hogy kell csinálni. De ha tudod, akkor nagyon nehéz” – mondta Edgar Degas, aki tudott festeni, ezért neki bizonyára nehéz volt. Civil szervezetek, spontán összeverődött csoportok állnak neki kitakarítani a ligeteket, az erdőket, a folyókat, küzdenek a tisztább levegőért évtizedek óta. Felébredtek a nagyvállalatok is, komoly vállalásokat tesznek a tiszta, fenntartható működés érdekében, határidőket és mérőszámokat kitűzve, számon kérhető módon.
Ideje lenne, hogy a magyar állam is felébredjen csipkerózsika-álmából. Néhány civil kezdeményezést már támogat, sőt indult hasonló akció minisztériumi pecséttel is, de ez még édeskevés. A fenntarthatóság szempontjait nemzetgazdasági szinten kell beépíteni a mindennapi gyakorlatba, a jogszabályi keretektől a végrehajtásig, konzekvensen, számon kérhetően. Ehhez az államnak van apparátusa, ereje, pénze. Ha tudja, akkor persze nehéz megcsinálni, de ideje lenne hozzáfogni.
Persze festeni könnyű. Különösen zöldre. Csak ennél már sokkal több kell.
„A világ ember nélkül kezdődött, és nélküle fejeződik be” – írta Claude Lévi Strauss Szomorú trópusok című alapművében. Bizonyára így van. De nagyon nem mindegy, hogy az a szomorú vég mikor érkezik el, néhány évtized múlva, ahogy a legrémisztőbb prognózisok jelzik, vagy van még néhány évezredünk ezen a gyönyörű kék bolygón.
