A bálnák tüdővel lélegző, elevenszülő emlősök, akik elveszítették a lábaikat, és a tenger felé vették az irányt. Hogy miért és hogyan tették mindezt, ezt próbálja felgöngyölíteni dr. Joy Reidenberg anatómus, Az egyiptomi Bálnák Völgye titkai friss dokumentumfilmben (hazánkban február 29-én, csütörtökön este 20:00-kor debütál a Viasat Nature műsorán), tudós és paleontológus kollégák segítségével – lássuk mi is ezt a jól megcsavart evolúciót!
A ma élő kilencvenféle bálnafaj közül mind emlős, és már maga Darwin is úgy képzelte, hogy a bálnák szárazföldi emlősökből alakultak ki. Ezért az elméletért azonban kigúnyolták, így eltávolította a későbbi írásaiból. Pedig nem járt messze az igazságtól: a bálnák esetében az evolúció fordítva működött: ők nem ki-, hanem belépkedtek a tengerbe. Ezt pedig számos lelet bizonyítja.
Az egyiptomi Szaharában található a Vádi al-Hitan, azaz a Bálnák Völgye, egy nagyjából 200 km2-es terület, amelyet páratlan mennyiségű, közel 40 millió éves fosszília borít. Itt fedezték fel az első bálnamaradványokat, amit még további ezer lelet követett – néhány olyan jó állapotú, hogy még a gyomrának a tartalma is azonosítható. Egyértelmű, hogy 40 millió évvel ezelőtt a Bálnák Völgyét még víz borította: akkoriban a mai Földközi-tenger a Tethys-óceán része volt, amely Európától egészen Indiáig húzódott. Ebben az óceánban éltek az ősbálnák is.
Az első ősbálnára mégsem a Bálnák Völgyében, hanem Pakisztánban bukkantak. A Pakicetus névre keresztelt, elsőre őslónak nézett 50 millió éves lelettel sokáig nem tudtak mit kezdeni, mígnem a fülében felfedeztek egy olyan csontot, amely elengedhetetlen a víz alatti halláshoz és kizárólag bálnák, illetve delfinek rendelkeznek vele. Ennek a leletnek pedig lábai voltak, azok végén apró paták. Ez az állat tudott úszni, előszeretettel vadászott halakra. A Pakicetus lehetett a bálnák őse, aki egy nap úgy döntött, hogy nem jön ki többé a vízből. Ugyanakkor nem ő az egyedüli bizonyíték arra, hogy a bálnák a patás állatok leszármazottjai, ugyanis a tehenekhez, szarvasmarhákhoz hasonlóan nekik is több gyomruk van, amelyek elősegítik sajátos emésztési szokásaikat. DNS-ük alapján pedig a bálnák legközelebbi rokonai a vízilovak, és mindketten egy olyan állattól származnak, amely 5 millió évvel a Pakicetus előtt élt.
De hogy veszítették el ezek az állatok a lábaikat? A válaszhoz vissza kell térnünk a Bálnák Völgyébe, ahol egy 40 millió éves lelet lehet a köztes lépcső a járni képes és az uszonyos bálna között. Ez volt a Baziloszaurusz, amiről sokáig azt hitték, hogy hüllő (erre utal a neve is, ami Gyíkkirályt jelent), ám fogazata egyértelműen rávilágított emlős mivoltára. Az akár 20 méter hosszúságú csúcsragadozó versenysúlya elérhette a 6 tonnát. Ehhez viszont egy emberi karnál is kisebb hátsó végtagja volt, amin képtelen lett volna járni. Ez a testrészt tehát egy haszontalan csökevény, hasonlóan egy T-Rex karjához.
Így az évmilliók során a bálnák végtagjai átalakultak, hogy elősegítsék az úszást és a lavírozást a víz alatt. Ahogyan arra a dokumentumfilm is rávilágít, a ma élő példányoknak csupán a medencéje emlékeztet arra, hogy valaha lábakon jártak: ezek fel-le mozognak, mint a szárazföldi patásoké, azaz amikor a bálna nekilódul, ő is vágtató mozdulatokat tesz – csak a víz alatt. Ugyan a ma élő bálnák már echolokációval tájékozódnak, és bizonyos fajok (például az orkák) megtartották a fogaikat, míg mások ehelyett szilákat növesztettek, de azért sok-sok millió éve velünk vannak. A lábaikat viszont mind már rég elveszítették.
