Időről-időre felbukkannak olyan hírek, hogy Magyarország vagy a régió a „nyugatinál” rosszabb minőségben kapná az ismert márkákat.
Időről-időre felbukkannak olyan hírek, hogy Magyarország vagy a régió a „nyugatinál” rosszabb minőségben kapná az ismert márkákat, és ezek rendre komoly felzúdulást váltanak ki.
Idén februárban a szlovák élelmiszerbiztonsági hatóság állapította meg, hogy egyes multinacionális cégek és márkák Szlovákiában rosszabb minőségű – más összetételű, alacsonyabb hústartalmú vagy épp ízetlenebb – termékeket árusítanak azonos márkanév alatt, mint Ausztriában. Az Index kérdésére ezután a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal (Nébih) megírta, hogy nálunk is gyakran találni eltérő termékeket. A különbség általában nem az összetételben, inkább az érzékszervi tulajdonságokban van (nem olyan aromás, krémes állagú stb.), vagy épp kisebb tömegű áru kerül egy-egy zacskóba.
Ilyenkor persze felmerül, hogy a keleti végeken másodrendű állampolgárok élnek, akiknek a gyengébb minőségű élelmiszer is megteszi. Ugyanakkor a cégek profitéhsége mellett érdemes néhány további szempontot is megfontolni – részben éppen az érintettek reakciói alapján.
Az első a vásárlóerő: az alacsonyabb jövedelemmel rendelkező fogyasztók is szeretnék megvásárolni ugyanazokat a márkákat, viszont minél kedvezőbb áron. Először jellemzően az „eredeti”, drágább terméket próbálják behozni a cégek, de ha az elvérzik az árversenyben, akkor kétféle döntésre juthatnak: kivonják a piacról vagy versenyképesebbé teszik. Ilyen esetben a kisebb kiszerelés, a valamivel gyengébb összetétel lehet megoldás.
A „lebutítás” sem lehet korlátlan: az élelmiszereknek meg kell felelniük az – országonként jellemzően eltérő – szabályozásoknak, élelmiszerkönyveknek. Ez ad absurdum még a jó termékekkel szemben is komoly kihívásokat támaszthat, ha például a helyi szabályozásba nem fér bele a hőkezelés nélkül, hosszas érleléssel tartósított húsáru, vagy egyes, zömmel újonnan felfedezett összetevők alkalmazása.
Az már a láncok döntése, hogy mennyire szigorúak a törvényi kereteken felül. Az Aldi például ezt írja: A saját márkás termékek nagy részét neves gyártók gyártják, a minőségi specifikációt és a minőségi követelményeket viszont minden esetben az Aldi határozza meg. A minőségbiztosítási rendszer minden terméket többszörösen is vizsgálatnak vet alá – a fejlesztéstől a feldolgozáson át egészen az értékesítésig. Ennek során mind az élelmiszerekre, mind pedig a non-food termékekre saját minőségi normák kerültek meghatározásra, amelyek esetenként jóval szigorúbbak a törvényi követelményeknél.
A „csak a magyaroknak szánt ócska termék” mítosza ellen szól az is, hogy a legtöbb multinál a cikkelemek, termékváltozatok számának növekedéséből fakadó komplexitás sokkal nagyobb mumus, mint az egy-egy, nagyjából kerekítési hibának számító piacon elérhető többlethaszon. A méretgazdaságosság és a szabványosíthatóság előnyét nem érdemes lebecsülni. Szintén az Aldit idézve: azoknál a saját márkás termékeknél, amelyeket az Aldi több országban is értékesít és több országra szóló csoportos beszerzésből származnak, a termékek receptúrája, minősége a termékeket forgalmazó országok mindegyikében megegyezik.
Az utolsó érv pedig a helyi ízlés. Köztudomású, hogy pl. a Coca-Cola „titkos” íze sem ugyanolyan mindenhol a világon, hiszen vannak piacok, ahol az édesebb vagy épp a fűszeresebb ízeket részesítik előnyben, mint ahogy az egyes összetevőkre vonatkozó szabályozások, vagy épp az alternatív megoldások gazdaságos elérhetősége is okozhatnak különbségeket. A Coca-Cola például a Pénzcentrum kérdésére mondta el, hogy különböző édesítőszereket (kukoricából készülő fruktóz-glükózszörpöt illetve oldott kristálycukrot) használ üdítőitalaihoz. Mivel mindkét alapanyag kiváló minőségű, ezért technológiai és ellátási szempontok alapján választják ki az adott országban használt édesítőszert. Az Aldi esetében „a magyar beszerzésből érkező saját márkás termékek receptúráját a fogyasztói szokások alapján az üzletlánc beszállítóival és külső szakértők bevonásával folyamatosan fejleszti, optimalizálja, ezzel biztosítva azt az ízvilágot és azokat a termékjellemzőket, amelyeket a magyar vásárlók keresnek és kedvelnek”.
Ami az érzékszervi vizsgálatok megítélését illeti, azokról a Nébih egy korábbi eset kapcsán elmondta, mind itthon, mind külföldön a hatósági ellenőrzési rendszer szerves részét képezik és szigorú szabvány szerint történnek. Szakembereik folyamatosan és rendszeresen vesznek részt képzéseken, munkájuk megbízhatóságát nemzetközi körvizsgálatokon való részvétellel is ellenőrzik. Emellett a bírálók alkalmasságát – a laboratóriumi protokollnak megfelelően – az egyes bírálatokat megelőzően is minden esetben vizsgálják. A minták érzékszervi vizsgálata szigorú előírások szerint történik. Álláspontjuk szerint az élvezeti cikkek esetében az egyik legfontosabb követelmény, hogy azok érzékszervileg megfelelőek, minőségileg kifogástalanok legyenek. Az érzékszervi vizsgálat eredménye önmagában is elegendő ahhoz, hogy a hatóság elrendelje egy nem megfelelő minőségű termék forgalomból történő visszahívását. Egyéb műszeres, vagy klasszikus analitikai módszerrel az érzékszervi hiba nem minden esetben támasztható alá, mivel az érzékszervi hibát okozó komponensek egy része nem kimutatható.
A fentieket figyelembe véve is elengedhetetlen, hogy az erre a feladatra létrehozott hatóságok rendszeresen ellenőrizzék a szabályok betartását, mint ahogy a fogyasztói tudatosság fejlesztése is fontos feladat. Ugyanakkor a kormányzati szintre is eljutó botrányok keltése az esetek túlnyomó többségében erős túlzásnak tűnik.
