Nomen est omen, a Spektrum most márciusban a lehető legszélesebb spektrumon kínál szórakoztató ismeretterjesztő műsorokat a nézőknek. A második világháború iránt érdeklődők kedvükre válogathatnak a korszak különböző aspektusait bemutató tartalmak közül.  A Hitler: miből lesz a szörnyeteg? bemutatja a náci vezér hatalomra jutásában szerepet játszó történelmi-társadalmi körülményeket, egyúttal mélyebb bepillantást nyújt a kegyetlen Führer életébe fiatalkorától egészen haláláig. A Hitler: a bukáshoz vezető hibák elsősorban a frontokat, az öreg kontinensen, és azon túl dúló inváziót mutatja be szemléletesen. A legkeresettebb nácik Hitler leghűségesebb, legkegyetlenebb csatlósai, így Otto Adolf Eichmann, Josef Mengele és Heinrich Himmler szerepét mutatja be a II. világháborúban, gyakran áldozataik szemén keresztül. A műsorból többet tud meg a néző a náci vezetők utáni hajszáról, valamint a világháborút követő sorsukról. A Diktátorok részei Hitler mellett a 20. század két másik véreskezű politikusa, Mussolini és Sztálin életével, hatalomra jutásával foglalkozik. Őket ellensúlyozandó kerül bemutatásra az Oppenheimer, az atombomba atyjaként elhíresült tudóst bemutató egyrészes dokumentumfilm. A műsornak köszönhetően a néző jobban megismerheti a fizikus találmányához köthető kétségeit.

Még mindig a 20. század történelmének meghatározó alkajainál maradva a John F. Kennedy és Frank Sinatra kezdetben szoros, majd megromló baráti viszonyát, valamint a maffiához kötődő kapcsolatát ismertető Kennedy, Sinatra és a maffia is a képernyőn.

Zsugorodó tavak, kiszáradt folyómedrek, pocsolyává apadt víztározók, perzselő hőség, vízkatasztrófa, évtizedes hőhullám rekordok. Az elmúlt években világszerte tapasztalt éghajlati változások, katasztrófák, melyekben egy a közös: mindegyik az emberi tevékenységgel hozható összefüggésbe. Vissza tudja még fordítani az emberiség a saját maga által kreált klímaválságot? Vagy már túl késő? Erre próbál választ adni a Klímaválság: Túl késő?

A környezet iránt érdeklődő nézőket az Antarktisz madártávlatból a Déli-sark titokzatos, jeges világába kalauzolja. A kétrészes sorozatban szó lesz leopárdfókákról, púpos bálnákról, pingvinkolóniákról, de a Déli-sark felfedezésére indult kalandorok gyakran tragikus sorsáról is.

A könnyedebb szórakozás kedvelői örömüket lelhetik a Spektrumra márciusban LEGO Masters brit és amerikai verziói részeiben. A hétköznap esténként futó műsorok izgalmas kikapcsolódást nyújtanak a kreatív építőkockák rajongóinak.

Premierek:

• Klímaválság: Túl késő? 2024. március 10. 20:00
• LEGO Masters – Nagy-Britannia 2024. március 11. 19:00
• A legkeresettebb nácik 2024. március 12. 22:05
• Diktátorok 2024. március 13. 22:05
• Hitler: miből lesz a szörnyeteg? 2024. március 21. 22:00
• Hitler: a bukáshoz vezető hibák 2024. március 22. 22:00
• LEGO Masters – Amerika 2024. március 25. 19:00
• Az Antarktisz madártávlatból 2024. március 30-31. 20:00
• Oppenheimer 2024. március 24. 21:00
• Kennedy, Sinatra és a maffia 2024. március 30-31. 21:00

De hogy kerül egyáltalán ez az írás egy marketinges szaklapba? Pontosan ugyanúgy, ahogy Tálas Péter biztonságpolitikai szakértő a márciusi Márkaépítés 2023 – Neverending Change konferenciánkra. Napjaink gazdaságát rég nem látott mértékben befolyásolja a politika, és itt nem csak az orosz-ukrán háborúra gondolok, bár a leglátványosabb problémák abból következnek. Gondoljunk csak olyan kifejezésekre, mint például a „szankciós infláció”, amiről a közgazdászok még nem hallottak, vagy arra a különös jelenségre, hogy a magyar kormány meg akarja tanítani a kereskedőket akciózni.

Jómagam nem vagyok sem történész, sem politológus, viszont érdekel a történelem, és szeretném érteni a körülöttünk zajló változásokat, tehát jó eséllyel e könyv célcsoportjába tartozom. Ezért vettem kézbe és olvastam el a Putyin háborúját.

A kiváló Oroszország-szakértő, Sz. Bíró Zoltán nagy fába vágta a fejszéjét, amikor arra vállalkozott, hogy megírja ezt a könyvet. Putyin háborújának rengeteg olvasata van. A szerző jelentős terjedelemben foglalja össze a jelenlegi háború előzményeit. Az első fejezetben az orosz-ukrán viszonyt a jaltai konferenciától a Krím annexiójáig tekinti át. Ennek a hosszú időszaknak kitüntetett pillanata 1991, a szovjet birodalom széthullása.

Miközben a szovjet felügyelet alól kiszabadult országok szerették volna magukat tartós biztonságban tudni, Oroszországot ekkor és még hosszú ideig nem foglalkoztatta különösebben a NATO térnyerése. A fordulat Putyin második elnöksége idején, 2004-2008 között következett be. Az orosz birodalom a baltiak vagy a lengyelek elszakadását viszonylag könnyen elviselte, de Ukrajnát más szemmel nézték, hiszen az a posztszovjet térség második legnagyobb állama.

A Szovjetunió széthullása után a két országnak számos vitája volt, többek között az Ukrajnában maradt nukleáris fegyverek, a gázkereskedelem és -tranzit, vagy a Fekete-tengeri hadiflotta felosztása miatt, miközben Ukrajna sokáig ingadozott az orosz illetve a nyugati orientáció között. Az orosz elnök és környezete tudatában volt annak, hogy Ukrajna esetleges demokratizálódása olyan példa lehet az oroszok számára, ami veszélyt jelent Putyin autokráciájára. Janukovics bukása után Putyinék haladéktalanul elkezdték a Krím elszakítását célzó műveletet, amelyet a „zöld emberkék”, az orosz hadseregtől függetlennek nevezett katonai egységek vér nélkül hajtottak végre. Hamarosan bekövetkezett a kelet-ukrajnai megyék fellázítása is.

Putyinnak semmiféle érdeke nem fűződött egy sikeres, fejlődő Ukrajnához, de a háború ellen még így is számtalan érv szólt, így a nemzetközi jogi bonyodalmak, az orosz hadsereg hiányosságai (miközben az ukrán hadsereg 2014 óta komolyan megerősödött), Ukrajna gazdaságának állapota, amelynek a későbbi konszolidációjához az orosz pénz is kevés lett volna, és végül, de nem utolsósorban a Nyugat minden korábbinál drákóibb szankciói. A háborút még olyan, korábban héjának tartott tábornokok is ellenezték, akik egyébként Putyin hívének számítottak. Sz. Bíró Zoltán szerint Putyin végzetes döntését három tényező együttes hatása okozta: a hosszú autokratikus hatalomgyakorlás és a valóságérzékelés ebből következő megroppanása, a COVID miatti, közel két éven át tartó elszigeteltség, valamint a tényleges realitásokkal egyre kevésbé számoló geopolitikai víziók dominanciája. Külső tényezők, gazdasági megfontolások aligha motiválták az agresszort: sokkal fontosabb lehetett az elveszett birodalom iránt érzett erős nosztalgia és az a vágy, hogy a korábban elszenvedett, vélt vagy valós sérelmekért elégtételt vegyen.

Putyin döntéséről még a kormány tagjai sem tudtak, csak a legszűkebb köre, Sojgu honvédelmi miniszter, Geraszimov vezérkari főnök és Patrusev, a Nemzetbiztonsági Tanács vezetője. Az viszont egyértelmű, hogy hosszú ideje készültek a háborúra, erre utal, hogy feltöltötték a devizatartalékaikat, katonai reformokat hajtottak végre, modernizálták a hadsereget, és elővették a nukleáris narratívát, az atomfegyverekkel való fenyegetőzést, amit már a szovjet vezetők sem tartottak fontosnak Brezsnyev óta. Sokat beszéltek a különböző új orosz csodafegyverekről, Ukrajnát pedig elkezdték konzekvensen fasiszta államnak nevezni. Ezzel párhuzamosan felszámolták a belső politikai ellenzéket, a civil társadalmat és a független sajtó maradékát.

A háború ideológiai alapjait a szisztematikus történelemhamisítás adta. A „nácitalanítás” eredeti jelszavát hamarosan felváltotta az a narratíva, hogy Ukrajnát mint ősi orosz földet vissza kell szerezniük. Az aktuális orosz tervekhez igazították az ukrán történelmet. Az orosz és az ukrán népnek valóban hasonló a nyelve, a vallása és a kultúrája, de ezek alapján Putyin az ukránoknak a puszta létezését is tagadta, jelezve, hogy Ukrajnát nem tekinti teljes mértékben szuverén országnak, annak ellenére, hogy Oroszország korábban öt különböző nemzetközi szerződésben garantálta a szomszéd ország függetlenségét.

Putyin Nagy Péter hódításaitól Sztálin és Molotov tisztára mosásáig a teljes orosz-szovjet történelmet újraértelmezte. A második világháború emlékének kultusza, ami a késői brezsnyevi években alakult ki, 2005-től újjászületett. A 2010-es évek végére teljesen visszatértek a sztálini hagyományhoz, amivel igazolták a Nyugattal egyre inkább szembe forduló orosz külpolitikát. A propaganda odáig fajult, hogy 2012-re az oroszok többsége már Sztálint tartotta minden idők legkiemelkedőbb történelmi alakjának. Jellemző részlet, hogy „A történelmi felvilágosítás bizottsága” nevű, 2021-ben alapított grémiumnak egyetlen történész tagja sincs. A történelmi emlékezet uralásához Putyinnak nem történészekre van szüksége. Innen már csak egy lépés volt annak a megfogalmazása, hogy az Ukrajna elleni háború valójában a Nagy Honvédő Háború folytatása. Ezt a meggyőződést leginkább az idősebb, tévéből tájékozódó oroszok fejébe sikerült beültetni. Úgy tűnik, az oroszok többsége elhiszi azt, amit a hatalom el akart hitetni vele.

Az orosz alkotmány eredetileg azt mondta ki, hogy egy politikus legfeljebb két ciklusban lehet elnök, de annak is megtalálták a módját, hogy a jelenleg negyedik ciklusát töltő Putyin 2024-ben ötödször is újraválasztható legyen. A hatalom minden korábbinál keményebben lépett fel a rezsim ellenfeleivel szemben, és – mivel érzékelte, hogy a nagyvárosi középosztály elfordult tőle – retorikájában a falusi, kevéssé tájékozott népesség felé fordult, végtelenül leegyszerűsített nyelvezettel. A folyamat Navalnij letartóztatásával és bebörtönzésével érte el a csúcspontját, ezután már a hatalommal szemben kritikus személyek és szervezetek ellenséggé, idegen ügynökké nyilvánítása, majd a 2021. szeptemberi dumaválasztás elcsalása minden korábbinál egyszerűbbé vált Putyin számára.

Az orosz diktátor 2021-ben már úgy érezhette, hogy a saját országában bármit megtehet, ebből szinte egyenesen következett az a gondolat, hogy ez Oroszországon kívül is érvényes. Sz. Bíró Zoltán két Putyin-beszédet tekint kulcsfontosságúnak a háborút közvetlenül megelőző időszakban. Az egyik a 2022. február 22-i beszéd, amelyben szuverén országként említette a luhanszki és a donyecki bábállamot, és hosszasan sorolta a Nyugattal és Ukrajnával kapcsolatos, nagyrészt alaptalan vádakat. A másik a háború kitörésekor, február 24-én hajnalban elmondott beszéd, melyben hosszasan érvelt amellett, hogy ha az orosz hadsereg rátámad Ukrajnára, az valójában önvédelem.

Putyin fő célja, hogy egybegyűjtse az „orosz népeket”, és ezt az új orosz közösséget a többpólusú világrend egyik pólusává tegye. De már a háború első napjaiban kiderült, hogy az ukránok nem vágynak vissza ebbe a közösségbe, a tankokat nem virágözönnel fogadták, és ahogy teltek a hónapok, a kemény nyugati szankciók miatt szaporodtak az orosz gazdaság gondjai. A társadalmi problémák legalább ennyire súlyosak, a háború első éve alatt körülbelül egymillió orosz hagyta el az országot, főként a fiatalabbak és a képzettebbek. Az ukránokat viszont hihetetlen mértékben összekovácsolta az agresszor elleni küzdelem.

Sz. Bíró Zoltán a háborúnak négy szakaszát különbözteti meg. Az első az orosz támadás indulásától március végéig tartott, ekkor történt a Kijev elleni, elég gyorsan kifulladt támadás, Herszon, Mariupol és Harkiv ostroma. A háború második, áprilistól nyár végéig tartó szakaszában az oroszok lemondtak Kijev bevételéről, és Donyeck megye keleti részére helyezték át a támadások fő irányát. Megérkeztek a frontra Prigozsin zsoldosai, az ukrán hadsereg pedig jelentősen megerősödött az amerikai HIMARS rakétavetők érkezésével. A harmadik szakasz a szeptemberi ukrán ellentámadásokkal kezdődött, amelynek végén a sorozatos kudarcokat elszenvedő oroszok az általános mozgósítás mellett döntöttek, és harcba küldték csecsen vazallusaikat is. Az ukránok őszre a Dnyepertől nyugatra fekvő össze területet visszafoglalták. A háború negyedik szakasza a 2023. februári, hamar kudarcba fulladt orosz ellentámadással kezdődött.

Azóta nyilván elkezdődött a háború ötödik szakasza, de egy könyvnek az a sorsa, hogy a szerző valahol pontot tegyen a végére, és elküldje nyomdába.

A háború végét még nem látjuk, de azt igen, hogy Putyin szinte valamennyi terve fordítva sült el, országa elvesztette legfontosabb piacait, bevételi forrásait, növekedési esélyeit, szövetségeseit, az USA fő ellenlábasának számító Kína pedig nem állt mellé, inkább csak haszonélvezője az oroszok vergődésének. A Szovjetunió utódjának álmodott Eurázsiai Szövetség sem jön létre, mert az Ukrajna elleni erőszakos orosz fellépés még azokat az utódállamokat is eltántorította, amelyek korábban hajlandóságot mutattak a csatlakozásra.

Végül Sz. Bíró Zoltán, az elismert Oroszország-szakértő felteszi azokat a kérdéseket, amelyeket mi, nem-szakértők is felteszünk magunknak. Hogyan és mikor lehet vége ennek a háborúnak? Hogyan születhet igazságos béke? A szerző bevallja, hogy ezekre a kérdésekre nem tud válaszolni, így aztán mi, olvasók sem tudunk. Attól tartok, amíg az oroszok többségét motiválni lehet azzal, hogy az országuk területét 17,1 millió négyzetkilométerről 17,2 millió négyzetkilométerre növeljék, addig kevés a remény.

A liberális politikus előbb vagy utóbb elveszíti a választásokat, és megy haza kertészkedni. Az illiberális viszont nem szokott veszíteni, mert egyetlen tiszta győzelem után az összes törvényes és törvénytelen eszközt fel fogja használni, hogy bármi áron hatalomban maradjon. Egy diktátor életében szükségszerűen eljön a point of no-return. Putyin bizonyára már maga is tudja, hogy elbukta az eleve vesztes háborúját, de már nincs módja visszafordulni. Számára nem tíz- és százezrek életéről, hanem egyetlen életről van szó: a sajátjáról.

Sz. Bíró Zoltán: Putyin háborúja, Budapest, Gondolat, 2023, 232 oldal.