A Rejtőzködő vulkán: Kitörés a mélységből című dokumentumfilm alkotói annak jártak utána, hogy generálhatott a Hunga Tonga-Hunga Ha’apai 20 méteres hullámokból álló szökőárat, és hogy vajon van-e esély hasonló katasztrófára? Tongától keletre a bolygó két hatalmas kőzetlemeze ütközik egymással, a Csendes-óceáni lefelé kényszerül, közben megolvad, az így létrejött magma a felszínre tör vulkánkitöréshez vezetve. Május 5-én, vasárnap 20:00 órakor a Viasat Nature tévécsatornán vetített dokumentumfilmben láthatjuk, hogy a Rejtőzködő vulkán csapata egy hangimpulzusokat kiküldő szonár segítségével próbálja felmérni a vízalatti Hunga formáját. A szonár rendelkezik egy hőérzékelő szenzorral is, ami másodpercenként kétezerszer méri meg a vízhőmérsékletet, és a kimutatott adatok szerint nem áll fenn az újabb kitörés közvetlen veszélye.

Mi okozta a katasztrófát?

A kitörést megelőző napon egy drónnal elvégzett mérés kisebb aktivitást mutatott, amit másnap egy hetvenszer akkora explózió követett. Erre a kitörésre a megszilárdult magma, azaz a vulkáni üveg ad magyarázatot, amiből hiányoznak a buborékok – azok a gázok, melyek hirtelen tágulása vezet általában a kitöréshez. A szakértők a vulkáni üvegben talált lépcsőzetes törések alapján arra jutottak, hogy a magma érintkezett a vízzel, és ez okozta a gigantikus kitörést, a víz pedig elképesztően nagyot tud robbanni, ugyanis a magmával érintkezve azonnal gőzzé alakul, a térfogata pedig a 4000-szeresére duzzad. A gigantikus kitörést tehát egy kisebb tevékenység előzte meg, aminek hatására a víz találkozott a magmával.

De ez még mindig nem ad magyarázatot a kitörést kísérő cunamira, ugyanis a legtöbb szökőárat földrengés okozza, nagyon ritka a vulkáni eredetű cunami. Ráadásul bizonyított tény, hogy a Hungát kísérő szökőár csak jóval később jelentkezett, így az az elmélet, hogy a felfelé törő anyag tolta el a vizet körkörös hullámokat létrehozva, már meg is dőlt. A szakértők szerint a cunamit az okozhatta, hogy a vulkán közepén lévő kaldera (azaz a kőzetdugattyú, ami elzárja a magmát a felszíntől) az alatta lévő anyag hirtelen távozása miatt keletkezett űr hatására gyorsan besüppedt, a helyére tengervíz áramlott be, és ez vezetett a szökőárhoz. A Hunga esetében 750 méter magas berogyásról beszélhetünk, ez pedig magyarázatot adhat a 20 méter magas hullámokra, arról nem is beszélve, hogy a Hungát mély víz vette körül, azaz a víztömeget nem lassította semmi egészen addig, amíg el nem érte a vízpartot, ahol aztán hirtelen lelassult, feltorlódott és óriási méretűre duzzadt.

A Tongai Királyságot ért katasztrófa három halálos áldozattal járt, és hogy nem lett belőle több, leginkább annak köszönhető, hogy helyiek fel voltak készülve arra, mit kell tenniük szökőár esetén.

A ma élő kilencvenféle bálnafaj közül mind emlős, és már maga Darwin is úgy képzelte, hogy a bálnák szárazföldi emlősökből alakultak ki. Ezért az elméletért azonban kigúnyolták, így eltávolította a későbbi írásaiból. Pedig nem járt messze az igazságtól: a bálnák esetében az evolúció fordítva működött: ők nem ki-, hanem belépkedtek a tengerbe. Ezt pedig számos lelet bizonyítja.

Az egyiptomi Szaharában található a Vádi al-Hitan, azaz a Bálnák Völgye, egy nagyjából 200 km²-es terület, amelyet páratlan mennyiségű, közel 40 millió éves fosszília borít. Itt fedezték fel az első bálnamaradványokat, amit még további ezer lelet követett – néhány olyan jó állapotú, hogy még a gyomrának a tartalma is azonosítható. Egyértelmű, hogy 40 millió évvel ezelőtt a Bálnák Völgyét még víz borította: akkoriban a mai Földközi-tenger a Tethys-óceán része volt, amely Európától egészen Indiáig húzódott. Ebben az óceánban éltek az ősbálnák is.

Az első ősbálnára mégsem a Bálnák Völgyében, hanem Pakisztánban bukkantak. A Pakicetus névre keresztelt, elsőre őslónak nézett 50 millió éves lelettel sokáig nem tudtak mit kezdeni, mígnem a fülében felfedeztek egy olyan csontot, amely elengedhetetlen a víz alatti halláshoz és kizárólag bálnák, illetve delfinek rendelkeznek vele. Ennek a leletnek pedig lábai voltak, azok végén apró paták. Ez az állat tudott úszni, előszeretettel vadászott halakra. A Pakicetus lehetett a bálnák őse, aki egy nap úgy döntött, hogy nem jön ki többé a vízből. Ugyanakkor nem ő az egyedüli bizonyíték arra, hogy a bálnák a patás állatok leszármazottjai, ugyanis a tehenekhez, szarvasmarhákhoz hasonlóan nekik is több gyomruk van, amelyek elősegítik sajátos emésztési szokásaikat. DNS-ük alapján pedig a bálnák legközelebbi rokonai a vízilovak, és mindketten egy olyan állattól származnak, amely 5 millió évvel a Pakicetus előtt élt.

De hogy veszítették el ezek az állatok a lábaikat? A válaszhoz vissza kell térnünk a Bálnák Völgyébe, ahol egy 40 millió éves lelet lehet a köztes lépcső a járni képes és az uszonyos bálna között. Ez volt a Baziloszaurusz, amiről sokáig azt hitték, hogy hüllő (erre utal a neve is, ami Gyíkkirályt jelent), ám fogazata egyértelműen rávilágított emlős mivoltára. Az akár 20 méter hosszúságú csúcsragadozó versenysúlya elérhette a 6 tonnát. Ehhez viszont egy emberi karnál is kisebb hátsó végtagja volt, amin képtelen lett volna járni. Ez a testrészt tehát egy haszontalan csökevény, hasonlóan egy T-Rex karjához.

Így az évmilliók során a bálnák végtagjai átalakultak, hogy elősegítsék az úszást és a lavírozást a víz alatt. Ahogyan arra a dokumentumfilm is rávilágít, a ma élő példányoknak csupán a medencéje emlékeztet arra, hogy valaha lábakon jártak: ezek fel-le mozognak, mint a szárazföldi patásoké, azaz amikor a bálna nekilódul, ő is vágtató mozdulatokat tesz – csak a víz alatt. Ugyan a ma élő bálnák már echolokációval tájékozódnak, és bizonyos fajok (például az orkák) megtartották a fogaikat, míg mások ehelyett szilákat növesztettek, de azért sok-sok millió éve velünk vannak. A lábaikat viszont mind már rég elveszítették.

Szupergyors pingvinektől, oldalazó viperákon át nehézsúlyú bokszoló rákokig láthatunk csodálatos filmezéssel olyan állatokat, amelyek kizárólag a gyorsaságukra hagyatkozhatnak a túlélés érdekében.

A kolibri szélsebes szárnyaival került fel a listára, mert enélkül bizony éhen halna. Ennek az állatnak egy bizonyos fajtája kénytelen naponta testsúlyának kétszeresét is elfogyasztani, nektárban! Ehhez napi kétezer virágot kell meglátogatnia, így igen gyorsnak kell lennie.

A szélsebes haladás érdekében egy másodpercen belül csaknem másfelet képes verni a szárnyaival, amelyek a Stanfordi Egyetem kutatóinak kimutatása szerint 27%-kal hatékonyabbak a helikopterek propellerjeinél. Ki tudja, ahogyan a jégmadár megihlette a Sinkanszen golyóvonatot, a kolibrik is inspirálhatják a jövő járműveit.

Magyarországon a farkas védett állat. Egyedszámuk a II. világháborúban nagyon lecsökkent, hosszú évtizedekre el is tűnt, aztán a 80-as években jelent meg újra. Főleg az Északi-középhegységben szúrtak ki példányokat, ahol ma is tartósan jelen vannak, ezen kívül a Nyírségben és Sopron környékén is számíthatunk a felbukkanásukra. 1991-ben a Balaton-felvidéken is láttak egy példányt, amit sajnos ki is lőttek, de innentől kezdve az északról és délről átkóborolt példányokat már nem irtják automatikusan.

A farkasok alapvetően nem jelentenek veszélyt az emberekre: az Európai Unió területén nagyjából tizennyolcezer egyed él, és ezek csupán elvétve támadnak, miközben az unióban élők napi szinten találkoznak velük. 1950 és 2000 között 59 olyan alkalmat jegyeztek fel, hogy egy farkas emberre támadt, ebből 38 esetben volt veszettséggel fertőzött a példány és öt incidens végződött halálesettel. A legnagyobb farkaspopulációval – nagyjából háromezer példánnyal – a szomszédos Románia rendelkezik, és szerencsére csak elvétve található olyan feljegyzés, hogy egy állat megharapott volna valakit.

A farkas alapvetően visszahúzódó, nem konfrontálódik az emberrel, inkább meghúzza magát vagy elmenekül. Inkább akkor válhatnak veszélyessé, ha etetik őket, mert akkor elkezdenek kéregetni, és hajlamosak tolakodóvá válni. Ha követik őket, agitálva érezhetik magukat, és ha esetleg valamilyen betegséggel fertőzöttek, akkor támadhatnak.

A határok nélküli vándor hőse egy fiatal, magányos farkas, aki utat vág magának Lengyelországból Németországon át egészen Hollandiáig, ahol azután párt is talált magának. Ezek az állatok hihetetlen messzire képesek vándorolni – gondoljunk csak az M237-es számú, jeladóval felszerelt farkas szomorú története, aki 2022 júniusa és 2023 márciusa között közel 2000 km-t tett meg, és úgy jutott Magyarországra. Az állatot megjelölő Gruppe Wolf Schweiz nevű csoport szerint az általa megtett út az egyik leghosszabb, amit farkas valaha is véghez vitt, ezért is szomorú, hogy ilyen sors várt rá hazánkban. Szerencsére Fürkész története ennél sokkal boldogabb, hiszen a holland erdőkben még kölyke is született, ezzel gyarapítva kontinensünk egyre gazdagabb populációját. A dokumentumfilm kifejti azt is, milyen hatással vannak a farkasok az ökoszisztémára és hogyan képesek felélénkíteni a természet rendjét.

Ezek a friss alkotások érkeznek esténként 20:00 órakor a csatornára:

–  a Perzselő hőség: Afrika (aug. 1-től keddenként) a világ legnagyobb tűrőképességű állatait mutatja be, hogyan alkalmazkodnak az elviselhetetlen meleghez

– a Versenyfutás a gnúkkal (aug. 4.) egészestés dokumentumfilm az emberek és a vadvilág konfliktusát veszi górcső alá a természeti dráma műfajában, de új elképzeléseket is hoz a változó világban történő együttélésre

– a Hiénakutyák falkája (aug. 9-től szerdánként) három vadkutya csapat életét és mindennapi küzdelmeit követi nyomon, amelyet látván jó eséllyel szűnhet meg a fajjal szembeni felemás érzés

– a Harc a vízért: Tsavo (aug. 10-től csütörtökönként) az elefántok és termeszek különleges együttműködését tárja elénk Kenyában.

És hogy a hétvégék se maradjanak újdonságok nélkül, augusztus 5-től minden szombat és vasárnap 19 órakor jön az élet írta gyönyörű történet, a Jane Goodall, a csimpánzok megmentője 2. évada, amelyet a világ egyik legismertebb etológusának menedékhelyén forgattak.

Hétfőnként 18:30-tól a horgászat szerelmeseinek kedvez a csatorna a világhírű sztárpecás, Jeremy Wade Folyami szörnyek című sorozatának 1. és 2. évadával.

Hogy ez mennyire nem igaz, azt dolgozza fel egy új dokumentumfilm, az Alvó óriások: Európa nyughatatlan vulkánjai is, amelyet hazánkban a Viasat Nature vetít 2023. június 27-én, kedden 20 órától. Elemzi a tényt, hogy Európában jelenleg is nagyjából száz aktív vulkán van, és ezek mindegyike kitört már legalább egyszer az elmúlt tízezer évben. A film szerint a Kanári-szigeteken található Cumbre Vieja 2021-es vagy az izlandi Eyjafjallajökull 2010-es kitörése mind arra figyelmeztet, hogy a szunnyadó szörnyetegek bármikor magukhoz térhetnek. Vajon hazánk mennyire veszélyeztetett vulkanikus szempontból?

800 millió ember él aktív vulkán 100 kilométeres környezetében, azaz ennyien vannak kitéve egy esetleges kitörés közvetlen veszélyének. A történelmi feljegyzések szerint az elmúlt ötszáz év során háromszázezer ember esett vulkánkitörésnek áldozatul – jelentős részük Európában. Az öreg kontinensen pedig még most is számos helyen megfigyelhető vulkanikus aktivitás: Spanyolországban, a Francia-középhegységben, az Alpok nyugati oldalán, mi több, a keleti oldalán is – Lengyelországban, Szlovákiában, sőt még Magyarországon is kimutathatók a nyomai.

A hozzánk legközelebbi vulkán az erdélyi Csomád, amely bő tízezer éve tört ki utoljára, és ugyan semmi sem utal arra, hogy mostanában feléledne, erre sosincs megfelelő biztosíték. Az elmúlt 20 millió évben egyébként a Kárpát-medence vulkánjai voltak a legaktívabbak Európában – a Mátra, a Börzsöny és a Tokaji-hegység is vulkanikus tevékenység során alakult ki. Ezek ma már nem fognak kitörni, de az úgynevezett lávafolyással „operáló” bazaltvulkán megjelenésére bármikor számíthatunk, ugyanis a Kárpát-medence földköpenyének jelenlegi állapota alkalmas arra, hogy a bazaltmagma alakulhasson ki benne. Ez akár napok alatt a felszínre bugyoghat, de szerencsére csak kellemetlenséget okozhat, katasztrófát nem.

A franciaországi Auvergne-régióban található Chaîne des Puys nem is olyan rég még egészen mozgó volt: alig nyolcezer éve tört ki utoljára. Emiatt nem lehet lehúzni az aktív vulkánok listájáról, és jelenleg nem lehet megmondani, hogy 30-40 éven belül nem tör-e ki újra. 2021-ben a Kanári-szigeteken található Cumbre Vieja 86 napon át dolgozott, hogy La Palma szigetét mindörökre megváltoztassa. A vulkáni hamu felemésztette a helyi infrastruktúrát, tönkretette a vízhálózatot, elpusztított háromezer épületet, hétezer embert pedig azonnal evakuálni kellett. A helyreállítási munkák évtizedekig el fognak húzódni és közel 1 milliárd euróba kerülnek majd.

Olaszországban a Campi Flegrei mellett jelentős még a Vezúv, amely kétezer éve elpusztította Pompeii-t és amely utoljára 1631-ben tört ki, ám esélyes, hogy épp erőt gyűjt a következő kitörésre – magmakamráját csupán nyolc kilométernyi föld és szikla súlya választja el a felszíntől, és az Alvó óriások dokumentumfilm szakértői szerint a hegy egyszer megadja magát a nyomásnak. A Vezúv környékén közel 4 millió ember él.

A zöld teknősök populációja az utóbbi időben vált veszélyeztetetté: a globális felmelegedés következtében utódaik az elmúlt két évtizedben teljesen „elnőiesedtek”, azaz több mint 99%-uk nőstényként jött világra, amely nagyban megnehezíti a reprodukciót. Emellett a Nagy-korallzátony zöld teknősei azért is veszélybe kerültek, mert az egyik frekventált fészekrakó helyük, a Raine-sziget elkezdett süllyedni. Ennek megmentéséért a neves ausztrál tengerbiológus, Richard Fitzpatrick által vezetett csapat mesterségesen, a partvonal feltöltésével és kiszélesítésével próbálja kiemelni a szigetet a tengerből. Ha sikerrel járnak, az egész világ számára követendő példát állítanak.

Több mint egymilliárd ember élelmezése függ a zátonyoktól, amelyek nélkül a világ tengeri és partmenti élővilágának felét kihalás fenyegetné. A problémát részben itt is a globális felmelegedés jelenti, ám egy ragadozófaj is felel a korallállomány jelentős megcsappanásáért. A töviskoronás tengericsillag egy hatalmas húsevő állat, amely korallal táplálkozik. Korábban megpróbálták már megtizedelni az állományt, ám ez az élőlény regenerálódásra képes – olyannyira, hogy egy kis megmaradt darabból egy egészen új tengeri csillag nőhet. Így lett végül több belőlük. Állományuk jelenleg többmilliósra tehető, és minden egyes példány napi egy lábnyi korall elpusztítására képes. Egy új technológiai találmány talán véget vethet rombolásuknak: a RangerBot egy vízalatti drón, amely 99%-os biztonsággal azonosítja be a töviskoronás tengericsillagot, amit aztán egy robotkar a végén lévő tűvel, egy csak neki kifejlesztett halálos méreggel injekcióz be.

A dokumentumfilm szemlélteti Richard Fitzpatrick csapatának munkáját, így azokat a hipermodern technológiákat is, amelyek talán megmenthetik a világ egyik legfontosabb élőhelyét és a világörökség részét.

Egy felnőtt zsiráf nyakának hossza meghaladja a két métert. Ahhoz, hogy ilyen magasra fel tudja pumpálni a vért, masszív szívre van szüksége: egészen pontosan az emberinél negyvenszer nagyobbra. De mi van akkor, ha egy zsiráf lehajol? Normál esetben annyi vér kerülne a fejébe, hogy az felrobbanna, de a világ legmagasabb állata megtanulta, hogyan cselezze ki a gravitációt. Izmok és speciális szelepek segítségével képes szabályozni a véráramot a testében. Egy szakértői csapat jelenleg hasonló elven működő ruházaton dolgozik az űrhajósok és repülőgéppilóták számára. Egy asztronauta a földi gravitáció többszörösével is találkozhat felszálláskor, és ha eközben nem jut elég vér az agyába, akkor elájulhat, rosszabb esetben meg is halhat. Ez a jelenleg is fejlesztés alatt álló ruházat viszont a megfelelő időben és arányban növelné a nyomást az emberi test bizonyos részein.

A delfinek „beszéde” lehet a kulcs a szökőárak előrejelzésében

A vízalatti földrengések által okozott szökőárak még ma is váratlanul érhetik az emberiséget. Lehet, hogy rendelkezünk olyan szenzorokkal, amelyek képesek a legapróbb földmozgásokat is érzékelni a tengerfenéken, de a begyűjtött jeleket a víz alatt továbbítani óriási kihívás.

A delfinek az evolúció egyik csodája: csapatban dolgoznak és hanggal kommunikálnak, beszédükkel pedig sokkal nagyobb frekvenciatartományt fednek le, mint mi. Rengeteg információt képesek belezsúfolni egy-egy „füttybe” – olyanokat is, amelyeket az emberi fül nem érzékel. Míg a rádiófrekvencia teljesen elvész a vízben – a visszaverődés, a víz minőségének változása, tereptárgyak, légbuborékok stb. miatt –, addig a delfinek hangja célba talál. Egyrészt azért, mert folyamatosan kalibrálják az általuk használt frekvenciákat, hogy az átvitel a lehető legoptimálisabb legyen, másrészt hogy a visszaverődést és egyéb interferenciákat áthidalják, egyszerre több frekvencián közvetítik az üzenetet, amit aztán képesek fejben dekódolni és összerakni. Ezt az optimalizált, több frekvenciatartományban átküldött üzenetet próbálja reprodukálni néhány tudós, méghozzá egy vízalatti drótnélküli internethálózat kiépítésének részeként. Ennek segítségével sokkal jobban megérthetnénk a tenger mélyének működését, amely többé-kevésbé rejtve van előttünk. Egy vízalatti földrengés esetén azonnal lennének információink a történésekről és annak várható hatásairól, ami életmentő lehet. Bár a technológia kidolgozása még nagyon kezdeti stádiumban van, mégis kiemelt fontosságú, hisz az emberiség 40%-a tenger- és óceánpartok közelségében él.

A sivatag nagy túlélőinek számító tevéktől kezdve a radioaktivitást tűrő gombákon át a „fényevő” csigákig, a természet tele van olyan csodákkal, ezekről értekezik a dokumentumsorozat a Viasat Nature-ön (a Fejlődés című hatrészes alkotás 2022. április 11-től hétköznaponként 19 órától látható).

Sir David Attenborough a természet nagykövete és a klímaváltozás elleni küzdelem legnagyobb harcosa. Számos természeti jelenséggel találkozott már, még gorillával is ölelkezett, de – mint mondja – sosem látott még olyan leleteket, mint legújabb dokumentumfilmje forgatása során. A frissen talált ősmaradványokra egy kiránduló pár talált rá, akik az angliai Swindon mellett egy újonnan kiásott kavicsbányában sétáltak amikor egy hatalmas, megkövesedett, földből kiálló – mint később kiderült – mamutlábcsont tetejét pillantották meg. Amikor a történet Attenborough-hoz eljutott, ő mindenképpen saját szemével akarta látni a csontokat, majd végül szakértő csapatával a teljes kőfejtőt feltárta. A két amatőr fosszíliavadász valójában egy ősi állattemetőbe botlott a Temze régi, őstörténeti korból visszamaradt folyómedrében.

A kiásott csontok vizsgálata során kiderült, hogy azok több százezer évesek lehetnek (az eddig talált mamutleletek inkább több tízezer évesek), a felfedezőhely pedig ritka bepillantást enged a jégkorszaki életbe. Dr. Steven Zhang mamutevolúció-szakértő az itt talált fogak tanulmányozásakor arra a következtetésre jutott, hogy azok a sztyeppei mamutokhoz tartozhattak, amelyek a gyapjas mamutok előtt éltek. A kutatócsapat jégkorszaki sztyeppei bölény, barnamedve és más őskori emlősök csontjait is megtalálta. A talajminták laboratóriumi kormeghatározása pedig azt mutatja, hogy a lelőhely körülbelül 215 000 éves lehet.

A kiránduló pár egyébként egy kőből készült „kézi fejszét” is talált, így a szakemberek a csontok mellett az eszközök felkutatására is nagy figyelmet fordítottak. Ahogy egyre több és több kőszerszámot ástak ki, rájöttek, hogy az eszközöket készítő emberféle – jelenlegi ismereteink alapján – a neandervölgyi lehetett. Az egyik mamutcsonton talált nyomok vezettek ahhoz a felismeréshez, hogy a négylábú állatok egy hatalmas temetkezési helyre kerülhettek, miután a neandervölgyiek elejtették őket. Attenborough és a szakértők szerint nemzedékenként egy ilyen felfedezés adatik meg a szakmában, amelynek folyamatai és vizsgálatai 2022. március 13-án vasárnap 13:30-tól a Viasat Nature csatornán láthatók.

Egy kacsacsőrű emlős párost Amerikába költöztetnek

A faj másik kontinensre történő áttelepítésére évtizedek óta nem volt példa. Amikor Churchill idején az angolok megkísérelték a szállítást, az állat sajnos nem élte túl az utazást. A San Diego-i állatkert szakemberei két hétig tanulmányozták a gombszemű állatkákat szállítás előtt, közben készítettek nekik egy különleges dobozt az útra, ami tartja a 20 fok körüli hőmérsékletet, amit igényelnek. Vajon sikerült a küldetés?

Ausztrália történetének egyik legnagyobb állatmentő akciója, amelyben a Viasat World is részt vett

A sorozatot épp a nagy ausztrál bozóttűz idején forgatták, amikor tízmilliószámra pusztultak el állatok a tűzvészben. A Viasat World adománygyűjtéssel, a Taronga-állatkert orvosai pedig tudásukkal segítettek a mentésben. A sorozat egyik epizódjában tucatnyi koala megmentését követhetjük figyelemmel.

Bepillantás egy állat halottasházba

Gondolta volna, hogy egy állatkertben nemcsak kórházra, hanem halottasházra is szükség van? Ha ugyanis egy állat tisztázatlan körülmények között pusztul el, a biztonság kedvéért boncolással állapítják meg a halál okát, nehogy olyan kórokozó lakjon az állatkertben, amely a társaira, vagy más fajokra is veszélyt jelenthet.

Az állatkórház nem mindennapi kihívásai

Az Élet a Taronga-állatkertben olyan nem mindennapi kérdésekre is választ ad, mint hogy hogyan lehet elaltatni egy több mint 200 kilós gorillát, miért és pontosan hol fáj egy kígyó háta, hogyan szedik le az atkákat egy veszélyes, halálos mérgű óriáspók testéről, vagy hogy egy krokodilnak szüksége lehet-e fogorvosra.