„A Tünet teremben ülök a Jurányiban. Jobb volna kinézni az ablakokon, valami tágabb horizont felé, de a fűtőtestek és az ablakok ugyanazon a falon vannak. Kell most a meleg a hátamnak. Így hát maradnak szemlélődni a csukott ajtók: egy a raktár felé, egy a folyosóra, egy az öltöző felé. Hány antrét láttam az évek során. Ahogy Gőz Pista belépve megbotlik a saját lábában – direkt, Fahidi Éva a küszöbben – nem direkt. És a többiek mind, táncosok, színészek, költők, fénytervezők, postáskisasszonyok, zeneszerzők és kosztümösök, matematikusok és programozók, látványtervezők, dramaturgok, csellisták, dobosok és énekesek, segítők, kísérletezők és részt vevők.

Az ajtók mozdulatlanok, én is. Végre nem menekülök feladatokba a szembenézés elől.

Nem akarom, hogy elmúljon az érzés: a pillanat jelentős. Annyi meghatározó pillanat, fontos ember vált jelentéktelenné az elmúlt időben a politika cinikus manipulációi és a mi közös, sokféle forrásból táplálkozó közönyünk által.

Vége van. A Tünet Együttes kihűlt. Hogy ez fagyhalál, vagy téli álom, majd elválik, ha egyszer lesz még tavasz.

Az elmúlt évek alatt tele lettem keserűséggel, frusztrációval és önváddal is, mert nem voltam már képes jól működni, kimerültem, leértem a gödör aljára. Most épp felfelé tartok. Teret kell nyissak magamban, magam körül. Nem tudom, nem akarom folytatni jelen körülmények között a társulat napi szintű működtetésének szélmalomharcát. Nem akarok vezető, munkáltató lenni olyan helyzetben, amelyben lehetetlen felelősséget vállalni. Nincs kedvem az önbecsülésemet végleg elveszíteni, és ezáltal képtelenné válni arra, hogy másokat megbecsüljek. Kilépek a szokásos működésemből, átalakítom az idegrendszeremet.

Az elmúlt években egyre inkább azt éreztem, hogy a körülmények, a rendszer irányít. Elvesztettem a kapcsolatomat a vágyaimmal. Vissza kell vegyem a szabadságomat.

A Tünet Együttes kezdetben egy természetesen bővülő és változó társulatot jelentett, melyben már akkor ott voltak olyanok, akik azután végig velem maradtak (Szász Dániel, Gőz István, Peer Krisztián kisebb szünetekkel, és Szirtes Attila a haláláig). Később inkább egy szellemi műhelyre hasonlított, autonóm művészek egy újabb generációjával kiegészülve (Valcz Péter, Czakó Máté), továbbra is erős közösségi érzéssel, ahol szabadon áramolhattak az alkotó energiák, és egész különleges műfaji „kicsapongások” is létrejöhettek – például a „fiúk” által kikísérletezett színházi kalandjátékok, a vendégrendezők előadásai, vagy A létezés eufóriája c. dokumentumfilm. A mindent leuraló kultúrharc, covid és háború sújtotta elmúlt 3-4 év egy elnyújtott búcsú volt. A Tünet hosszú évek alatt lett társulattá, ennek megfelelően hosszú évek alatt múlik ki. „Nem bumm-mal, csak nyüszítéssel.” (T.S. Eliot)

Az évadban még játszunk 2 db Nothing Personal-t, 3 db A tünetegyüttes-t, 2 db Burok-ot, 1 db Kucok-ot. A Tünet Terem, amíg lehet, megmarad. Befogad fiatal alkotókat, kurzusokat, teret ad szakmai és közösségi eseményeknek, találkozásoknak. Megmarad egy pici háttérstáb, a rendszeres reggeli torna, na meg a hírlevél, mint egyetlen biztosan célba érő információforrás rólunk, hogy merre tartunk, mi van velünk. Például, hogy lesz-e júniusban Tünet Búcsú a Trafóban. (Lesz)

A Tünet Együttes szelleme tovább él, és lehetséges, hogy egyszer újra testet ölt. De evvel az évaddal lezárul egy korszak, elbúcsúztatjuk ezt a repertoárt és ezt a 20 évet.

Nagyon köszönöm azt a sok szeretetet, inspirációt, küzdeni tudást, lojalitást, humort, alázatot, lelkesedést, testet, lelket, történetet, mozdulatot, szellemet, ötletet, figyelmet, törődést, tapsot, csalódást, tapasztalatot, amit az évek során kaptam tőletek.

Én most hátradőlök, és figyelek. Nem harcolok tovább. Keressetek bátran.

Szabó Réka

Szünet Együttes”

A Tünet Együttes új darabjában, a Nothing Personal-ban az alkotók, Szabó Réka, Peer Krisztián és Szász Dániel a Boldizsár Ildikó által kifejlesztett terápiás módszer segítségével – a mesekutató-meseterapeutával személyesen is konzultálva – járják körbe elakadás-történeteiket, hogy megalkothassák saját meséjüket és mesehőseiket. A társulat Szirtes Attila emlékének ajánlja az előadást.

Volt egy ember, már ha tényleg volt, aki addig-addig facsarta és zsigerelte magát, míg kemény lett, száraz, örömtelen és hajlíthatatlan. Az egész világgal csak hadakozott, ezért aztán páncélt kellett növesztenie. De volt ennek az embernek egy gyermeke, és ez az ember nem akarta, hogy a gyermek észrevegye rajta a változást, így hát szemre ugyanaz maradt, aki előtte volt. De a páncélzata a bőre alatt egyre csak hízott befelé és vastagodott. Végül már az egész ember nem volt más csak egy magától mozduló páncél, amiben a kötelességtudó szív minden dobbanással önmagát repesztette-sebezte. Néha már jobban fájt neki a létezés, mint amennyire az ő halála fájhatna bárkinek is ezen a földön. És akkor ez az ember…

„A munkavállalás szempontjából nagyon megváltozott a világ. Régen más zsákmányolta ki az embereket, most – sokszor észrevétlenül – önmagunkat zsákmányoljuk ki.  Folyamatosan dől ránk az információ, minden pillanatunkat kitöltjük. Ez nagyon más tudatállapotot eredményez, amit borzasztó károsnak érzek. Kevesen képesek tudatosan időt adni a feltöltődésnek, a kiürülésnek, az önmagukkal való találkozásnak. Ebben a darabban az foglalkoztat, hogy a vallomásosság és az absztrakt színházi forma hogyan hatnak kölcsönösen egymásra” – mondta Szabó Réka rendező.

A próbafolyamat során az alkotók, Szabó Réka, Peer Krisztián és Szász Dániel a Boldizsár Ildikó általa kifejlesztett terápiás módszer segítségével járják körbe elakadás-történeteiket, hogy megalkothassák saját meséjüket és mesehőseiket.

„A mesék szimbolikus világában mindenfajta életválság megjelenik – így a kiégés is. Láthatod magad a mese egy pontján – reménytelenül elakadva, megfosztva képességeidtől, külső és belső erőforrásaidtól. Nem akarsz lapozni, mert úgy érzed, saját történeted utolsó oldalánál tartasz, és ezután már csak a fedél csukódik rád. Pedig a mesehős útja folytatódik, és ezzel azt üzeni, hogy nem csak muszáj, de lehetséges is erről a pontról elmozdulni, megküzdhetsz fenevadjaiddal és kihúzhatod magad a veremből. A próbák során régi alkotótársaimmal – a Tünet Együttes egyik alapító tagjával, Szász Dániellel, Peer Krisztián költővel (aki 2006-ban a balatonaligai strandon először mondta ki a társulat jelenlegi nevét) és Márkos Alberttel – újra összetalálkoztunk. Az foglalkoztat, hogy a vallomásosság és az absztrakt színházi forma hogyan hatnak kölcsönösen egymásra” – mondta Szabó Réka rendező.

A Tünet Együttes Sóvirág című próbafolyamatán alapuló A létezés eufóriája című filmmel világhírűvé vált rendező, Szabó Réka és társulata a kísérletezés jegyében indult neki az új évadnak. „A karantén alatt, kényszerűen kilépve az elmúlt évek szokásos mindennapjaiból, önkizsákmányoló, az egységnyi időből minél többet kipréselő gyakorlatából megszületett bennem a vágy és a tér az elmélyült kísérletező munkára. Az utóbbi időben belecsontosodtam valami szerep-félébe, és azt vettem észre, hogy nem keresem a fiatalok társaságát. Ezért döntöttem úgy, hogy fiatal alkotótársakat hívok magam mellé, miközben vitára szeretném felkínálni mindazt, amit a színházról gondolok.” – nyilatkozta Szabó Réka.

Ennek értelmében az egész évadon áthúzódó kísérleti programot egy négytagú „szenátus” vezeti, melynek tagjai Szabó Réka, a Londonban tanult Szabó Veronika szabadúszó előadóművész és rendező, a Tünet Együttes régi alapító tagja, Szász Dániel és a Budapesten, Salzburgban és Brüsszelben tanult fiatal táncos, Kelemen Patrik.

Új művészeti projektjüket a tudomány területéről hozott „alapkutatás” módszertanával fejlesztik, melynek lényege, hogy nem tűznek ki maguk elé egy célt, ahová el akarnak jutni, hanem a kísérleti folyamat belső logikájából organikusan bomlik majd ki az az irány, amerre a kreatív folyamat halad. Az egész évadon átível majd ez a munka, mindig más által vezetett sessionök, műhelyek váltják egymást és ennek mentén létrejön majd egy új előadás is. „Szeretnék egy olyan évadot, ahol vállalunk kockázatokat, hibázunk, néha elbukunk, mert tágítjuk a próba, próbálás határait is. Merünk kilépni a próbateremből, vagy a próbateremben merünk kilépni a saját megszokott módszereinkből.” – mondja Szabó Veronika.

A készülő előadásban a hang és a mozdulat szerves együttműködésével, egyszerre születésével kísérleteznek. „A hangnak van egy dehumanizáló, állati vagy gépi iránya, ugyanakkor humanizáló is lehet, gondoljunk csak a dalra! Minket mindkét irány izgat.” – fűzi hozzá Kelemen Patrik., Szász Dánielnek pedig az fontos, „hogy játsszak hanggal, testtel, gondolattal, hogy a bizonyosságba bizonytalanságot csepegtessek és örüljek az érthetetlennek.”

A művészeti határokat feszegető kutatásban a Tünet Együttes zenei trénere és konzulense Harcsa Veronika. „A mozgás és a hangadás között nagyon természetes a kapcsolat. Csodálatos megfigyelnem, ahogy a táncosok a kreativitásukat át tudják vinni a zenébe.” – mondja az ismert jazzénekesnő.

A Tünet Együttes új bemutatójára a tervek szerint 2021 január végén a Trafóban kerül majd sor.