„A kommunizmusban lezárták a határokat, ráadásul egy idő után azt is megtudtam, hogy a határőrök lelövik azokat, akik megpróbálnak átszökni valamelyik szomszédos országba. 1989 nyarán a környéken lakók nem mertek kimenni a földjeikre leszedni a kukoricatermést – az ott heverő halottak miatt. Évekkel korábban magam is szedtem ott kukoricát. Emlékszem, döbbenetes élmény volt, ahogy ültem, csuháztam, és közben ráláttam egy békés magyar falura, ahol éppen húzták a harangot. Nem értettem, hogyan képes egy láthatatlan fal ilyen valóságos különbségeket okozni az emberek életében. Számomra Magyarország akkor egy elfalazott valóság volt. Mi pedig Romániában egy befalazott valóságban éltünk” – mondja Veres Zoltán a Tóth Olivérnek adott interjújában, amely az Art is Business magazin oldalán jelent meg.

„Nyitottság és bezártság, be- és kiengedés, védelem alatt és elfogva lenni… Nincs olyan pontja a viszonyunknak a terekhez vagy a falakhoz, ami ne hordozná magában ezeket a kettősségeket. Kicsit olyan ez, mint állandóan pengeélen táncolni. Ráadásul a falak használati eszközök is, lenyomatokat tartalmaznak. Amikor veszünk egy lakást, azt hisszük, csak a miénk, miközben hátrahagyott életek jelei maradtak benne. Úgy viszonyulunk a tereinkhez, mintha örökké és változatlan formában léteznének, ezáltal megfeledkezünk azokról, akik előttünk használták ezeket a tereket, illetve azokról, akik utánunk fogják. Lenyomatokat örökölünk, és mi is lenyomatot hagyunk magunk után, időnként szó szerint: kopások a padlókövezeten, ferdére taposott lépcsőfokok. Néha pedig csak hangulatok maradnak vissza utánunk… Nem a tulajdonlás az örök, hanem a lenyomatok állandó változása és alakulása” – tette hozzá.

A betlehemi falról, amelynek egyes szakaszain többnyire helyi művészek alkotásai láthatók, azt mondja: „A témák változatosak, de közös bennük, hogy a jelenről és a ma emberéhez szólnak. Megjelenik rajta George Floyd és a Black Lives Matter mozgalom, az elnyomás szimbólumai. George Floyd fizikai nyomás alatt halt meg, amely a politikai elnyomás végzetes formája, ugyanakkor a mindenkori egyeduralom okozta lassú pusztulás szimbóluma is. Említhetem a szintén megjelenő Donald Trumpot, aki azon túl, hogy lelkes támogatója az USA és Mexikó közötti határfalnak, nagyon erős pro-izraeli álláspontot képvisel. Szerepel az alkotások között Banksy két munkája is: egy golyóálló mellényt viselő galamb, célkereszttel a szívén, illetve egy betontömböket szétfeszítő angyalokat ábrázoló képe.”

A Tel-Avivban élő filozófus egy nemzetközi iskolában, az Eastern Mediterranean International Schoolban tanít, amely az európai rendszert követő emelt szintű érettségit biztosít a diákok számára. A tanulók húsz százaléka izraeli, húsz százalékuk palesztin, hatvan százalékuk pedig nemzetközi, akiknek semmilyen kötődésük nincs Izraelhez, illetve a Közel-Kelethez. A háborús konfliktus miatt az utóbbi másfél évben kevésbé volt érdeklődő a magyarországi állapotok iránt. Persze ettől még próbálja megérteni a folyamatokat.

„Azok közé az értelmiségiek közé tartozom, akik a problémákért sokáig a politikai rendszert okolták, azután rájöttem, hogy egyetlen rendszer sem életképes társadalmi támogatottság nélkül. Romániából nézve Magyarország mindig a Nyugatot, a szabadságot, a kultúrát, a tudományt, az oktatást és a jó minőséget jelentette. Ezeket a pozitív előítéleteket nehéz volt lebontanom magamban, de idővel sikerült. A közélet rendkívüli módon átalakult. Figyelem Magyar Pétert, akiben egy fiatal, agilis üzletembert látok, nem politikust. Valójában semmi jellegzetes nincs benne, ezért is könnyű vele tömegeknek azonosulnia. Nem tudom, hogy ez így jó-e vagy sem. Gyurcsány Ferenccel kapcsolatban volt hasonló érzésem, akinek – megítélésem szerint – jobb lett volna belátnia, hogy a politika nem az ő terepe, és az életét üzletemberként kell folytatnia. Erről eszembe jut egy újabb történet. Az 1980-as évek második felében egy ideig diákmunkásként játékokat fröccsöntöttem Adyligeten, Olajos Csaba gyárában. Nagyon jól fizetett, két hét alatt megkerestem a kéthavi magyar átlagbért. Már akkor multimilliomos volt, mégis alig hallott róla valaki. Ezt azért sem értettem, mert ő támogatta anyagilag a magyar ellenzéki platformot. Láttam, ahogy sorra érkeztek hozzá az SZDSZ, a Fidesz és a SZETA (Szegényeket Támogató Alap) képviselői. Kedves, jóindulatú, de jó ízléssel nem megáldott ember volt. A villája mennyezetéről – installációként – egy lelakkozott szénásszekér lógott. Alatta egy barokk stílusú márványkandalló, két oldalt pedig egy-egy lovagi páncél kapott helyet. Azt gondolom, ezt az embert már akkor az a ma is aktuális kérdés foglalkoztatta, hogy hogyan lehetne egy építő jellegű, progresszív fejlődést előmozdítani az egyre hagyományosabb félelemben élő magyar társadalomban.”

Az interjúban szó esik még a feladat és kényszer nélküli időről, az illatokról, amelyek a filozófiához hasonlóan a dolgok esszenciáit jelentik számára, a homoszexualitásáról, valamint arról, hogy miért gondolja úgy, hogy az élet – különösen egy filozófusé – arról szól, hogy az emberiség számára lényeges kérdéseken töprengjünk.

A nagyinterjú az alábbi linken elérhető.

Fotó: Art is Business/Veres Zoltán

A népszerű kortárs író szerint a kultúra szerepének szándékos, politikai érdekek mentén történő lefokozásával bekövetkezett az értelmiség identitásvesztése is. Az, hogy mit lehet tenni ez ellen, nem tudja. Nem tartja magát olyan alkatnak, aki ezeken a kérdéseken töpreng.

„Visszakanyarodom Móriczhoz, akinek naplóját olvasva megdöbbentem, hogy milyen feladattudata volt. Több tucat oldalakat ír például a búzanemesítés helyzetéről, amivel újságíróként foglalkozott. Az ő idejében az író és az újságíró önmagában is médium volt. Móricz a saját korában társadalmi tényező volt, ma ezt nem látom. Talán Eszterházy Péter volt az utolsó író, aki betöltötte ezt a szerepet, talán az arisztokrata származása miatt is. A harmincas éveimben nagyon harciasan nyilvánultam meg, a betegségem óta viszont sokkal távolságtartóbb vagyok a társadalmi problémákkal. Azt hiszem ezek Móricz idején is politikával itatódtak át, de napjainkban annyira radikalizálódott a viták hangneme, kulturálatlansága, hogy azokban nem kívánok részt venni” – mondja Grecsó Krisztián a Tóth Olivérnek adott interjújában, amely a Remind magazin oldalán jelent meg.

Mint az az interjúból kiderült, az író sokféle módon próbálta megfogalmazni magát, egyúttal túlélhetővé tenni a gyerekkorát: a néptánctól kezdve a rockzenén át a különböző szereplési lehetőségekig sok mindenben próbált teljesíteni. Végül író lett, az egyik legnépszerűbb kortárs szerző.

„Szerettem volna megfelelni az elvárásoknak, elsősorban az apáménak, aki a legkülönbözőbb módokon lázadt a környezete ellen. Fűtötte egy belső feszültség: úgy érezte, mi, Grecsók valamilyen módon mások vagyunk, mint a közegünk tagjai. Rémülten, szinte már kényszeresen igyekeztem kreatív helyzeteket teremteni: a néptánctól kezdve a rockzenén át a különböző szereplési lehetőségekig sok mindenben megpróbáltam teljesíteni. Olyannyira nagy volt a nyomás rajtunk, hogy az azóta táncművésszé lett testvérem már tízéves kora körül az általános iskola vezetése elé terjesztette, hogy szeretné megtartani az első önálló estjét. Ebben a korban az adottságokat még felismerni is nehéz, nem hogy működtetni, fejleszteni, tehetséggé formálni, és akkor a motiváltság megőrzéséről nem is beszéltem. A mai napig azt gondolom, hogy nincsenek túl jó írói adottságaim, viszont azt a keveset, ami megadatott, megpróbálom jól használni.”

A szerepei egy része inkább megterhelő. Azokon a reggeleken, amikor tudja, hogy este nehéz feladata lesz, úgy is ébred, hogy szorong az előadás miatt. Azután jólesik neki, amikor sikerül teljesítenie.

„Számomra a színház már nem a gyermeki, felhőtlen állapotot jelenti. Nagy a felelősség, de azért sokszor tud könnyed és örömteli is lenni a játék. A közeget magát szeretem. A színészlét ad egyfajta gyermeki állapotot. Az a dolgunk, hogy egy szerepet megtanuljunk, a legjobb tudásunk szerint adjuk elő, de például a felelősség szempontjából a munkatársaink sok terhet levesznek a vállunkról” – mondja Jordán Adél a Tóth Olivérnek adott interjújában, amely a Remind magazin oldalán jelent meg.

„Az nem technológia, hanem felelősség kérdése, hogy egy adott eszközzel, ami a világtörténelem során volt már plakát, szórólap, könyv, rádió, televízió és sok minden más is, kik, miért és hogyan befolyásolják az embereket. Ezért sokkal inkább attól féltem a társadalmat, hogy vajon a tagjaiban megvannak-e még azok az értékek, amelyeket többnyire alapvetőnek fogadunk el. Az sem technológiai kérdés, hogy az adott társadalom megkérdőjelezi-e egy politikai hatalom goebbelsi propagandára emlékeztető eszközeit, vagy sem. Hamis, rossz értékekkel bíró tartalmak mindig lesznek, de ha az alap emberi értékek a helyükön vannak, akkor képesek vagyunk kritikus kérdéseket feltenni a látottakkal, az olvasottakkal és a hallottakkal kapcsolatban” – mondja Barta Péter a Tóth Olivérnek adott interjújában, amely az Art is Business magazin oldalán jelent meg.

„Azt látom, hogy a magyar társadalom borzalmas állapotban van. Az ország felelős vezetői megfeledkeztek arról, hogy mit tanítottak nekik a szüleik, majd a tanáraik: minden egyes cselekedetüknek következménye van. Folyamatosan félünk, az aktuális hatalom mindig gondoskodik arról, hogy legyen kit utálnunk: hol Brüsszelt, hol Soros Györgyöt állítják elénk ellenségként. Ezeknek a módszereknek már láttuk az eredményeit: háborúkat, üldöztetéseket… Az ilyen befolyásolás ellen mindig küzdeni kell. Ha valamitől félni kell az ez, nem a technológia rohamos fejlődése” – tette hozzá.

A közösségek szerepéről úgy vélekedik, hogy azok mindig fontosak. Ennek kapcsán megjegyezte, hogy a felesége, Winkler Nóra nemrég részt vett egy klímakutató előadásán, aki arról beszélt, hogy az emberiséget mindig az összefogás mentette meg. Barta Péternek is a közösségek segítettek, amikor szüksége volt rá.

„A Bálint Ház munkatársai a helyi magyar zsidó közösséget képviselik, azért dolgoznak, hogy Budapesten minél virágzóbb zsidó kulturális élet alakuljon ki, amelynek központja a Bálint Ház. Fontos megemlítenem a BBYO-t, a tizenévesek legnagyobb nemzetközi zsidó szervezetét is. Magyarországon 2015 óta tartozhatnak ehhez a közösséghez tinédzserek. A találkozókat a Frankel Leó úti zsinagógában tartják heti rendszerességgel. E zsinagóga rabbija gyerekkori barátom, ahogyan a felesége is, aki a Hillel Alapítvány munkatársa – ez a szervezet működteti a BBYO közösséget Magyarországon. Az alapítvány kuratóriumának munkájában szintén részt veszek.

Innen, ahol most beszélgetünk, a Bartók Béla úttól nem messze található egy zsidó imaház, egy görögkatolikus templom, mellettünk egy muszlim pékség van… Az ezekhez kapcsolódó közösségek nagyon jól működhetnek együtt. Gyakran járok Tokaj-Hegyaljára, ahol sokan még mindig a második világháború előtti időszakról beszélnek, amikor egymás mellett éltek lengyel és zsidó kereskedők, magyarok, főnemesek. Csodálatos, virágzó élet volt.”

Mint az az interjúból kiderült, van egy szokatlan gyűjteménye is, amely fényképekkel mutatja be a XX. századi magyarországi zsidó múltat. Egy gyerekkori történész barátjával kezdtek el zsidó érintettségű fotókat gyűjteni, azokból adatbázist építeni. Ennél a gyűjteménynél a közérthetőség a fő szempont. A J Photo Archive oldalon több szakember dolgozik, és egyetemisták is végzik náluk a szakmai gyakorlatukat. Mindenféle XX. századi magyar zsidó vonatkozású képet gyűjtenek.

„A gyűjtés apropója azon banális és érthetetlen tény volt, hogy a magyar holokausztról alig van ismert fotó. Persze készültek családi fényképek, sárga csillagos portrék, de az eseményekről kevés akad. Ez már csak amiatt is furcsa, mert akkoriban a hatóságok is fotózhattak. Az volt a célunk, hogy annyi képet gyűjtsünk össze, amennyit csak lehet, azokat pedig egy felületen mutassuk meg. Emellett lehetőséget biztosítsunk arra, hogy bárki felajánlhasson fotókat, hátha rátalálunk ezáltal egy-két új, ismeretlen felvételre. A témában mindenkivel próbálunk együttműködni, több intézményi partnerünk is van.”

Az interjúban szó esik még jelentőségteljes tulajdonságokról, meghatározó motívumokról, a műgyűjtés szenvedélyéről, a borkészítés élvezetéről, valamint arról, hogy a művészet segít eligazodni az életben.

A nagyinterjú az alábbi linken elérhető.

Fotó: Art is Business/Barta Péter

„A mentálhigiéné fejlesztésével a populáció befolyásolható képessége és befolyásolhatósága csökkenne, ami egyik hatalomnak sem érdeke.

Úgy tudom, a skandináv országokban van törekvés erre, egészen másképpen vannak szocializálva, és mindennek meg is van a pozitív hozadéka. Érdemes megnézni az élsportot. Azokban az országokban, ahol elfogadják, hogy lehet hibázni, azok elkövetése után gyorsan és jól reagálnak. A dánokban, a norvégokban, a svédekben van egyfajta természetes lazaság. Bennünk, magyarokban nincs. Ott van a dolce vita, az édes élet. Kiknek? Csak az olaszoknak? Nekik nincsenek gondjaik? Náluk nincs árvíz? Nincs munkanélküliség? Hogyne lenne! Mégis jobban érzik magukat a bőrükben, mint mi. Azért, mert bátrak, mernek lazák lenni” – mondja Dr. Csernus Imre a Tóth Olivérnek adott interjújában, amely a Remind magazin oldalán jelent meg, és amelyben szóba került az felelősségvállalás témája is.

„A magyar társadalomnak a felelősségvállalással van a legnagyobb gondja. A magyarok nagyon könnyen mutogatnak másokra, hibáztatják a körülményeiket, a politikai közeget, a rendszert és a többi, de azt csak kevesen teszik meg, hogy kimondják: az én felelősségem ebben az, hogy… Miért? Azért, mert félnek, hogy megbicsaklik a presztízsük a környezetük szemében. Ha megtennék, rájönnének arra, hogy minden, amit addig tettek, kapufa, nem vezet sehova, és igazuk lenne. Ezek az emberek többségükben szeretetéhesek és kényszeresen meg kívánnak felelni az elvárásoknak. Alig várják, hogy péntek délután legyen, hogy mehessenek inni, bulizni, piálni, drogozni, vagy csak a nyaralóikba. Menekülnek. A hétfői munkanaphoz közeledve viszont menetrendszerűen megérkezik a krízis is. Furcsa, hogy haladunk a 20. században, és számtalan pszichológiai szempontú felvilágosító iromány van, jelentősen fejlődött az emberek hozzáállása a mentális problémáik megértéséhez, és mégis, Magyarország az egymillió alkoholista országa.

Nem vagyok szociológus, a statisztika sohasem érdekelt, de az tény, hogy a mai magyar mentálhigiéné katasztrofális állapotban van, ami kihatással van a lelki és a testi egészségünkre is. Ennek megoldásához az államnak a segítségére is szükség lenne, már az általános iskolákban beiktathatnák a mentálhigiénés fejlesztést mint tananyagot, de nem látom a pozitív hozzáállást.”

Mint az az interjúból kiderült, azért kevésbé elfogadó a magyar az embertársaival szemben, mert mindenki olyan értékeket tud felajánlani a környezete felé, amelyet ő önmaga felé közvetít. „Ha magamhoz őszinte vagyok, akkor az ebből származó értékeket ajánlom a környezetemnek. Ha azt hazudom magamnak, hogy jól vagyok és elkezdek attól tartani, hogy lebukom, teljesen más arcot fogok felvenni, és azzal szemben, aki szembesít a valósággal, agresszívan lépek fel. A belső békétlenség fokozza a környezet felé történő rosszindulatúságot, az irigységet…”

Az interjúban szó esik még kimerevített családi pillanatokról, a belső csendről, amely a belső béke szimbóluma, a Viasat3-on futó, Bevállalja? című televíziós műsorról, amelynek köszönhetően Dr. Csernus Imre hihetetlen sebességgel vált ismertté mint a kiabálós orvos, valamint egy személyről, aki nagyon fontos ember volt az életében.

A nagyinterjú az alábbi linken elérhető.

Fotó: Remind

„A színházi működésemet befejezettnek tekintem. Minden, amit egy alkotó embernek ez a pálya adhatott, nekem megadta, talán többet is. Ez nem azt jelenti, hogy ha felhívnak a Royal Shakespeare Company társulattól, hogy szeretnék, ha megrendezném a Hamletet, nem gondolkodnék el az ajánlatukon. Magyarországon egyetlen színházigazgatónak sem fordul meg a fejében, hogy önszántából munkát ajánljon, mert elavult rendezőnek tartanak. Másrészt, ha a kultúrpolitika irányából közelítek a kérdéshez, akkor a jobboldali szimpatizánsoknak liberális, a baloldaliak szerint pedig keresztény konzervatív vagyok” – mondja a Tóth Olivérnek adott interjújában Verebes István, ami az InStyleMen.hu oldalon jelent meg.

Mint kiderül, Verebes díszlettervező szeretett volna lenni, de egy adminisztratív hiba miatt nem vették fel a Képzőművészeti Gimnáziumba, és a színház felé orientálódott. Művészként moralistának vallja magát. „A hatalom sosem érdekelt, mert az minden esetben aljas, kapzsi, hazug és csaló. A titkok foglalkoztatnak, a sötét, buja, az egész életmódunkat átfestő érzelmi és érzéki, hazug és igaz vágyaink. Minden, amiről Csehov beszél. A színházi szakma nem képes megdönteni rezsimeket, nem tudja jobbá tenni az emberek életét, de arra a három órára, amíg egy előadás tart, szembesít mindannyiunkat saját magunkkal. Az érdekel, hogy miért akar Csehov színművében, a Három nővérben Olga, Mása és Irina, ez a három boldogtalan lány egy vidéki városból a nagy Moszkvába költözni. Milyen illúziók kergetik őket oda? Mi várja őket ott?”

A nagyinterjúban szóba kerül az édesapjához, Verebes Károly színészhez és az édesanyjához, Szántó Klára táncművészhez fűződő viszonya is. Utóbbiról kiderül, hogy 1956 után a szilenciumosok társulatvezetője volt. „Kitalálta, hogy a politikai okokból a partvonalra szorult tehetségeket maga köré gyűjti, és közreműködésükkel alapít egy vándortársulatot. Apámon kívül itt szerepelt Eisemann Mihály, aki olyan slágerek zeneszerzője, mint a Jaj, de jó a habos sütemény, a Pá, kis aranyom vagy a Holdvilágos éjszakán. Emlékszem, Szilágyi László Zsákbamacska című zenés vígjátékát az én gyerekszobámban próbálták: Eisemann zongorázott, Spiegel Annie operaénekes énekelt, szerepelt benne Antalffy József, Bérczi Pál, de írtak egy szerepet Feleki Kamillnak is…”

A színházzal kapcsolatban megjegyzi, hogy a lányát háromszor rúgták ki a Színművészeti Főiskola felvételijéről. „A jelen lévő tanárok, mondjuk úgy, hogy az én kis barátaim, később egyenként jöttek oda hozzám, és közölték, hogy a lányom tehetséges, mégis valamiért, amikor dönteniük kellett a sorsáról, azt mondták, nincs rá szükségük. Egy idő után tudtam, hogy ennek az az oka, hogy Verebes Lindának hívják.

A kaposvári Csiky Gergely Színház az 1970-es évek elejétől néhány évtizedig a magyar színházi élet meghatározó társulata volt. A színház tagjai népszerűek voltak, folyamatosan dicsérték egymást. Úgy tűnt, mintha valóban kivételes csapatot alkotnának. Tudja, mi történt később? Az első adandó alkalommal elárulták egymást. Ilyenek vagyunk. Nincs is-is, csak vagy-vagy… Mint ismeretes, a Katona József Színház rendezője, Székely Kriszta jövőre megpályázza az intézmény igazgatói posztját. Most megjósolom, hogy amint kinevezik, szétrobban a társulat. Az a kohézió, amit az elődei, Zsámbéki Gábor vagy Máté Gábor megteremtettek, a múlté lesz, mert Székely Krisztának nem tetszhet minden úgy, ahogy jelenleg van.”

A szakmán túl őszintén beszélt a családi életéről is: Verebes István az egyik házasságát kifejezetten megszenvedte. „…a második feleségem Héczey Éva színésznő volt. A Miskolci Nemzeti Színházban játszott, amikor megismertem. A férjével és a lányával élt egy lakótelepen. Beleszerettem. Elvált, majd összeházasodtunk. Két gyermeket szült nekem. A házasságunk széteséséért fele részben az én fegyelmezetlenségem, a promiszkuitásom volt az oka. Megpróbáltam megmenteni a kapcsolatunkat, de nem sikerült. Ebben szerepet játszott az ő alkoholbetegsége is. Belebetegedtem. Egy nap konferálnom kellett volna mennem, de nem tudtam felkelni. Felhívtam az egyik legjobb barátomat, Tordai Hajnalt, hogy baj van. Bevitt a kórházba, ahol kiderült, hogy az idegrendszerem felmondta a szolgálatot. Egy ideig altattak is. Folyamatos sírógörcseim voltak. Csak egy történetet mesélek el: a közelmúltban kérdeztem meg a fiamtól, hogy mióta hord szemüveget. Mondta, hogy azóta, hogy elköltözött az édesanyjától, aki nem engedte, hogy szemüveget viseljen, mert úgy túlságosan hasonlított rám, miközben a gyerek hunyorogva nézte a táblát az iskolában. A fiam tízéves volt, amikor úgy döntött, hogy velem és a harmadik feleségemmel, Kánya Katával szeretne élni. Nincs lelkifurdalásom, Éva a válásunk után még harminc évig élt, amely idő alatt rendbe hozhatta volna az életét, de nem tette. Végül öngyilkos lett.”

Az interjúban szó esik még a Hernádi Judithoz fűződő kapcsolatáról, Füst Milánról, akinek a naplója mindig ott van az éjjeliszekrényén, az elvek feladásáról, valamint arról, hogy egy magafajta kvalitás elveszítheti-e egy idő után a szavatosságát…

A nagyinterjú az alábbi linken elérhető.

Fotó: InStyleMen

A nagyinterjú az alábbi linken elérhető.

Fotó: Remind

Simó György titkos nagy regényterve Losonczi Pál életéről szól, aki 1967 és 1987 között az Elnöki Tanács elnökeként egyszerre volt a legmagasabb rangú közjogi méltóság és egy tényleges hatalom nélküli báb. „Az élete számomra a magyar kisember és a hatalom viszonyának tantörténete. Hivatalában töltött ideje semmit nem tett hozzá a politikatörténet megértéséhez, és mégis, ez a teljesen érdektelen figura ült a magyar államhatalom szimbolikus csúcsán, ahova – érdekes módon – szinte mindig ilyen akarat nélküli ember került. Ez sokat mond el arról, hogyan szerveződünk nemzetté. Woody Allen híres filmje, a Zelig jut eszembe, amelyben a főszereplő úgy próbál meg elmenekülni élete konfliktusai elől, hogy a lehető legtökéletesebben alkalmazkodik a környezetéhez, és ez idővel olyan jól megy neki, hogy képes lesz teljesen idomulni bárkihez, bármihez, miközben a történelmi események középpontjában találja magát.  Egyébként is mindig nagyon érdekelt, hogy mivel telnek egy ilyen dologtalan köztársasági elnök napjai, mert gyakorlatilag nem tudjuk. Számon kérjük a magyar társadalmon, hogy nem elég aktív, miközben a szimbolikus vezetőink többnyire arctalan és érdektelen emberek. Hiába tökös a miniszterelnök, ha a szimbolikus vezető nem az. Tényleg annyira meglepő, hogy a magyar társadalom 1956 óta nem tette le a névjegyét a világban? Ezek egymással összefüggő dolgok. Ha megértem Losonczit, talán megértem azt is, milyenek vagyunk. Ennek a jóképű, kerek arcú, minden ambíciót nélkülöző egykori téeszelnöknek a kinevezése nem tévedés volt, ahogy azt sokan gondolják, hanem egy nagyon is fontos mintázat. Külön öröm, hogy jól mutat a fotóin” – mondja Simó György a Tóth Olivérnek adott interjújában, amely az Art is Business magazin oldalán jelent meg.

Szóba került az általa is alapított Origó, amellyel kapcsolatban elmondta, nem örül annak, hogy egy silány szennylap lett, de ezt nem tekinti saját kudarcának. Ellenben azt igen, hogy miután annak idején a Telekom színeiben egymilliárd forintért megvásárolták a magyar közösségi weboldalt, az iWiW-et, nem jól sáfárkodott vele. „Nagyobb üzleti sikert és egyfajta nemzeti értéket lehetett volna belőle létrehozni, még úgy is, hogy – azóta már tudjuk –, azokban a kultúrákban, ahol nincs olyan eltérő írásrendszer, mint a kínai vagy a cirill, később mindent leuralt a Facebook. Négymillióan regisztráltak az iWiW-re fénykorában. Egy tízmilliós országban. Sokkal több lehetőség volt benne, amit nem elég gondosan elemeztem.”

Az értelmiségi körök szerepéről úgy vélekedik, hogy jó lenne, ha megnőne azoknak a szerepe, akik nemcsak véleményekből és szavakból, hanem tudásra és tisztességre épített tettekből lettek sikeresek. „Ők nem feltétlenül értelmiségiek. A magyar közéletben van egy átlagosnál agresszívabb, tudatosan életben tartott irányzat, ami marginalizáni igyekszik a párbeszédet, a racionális érvelés és megegyezés gyakorlatát, a kompromisszum, a közös minimum keresésének értékét. A média jó részében ez a primitivitás van felhangosítva, a józan, polgári értékrend helyett. A mondat, amely szerint egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá, azt is jelenti, hogy az értelmiség jelentős részének racionálisan kell gazdálkodnia az energiáival, az érzelmeivel, a munkaerejével, a potenciájával – és nem részt vennie a hangoskodásban. Ezért is maradnak sokan távol a közéleti vitáktól, a közszerepléstől, és önvédelemből inkább kivonulnak a nyilvános érvelés világából. Ehhez társul még az a világjelenség, amelyben a nyilvánosság szerkezete – a tömeg- és közösségi média rossz együtthatásából – folyamatosan változik. Nagy lett a zaj, mindannyian a kocsma hangosságát éljük át, ahol minden filozófus egyszerre üvölt, ahogy teszi ezt minden suttyó is. Ettől függetlenül az, aki törekszik rá, azért ma is kiszűrheti a számára fontos lényeget.”

Az egyik vállalkozása, a tavaly létrehozott Eidolon Centre for Everyday Photography, amelynek célja, hogy a privát fotó műfaját ismertebbé, népszerűbbé, érvényessé tegye, de mit kezd egy ilyen intézmény azzal a helyzettel, amikor egy olyan meghatározó történelmi pillanatról, mint amilyen Budapest ostroma volt, kevés képi dokumentum maradt fenn? „Ettől még izgalmasabb! Miközben a fotó egyre inkább a mindennapi beszélt nyelv helyébe kezd lépni, elborítanak minket a képek, egyszer csak ott találjuk magunkat, hogy egy generációk életét meghatározó fordulópontban, 1944 decembere és 1945 februárja között, nem, vagy alig készültek fényképek. Az embereknek nyilván kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy fotózzanak. Abban az ötven napban minden, amiről eddig beszélgettünk, egy öröknek hitt valóság eltűnése és egy új megjelenése, a történelmi fordulópont, a magából kivetkőzött emberi természet, a magány, a szabadság és a biztonságérzet teljes eltűnése, a szolidaritás fontossága, a hiányának drámája, mind-mind egyszerre volt jelen. Mindez nagyon aktuális kérdéseket is feszeget, hiszen ma is azt éljük át, hogy talán szétesik a biztonságosnak hitt világunk. Vajon mi történt akkor az emberekkel? Hova vezetett az évtizedes rossz párbeszéd, az önbecsapás és az erőszakosság? A sorsszerűségnek, a véletleneknek is elképesztően erős történelmi pillanata volt. Először megszálltak minket a németek, majd megérkeztek az oroszok, akik azt is elpusztították, amit a németek érintetlenül hagytak. Ráadásul bárkivel bármi megtörténhetett, bárkinek a fejére eshetett egy tégla egy lebombázott épület romjairól, bárkit lelőhettek a nyilasok az utcán, megerőszakolhattak és elhurcolhattak az oroszok, de bárki tapasztalhatta a segítség, a bajtársiasság, az összetartozás különleges erejét is. A hétköznapi embernek valahogy óráról órára viszonyulnia kellett ehhez a lehetetlen helyzethez. Voltak, akik ugyanúgy szeretkeztek, majd megházasodtak és gyerekeknek adtak életet, mintha körülöttük éppen nem hullanának a bombák. Az oroszok 1944. december 22-én zárták be az ostromgyűrűt, de a városban még megünnepelték a karácsonyt. Különleges fénytörésben látszik a normális és az abnormális közötti határ. Azt hiszem, nem tudatosítottuk eléggé ezt a momentumot, pedig fontos lenne. Ezt szeretnénk a képekkel – vagy a képek hiányával – átélhetővé tenni.”

Az interjúban szó esik még a szabadságról, a százarcú magányról, sikerről és bukásról, Esterházy Péterről, valamint a magyar társadalomra váró kihívásokról, amelyekkel kapcsolatban tart attól, hogy azokra relatíve rossz válaszokat fogunk adni.

A nagyinterjú az alábbi linken elérhető.

Fotó: Art is Business/Fromm Balázs

A nagyinterjú az alábbi linken elérhető.

Fotó: Art is Business/Nagy Ákos

„Sokan, egészen váratlan pillanatokban is odajönnek hozzám, és elmesélik, hogy az én meséimen nőttek fel, sőt, már a szülei, de még a nagyszülei is azokat olvasták gyerekként” – mondja Marék Veronika a Tóth Olivérnek adott interjújában, amely az Art is Business magazin oldalán jelent meg, és amelyben szóba kerültek a legismertebb mesék is, a Boribon, a Laci és az oroszlán, A Csúnya Kislány, a Kippkopp vagy A kockásfülű nyúl, ahogy az éppen készülő mese is: „Van egy másik mesém is, amelyik nagyon közel áll hozzám. A főszereplője a lila majom, aki egy játékbolt szeretett lakója, és aki mindenkit szórakoztat, amíg egyszer csak meg nem vásárolja őt egy apuka, hogy örömet szerezzen vele a kislányának. Igen ám, de a kislány nemhogy nem örül, de még földhöz is vágja a játékbolt kedvencét: „Utálom a majmokat!” – mondja. Gondolhatnánk, hogy erre a majom jól megsértődik és visszamegy a játékboltba, ahol mindenki szereti, ez lenne a természetes. Ám a lila majom másképpen gondolja, elhatározza, hogy segíteni fog ezen a szomorú kislányon, és persze közben furcsa kalandokba keveredik. Van ebben a történetben valami személyes: az első férjemtől való válásomról szól. Foglalkoztatott az a kérdés, hogy hogyan lehet egy ilyen hátrányos szituációból felállni, és túllépni a kicsinyes bosszún. A második férjem, aki építész volt, januárban hunyt el, és az egyik utolsó nagy kívánsága az volt, hogy ebből a történetből könyv legyen. Szeretném, ha megjelenne, csak még meg kellene rajzolnom.”

Ugyanakkor Marék Veronika nem csak a meséiről, de az életről is mesélt, amely szerinte elég rémes dolog. Ráadásul nagy a tétje is. Rendszerint, amikor nagy öröm éri, történik valami rossz is, ami útját állja a boldogságának. Nem véletlen, hogy minden meséjében találkozhatunk valamilyen ellentmondással, konfliktussal. Ezek nélkül nem is működnének igazán.

„Imádok mesélni és dumálni. Na meg játszani! A játékból csináltam magamnak életfilozófiát. Amikor egy fontos kérdésben kellett döntenem, például akkor, amikor a második férjem megkérte a kezemet, hosszasan hezitáltam a válaszomon, azután rájöttem, mindegy, milyen döntést hozok, mert emberként nem tudhatom előre a kimenetelét. Fogjuk fel úgy, mint egy játékot! Nem szabad a dolgokat halálosan komolyan venni. Így mondtam végül igent. Pazarul bevált. Persze könnyű nekem. Olykor felsejlik bennem azoknak a képe, akik egy rajtuk kívül álló döntés eredményeképpen csapdába estek, talán meg is haltak. Fel nem foghatom, vajon mit mondtak például a második világháborúban a zsidó gyerekeknek, hova viszik őket, mi vár rájuk.

Van egy barátom, akit több mint nyolcvan éve ismerek, és még manapság is hetente kétszer-háromszor beszélgetünk. Hároméves voltam, amikor a Baross utca egyik bérházába költöztünk, ott ismerkedtem meg Tamással. Együtt játszottunk és rohangáltunk a többi házbeli gyerekkel, persze csak csendben, mert a házmester kiabált velünk, ha hangoskodtunk. Tamás nagyapjának házbeli órásüzlete mellett volt egy cukrászda, amelyet Erzsi néni vezetett. Mindkettőnket jól ismert. A második világháború idején Tamást elvitték a nyilasok egy gettóba. Erzsi néni egyik alkalmazottja segítségül hívta egy katonatiszt barátját, akivel együtt elindultak Tamásért, mindenféle hivatalos papír nélkül, az életüket kockáztatva. A nyilasok nem mertek ellenkezni a tiszttel, így kiadták nekik a gyereket, és hazahozták. Bele sem merek gondolni, miket élhetett át a szabadulásáig. Az élete később sem lett könnyebb. Ahogy mesélte nekem, annyira éheztek, hogy minden alkalommal, amikor meglátott egy orosz katonát, kenyeret kért tőle, és képzelje, adtak is neki. Biztos megsajnálták ezt a hat-hétéves fiúcskát.”

Az interjúban szó esik még a szívéhez legközelebb álló történetről, a figurák születésének csodájáról, Bródy Dóra néniről, Bródy János nagymamájáról, valamint arról a férfiról, aki 1945-ben hazahozta a Szent Jobbot, amelyet 1944-ig a budavári palota Zsigmond-kápolnájában őriztek, de onnan a nyilasok a Szent Koronával együtt Nyugatra hurcolták.

A nagyinterjú az alábbi linken elérhető.

Fotó: Art is Business/Kaunitz Miklós