A nemzeti együttes legutóbb 1953-ban győzött Angliában, akkor az Évszázad mérkőzésén a Puskás Ferenc fémjelezte Aranycsapat diadalmaskodott 6-3-ra. A wolverhamptoni találkozón Sallai Roland duplázott, a hajrában betalált még Nagy Zsolt és Gazdag Dániel is. Mivel a csoport másik meccsén a németek 5-2-re verték az Európa-bajnok olaszokat, a magyar együttes az élre ugrott, és a csoportgyőzelemért játszhat szeptember 23-án, amikor a németek vendége lesz Lipcsében, majd három nappal később az olaszokat fogadja.

Az angolok összeállítása: Aaron Ramsdale – Kyle Walker, Marc Guéhi, John Stones, Reece James – Conor Gallagher (Mason Mount, 56.), Kalvin Phillips, Jude Bellingham (Phil Foden, 68.) – Bukayo Saka (Harry Maguire, 85.), Harry Kane, Jarrod Bowen (Raheem Sterling, a szünetben)

A magyar válogatott: Dibusz Dénes – Lang Ádám, Willi Orbán, Szalai Attila – Fiola Attila, Styles Callum (Nagy Ádám, 56.), Schäfer András, Nagy Zsolt – Sallai Roland (Nego Loic, 78.), Szoboszlai Dominik (Gazdag Dániel, 56.) – Szalai Ádám (Ádám Martin, 68.)

A hazaiak himnusza alatt az angol szurkolók a szigetország lobogóját formázó élőképpel köszöntötték kedvenceiket, ugyanakkor meglehetősen sportszerűtlenül viselkedtek addig, amíg a magyar himnusz szólt: előbb fütyültek, majd hangosan kiabáltak és énekeltek közben.

Az első percekben máris látható volt, hogy az angolok semmit sem akarnak a véletlenre bízni, igyekeztek folyamatosan a magyarok térfelén tartani a labdát, és nyomást helyezni a vendégvédelemre. Két lehetőséget ki is dolgoztak, de előbb a befejezésbe csúszott hiba, majd Dibusz kezében halt el a próbálkozás. Negyedóra elteltével egy veszélytelennek tűnő szituációban Styles harcolt ki szabadrúgást, melyből a védő Stones és Ramsdale kapus „segítségével” Sallai megszerezte a magyarok vezető gólját.

A folytatásban Marco Rossi együttese igyekezett továbbra is kompakt módon védekezni és kevés területet hagyni a házigazdák gyors játékosai számára. Az angolok ezzel együtt egy-két alkalommal veszélyeztettek, egyszer nagy helyzetben Saka és Bellingham egymást szerelte le a magyarok tizenhatosánál. A másik oldalon Szalai Ádám harcolt ki mesteri módon egy szabadrúgást, melynek elvégzése után Jamesnek a gólvonalról kellett kifejelnie a labdát. Az ellenakciónál Bowen lódulhatott meg, de a hátra sprintelő Szoboszlai nagyszerűen tisztázott előle a tizenhatoson belül.

A félidő hajrájához érve még veszélyesebbé vált a hazaiak játéka, legnagyobb helyzetük viszont az volt, amikor a menteni igyekvő Orbán a saját kapuja felé fejelte az oldalról beadott labdát: Dibusz résen és jó helyen volt, bravúrral hárított.

Fordulás után változatlanul folyamatos nyomás alatt volt a magyarok kapuja, de a védekezés továbbra is rendben volt, igaz, néhány alkalommal kevés hiányzott az angoloknak az egyenlítéshez. Rossi tanítványai többségében jól és nagyon hatékonyan szűkítették a területet a saját térfelükön, ezzel a játékkal pedig komolyan meggyűlt az angolok baja. A magyarok szövetségi kapitánya végig a technikai zóna széléről irányított, egyszer annyira hevesen vitatva a játékvezető ítéletét, hogy sárga lapot is kapott.

A hazaiak számára a 70. perc hozta el a hidegzuhanyt, egy magyar ellentámadás végén ugyanis Sallai ismét eredményes volt, ezt pedig már a hazai közönség sem nézte el a kedvenceknek, többen nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illették a háromoroszlánosok teljesítményét.

Az angol futballisták is érezték, hogy nem hagyhatják annyiban a meccset, jóval nagyobb sebességre kapcsoltak és sorra dolgozták ki a kisebb-nagyobb lehetőségeket, hamarosan azonban Nagy Zsolt gólja már-már kegyelemdöféssel ért fel a számukra. A házigazdák ráadásul két perc múlva emberhátrányba is kerültek, így a slusszpoén Gazdag Dánielé lett, aki az utolsó előtti percben beállította a végeredményt.

Az angol játékosok a közönség hangos pfújolása és fütyülése kíséretében hagyták el a pályát, míg a magyarok a maroknyi Angliába elutazott szurkolójukkal együtt énekelték el a himnuszt, s ünnepelték a teljesen megérdemelt sikert.

Forrás: MTI, Kis Tamás, Koszticsák Szilárd