A népszerű kortárs író szerint a kultúra szerepének szándékos, politikai érdekek mentén történő lefokozásával bekövetkezett az értelmiség identitásvesztése is. Az, hogy mit lehet tenni ez ellen, nem tudja. Nem tartja magát olyan alkatnak, aki ezeken a kérdéseken töpreng.

„Visszakanyarodom Móriczhoz, akinek naplóját olvasva megdöbbentem, hogy milyen feladattudata volt. Több tucat oldalakat ír például a búzanemesítés helyzetéről, amivel újságíróként foglalkozott. Az ő idejében az író és az újságíró önmagában is médium volt. Móricz a saját korában társadalmi tényező volt, ma ezt nem látom. Talán Eszterházy Péter volt az utolsó író, aki betöltötte ezt a szerepet, talán az arisztokrata származása miatt is. A harmincas éveimben nagyon harciasan nyilvánultam meg, a betegségem óta viszont sokkal távolságtartóbb vagyok a társadalmi problémákkal. Azt hiszem ezek Móricz idején is politikával itatódtak át, de napjainkban annyira radikalizálódott a viták hangneme, kulturálatlansága, hogy azokban nem kívánok részt venni” – mondja Grecsó Krisztián a Tóth Olivérnek adott interjújában, amely a Remind magazin oldalán jelent meg.

Mint az az interjúból kiderült, az író sokféle módon próbálta megfogalmazni magát, egyúttal túlélhetővé tenni a gyerekkorát: a néptánctól kezdve a rockzenén át a különböző szereplési lehetőségekig sok mindenben próbált teljesíteni. Végül író lett, az egyik legnépszerűbb kortárs szerző.

„Szerettem volna megfelelni az elvárásoknak, elsősorban az apáménak, aki a legkülönbözőbb módokon lázadt a környezete ellen. Fűtötte egy belső feszültség: úgy érezte, mi, Grecsók valamilyen módon mások vagyunk, mint a közegünk tagjai. Rémülten, szinte már kényszeresen igyekeztem kreatív helyzeteket teremteni: a néptánctól kezdve a rockzenén át a különböző szereplési lehetőségekig sok mindenben megpróbáltam teljesíteni. Olyannyira nagy volt a nyomás rajtunk, hogy az azóta táncművésszé lett testvérem már tízéves kora körül az általános iskola vezetése elé terjesztette, hogy szeretné megtartani az első önálló estjét. Ebben a korban az adottságokat még felismerni is nehéz, nem hogy működtetni, fejleszteni, tehetséggé formálni, és akkor a motiváltság megőrzéséről nem is beszéltem. A mai napig azt gondolom, hogy nincsenek túl jó írói adottságaim, viszont azt a keveset, ami megadatott, megpróbálom jól használni.”

A szerepei egy része inkább megterhelő. Azokon a reggeleken, amikor tudja, hogy este nehéz feladata lesz, úgy is ébred, hogy szorong az előadás miatt. Azután jólesik neki, amikor sikerül teljesítenie.

„Számomra a színház már nem a gyermeki, felhőtlen állapotot jelenti. Nagy a felelősség, de azért sokszor tud könnyed és örömteli is lenni a játék. A közeget magát szeretem. A színészlét ad egyfajta gyermeki állapotot. Az a dolgunk, hogy egy szerepet megtanuljunk, a legjobb tudásunk szerint adjuk elő, de például a felelősség szempontjából a munkatársaink sok terhet levesznek a vállunkról” – mondja Jordán Adél a Tóth Olivérnek adott interjújában, amely a Remind magazin oldalán jelent meg.

„A mentálhigiéné fejlesztésével a populáció befolyásolható képessége és befolyásolhatósága csökkenne, ami egyik hatalomnak sem érdeke.

Úgy tudom, a skandináv országokban van törekvés erre, egészen másképpen vannak szocializálva, és mindennek meg is van a pozitív hozadéka. Érdemes megnézni az élsportot. Azokban az országokban, ahol elfogadják, hogy lehet hibázni, azok elkövetése után gyorsan és jól reagálnak. A dánokban, a norvégokban, a svédekben van egyfajta természetes lazaság. Bennünk, magyarokban nincs. Ott van a dolce vita, az édes élet. Kiknek? Csak az olaszoknak? Nekik nincsenek gondjaik? Náluk nincs árvíz? Nincs munkanélküliség? Hogyne lenne! Mégis jobban érzik magukat a bőrükben, mint mi. Azért, mert bátrak, mernek lazák lenni” – mondja Dr. Csernus Imre a Tóth Olivérnek adott interjújában, amely a Remind magazin oldalán jelent meg, és amelyben szóba került az felelősségvállalás témája is.

„A magyar társadalomnak a felelősségvállalással van a legnagyobb gondja. A magyarok nagyon könnyen mutogatnak másokra, hibáztatják a körülményeiket, a politikai közeget, a rendszert és a többi, de azt csak kevesen teszik meg, hogy kimondják: az én felelősségem ebben az, hogy… Miért? Azért, mert félnek, hogy megbicsaklik a presztízsük a környezetük szemében. Ha megtennék, rájönnének arra, hogy minden, amit addig tettek, kapufa, nem vezet sehova, és igazuk lenne. Ezek az emberek többségükben szeretetéhesek és kényszeresen meg kívánnak felelni az elvárásoknak. Alig várják, hogy péntek délután legyen, hogy mehessenek inni, bulizni, piálni, drogozni, vagy csak a nyaralóikba. Menekülnek. A hétfői munkanaphoz közeledve viszont menetrendszerűen megérkezik a krízis is. Furcsa, hogy haladunk a 20. században, és számtalan pszichológiai szempontú felvilágosító iromány van, jelentősen fejlődött az emberek hozzáállása a mentális problémáik megértéséhez, és mégis, Magyarország az egymillió alkoholista országa.

Nem vagyok szociológus, a statisztika sohasem érdekelt, de az tény, hogy a mai magyar mentálhigiéné katasztrofális állapotban van, ami kihatással van a lelki és a testi egészségünkre is. Ennek megoldásához az államnak a segítségére is szükség lenne, már az általános iskolákban beiktathatnák a mentálhigiénés fejlesztést mint tananyagot, de nem látom a pozitív hozzáállást.”

Mint az az interjúból kiderült, azért kevésbé elfogadó a magyar az embertársaival szemben, mert mindenki olyan értékeket tud felajánlani a környezete felé, amelyet ő önmaga felé közvetít. „Ha magamhoz őszinte vagyok, akkor az ebből származó értékeket ajánlom a környezetemnek. Ha azt hazudom magamnak, hogy jól vagyok és elkezdek attól tartani, hogy lebukom, teljesen más arcot fogok felvenni, és azzal szemben, aki szembesít a valósággal, agresszívan lépek fel. A belső békétlenség fokozza a környezet felé történő rosszindulatúságot, az irigységet…”

Az interjúban szó esik még kimerevített családi pillanatokról, a belső csendről, amely a belső béke szimbóluma, a Viasat3-on futó, Bevállalja? című televíziós műsorról, amelynek köszönhetően Dr. Csernus Imre hihetetlen sebességgel vált ismertté mint a kiabálós orvos, valamint egy személyről, aki nagyon fontos ember volt az életében.

A nagyinterjú az alábbi linken elérhető.

Fotó: Remind

A nagyinterjú az alábbi linken elérhető.

Fotó: Remind

Ami Bíró Dániel szerint nem elég kifinomult. „Sokak számára még mindig az a legfontosabb, hogy olcsón és nagy mennyiséget ehessenek. Mennyivel jobb lenne, ha valamivel drágábban, de jobb minőséget fogyasztanánk. A saját ízvilágomat leginkább a bátorság jellemzi. Erőteljes és mély ízekkel, savakkal dolgozom. Valamilyen szinten próbálok hű maradni a magyar gasztronómiához, de mellette merítek a francia és az ázsiai konyhából, illetve a saját ízlésemből.”

A nagyinterjú az alábbi linken elérhető.

Fotó: Remind

„Az emberek többsége ma inkább a celebeket ismeri, őket követi. Sokak számára egy botrány sokkal látványosabb, egy Instagramra feltöltött kép tökéletessége sokkal ínycsiklandóbb a valóságnál. El kellett fogadnom, hogy nem mi színészek leszünk azok, akik az ízlést diktáljuk. Az internet és a közösségi média elterjedése nagyban felelős ezért, de van ebben szerepe a hagyományos médiának is. Nem mindegy, hogy egy embert, akit szeretnének ismertté tenni, hova és milyen körülmények közé helyezik. Régen elképzelhetetlen lett volna, hogy egy színészről úgy írjanak bizonyos lapok, ahogy ezt manapság teszik. Ahogy arról sem hallottam sokáig, hogy előfordul, egy bulvárújság szerzője felhív valakit, és azt kérdezi tőle, nincs-e valamilyen szaftos története, mert azzal érdekesebbé tudná tenni őt… Változik a világ. A színházi műfaj megmarad az ínyenceknek, akik számára fontos, hogy valaki példa legyen, fontos kérdésekben szólaljon meg vagy értéket képviseljen. Közben azt is tapasztalom, hogy a trendek ellenére sok helyen az országban nagy tisztelettel és szeretettel fogadnak minket. Nem hiszem, hogy az embereknek ne lenne igényük az elgondolkodtatóbb műfajokra, de talán szívesebben mozdulnak a könnyebb ellenállás felé, ezáltal nem feltétlenül szembesülnek azzal, hogy a saját életükben is rendet kellene tenniük, ami előfordul, hogy nagyon nehéz. Azt hiszem, az improvizáció is egy olyan színházi műfaj, amely mindig érdekes lesz, egyfajta aduász, amire sok mindent fel tudok építeni. Igyekszem megőrizni azokat az értékeket, amelyekben hiszek: az őszinteséget, a hitelességet. Rugalmasnak kell maradnom. Olyan időket élünk, amikor körülöttünk sok minden instabil. Úgy döntöttem, szeretném megőrizni a tisztaságom” – mondja Pokorny Lia a Tóth Olivérnek adott interjújában, amely a Remind magazin oldalán jelent meg, és amelyben szóba került az is, hogy kényszeres segítőként mindig is igyekezett mindenkinek megoldani az életét, de be kellett látnia, hogy határokat kell húznia. A szakmában is, ahol sokszor mondott igent különböző feladatokra, miközben azt érezte, minden energiája elfogy.

„Ha visszagondolok, hogy hány olyan szerepet nem játszottam el bizonyos életszakaszaimban, amelyeket szerettem volna, csak azért, mert nem küzdöttem értük, mert fontosabb volt a társulat, mint saját magam. Évek teltek el úgy, hogy nem kaptam olyan szerepeket, amelyek révén igazán fejlődhettem volna, hogy csak arra emlékszem, rengeteget dolgoztam, amiben rettenetesen kimerültem. Folyamatos nyomás alatt voltam. Gyakorlatilag magamat őröltem fel. Ki tehet minderről? Egyedül én. Az elmúlt néhány évben arra is rájöttem, hogy sokkal jobban érdekel az a fajta színház, amelyben az intimitásnak hangsúlyos szerep jut. Ahol a nézőkkel interakcióban lehetek, ahol sokkal személyesebben, akár humorral, akár bájjal mesélhetek nekik.”

Mindezekkel együtt azt is el tudja képzelni, hogy tíz év múlva már nem biztos, hogy a színházzal fog foglalkozni. „Nem szabad egy olyan helyzetben benne maradni, amelyben nem vagyok maradéktalanul boldog. Meg lehet próbálni, de egyszer csak ott fogok állni, és azt kérdezem majd magamtól, hogy hova lett az életem.”

Az interjúban szó esik még bizonyítási vágyról, játékról, fontos színházi pillanatokról, amikor történik valami a nézőkkel, és fájdalmakról, amelyek mindig vele maradnak.

A nagyinterjú az alábbi linken elérhető.

Fotó: Remind

Tomán Szabinával kapcsolatban megszokhattuk, hogy mindig tökéletes sminkkel és hajjal áll a fényképezőgépek és a kamerák elé. Éppen ezért volt meglepetés a most megjelent Remind bookazine címlapja, amelyen minden sallang nélkül láthatjuk az üzletasszonyt. Szabina elmondta, régóta csodálja azokat a külföldi hírességeket, akik akár egy vörös szőnyeges eseményen is smink nélkül jelennek meg, felvállalva természetes szépségüket és úgy érzi, eljött az ő ideje, hogy ismert emberként megmutassa, hogyan néz ki a sok festék nélkül, inspirálva ezzel más nőket.

A lapban László Krisztina főszerkesztő készített interjút Tomán Szabinával, amelyben az üzletasszony vall az önelfogadás fontosságáról és arról, hogyan sikerült kilépnie a komfortzónából a fotózás kedvéért. „Már egy ideje szerettem volna megmutatni, hogy mennyire jó ledobni magunkról a megfelelési kényszer súlyát, s nem mindig azt éreztetni a külvilággal, hogy tökéletes vagy” – mondta a korábbi modell.

Miközben Lábady István kamerája előtt pózolt, Szabina mesélt arról is, hogy mi vezetett eddig a különleges címlapig és hogyan reagált a családja, amikor megmutatta a képeket. „A mai világban szeretjük azt hinni, hogy mindenki tökéletes és már reggel így ébred: teljes sminkben, gyönyörű hajjal. Felelősségem van azzal kapcsolatban, hogy engem mindig ilyennek látnak és le akarom bontani ezeket a falakat: mert mögé kell látni, a siker, a szépség és a csillogás mögé. Ezzel a címlappal talán elkezdtem megrepeszteni ezt a kis üvegplafont és remélem sokan csatlakoznak majd. Számomra az a legfontosabb, hogy a két kislányom önmagával elfogadó legyen, és önbizalommal teli, egészséges boldog életet tudjon élni. Az első olyan dolog, amivel támogatni tudom őket az elfogadás: az, hogy elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok.”

„Amikor a családomnak megmutattam a címlapot, akkor azt mondták, hogy de mama, hát amikor felébredsz, akkor is szebb vagy mint most ezen a fotón. De én ezzel irányt szeretnék mutatni nekik is: 45 éves vagyok és teljesen jól vagyok a korommal és a kinézetemmel. Nem tudom, hogy meddig lesz ez így, de a természetes utat szeretném választani. Nekem tetszenek a ráncaim.”

Az üzletasszony legutóbb azzal került be a hírekbe, hogy a #nemleszekcinkos feliratot tette ki Facebook-oldalára nagy betűkkel egy fekete-fehér portréra. Mint ismeretes, Tomán Szabina Novák Katalin tanácsadói testületének tagja volt. Azután szólalt meg, hogy a többi tanácsadó közül sokan először inkább úgy döntöttek, nem mondanak semmit, majd megszólalt, pontosabban szállított egy szórakoztató összeesküvéselméletet Skrabski Fruzsina, végül pedig Gundel Takács Gábor műsorvezető, majd később Lackfi János író is bejelentette, hogy kilépnek a tanácsadói testületből – írta akkor a 444.hu.

„Alapvető dolgokban nem vagyunk képesek megegyezni, de lassan vitázni sem róluk. Az ország a működőképesség határán egyensúlyoz, ami kiválóan látszik a különböző statisztikákban. Mi mégis a narratívák szerint közelítünk a tények valóságtartalmához, pedig a vásárlóerő csökkenését, a gazdasági növekedés lassulását, a diákok kompetencia-eredményeit, a várható átlagéletkort vagy a daganatos betegségben elhunytak számát nehéz nem tényként kezelni. Nincs bennem belső késztetés, hogy különböző társadalmi kérdésekben állást foglaljak, de az igazságérzetem sokszor nem hagy nyugodni. Pontosan tudom, hogy a politikai jellegű kiszólásaimnak következményei vannak, amelyeket olykor el is szenvedek, de bizonyos kockázatokat vállalnom kell, mert nem bírnék folyamatosan csak tűrni” – mondja Magyarósi Csaba a Tóth Olivérnek adott interjújában, amely a Remind magazin oldalán jelent meg.

Azzal kapcsolatban, hogy vannak, akik szerint Magyarország húsz-harminc éves lemaradásban van mind kulturális, mind sok egyéb téren, és ez jellemző a közgondolkodásra és a médiafogyasztásra is, elmondta, hogy lehet, hogy éppen ellenkezőleg, inkább előreszaladtunk. „Azok a jelenségek, amelyek egy ideje a magyar társadalmat tépázzák, sok helyen felbukkannak a világban. Gondoljunk csak az egyre polarizáltabb Amerikai Egyesült Államokra vagy akár egyes európai országokra. Magyarország a rendszerváltáskor bekapcsolódott a demokratikus folyamatokba, begyújtotta a rakétáit, végigszáguldottunk a demokrácia összes kínján-baján, és ezzel a lendülettel távoztunk is belőle. Platón az Állam című művében az ideális állam modelljét próbálja megalkotni. Végigvezeti az olvasót, mi történik, ha egy zsarnok, ha az arisztokrácia, ha vallási vezetők vagy, ha a filozófusok vezetik az államot. Nevettem, amikor a demokráciáról azt írta, hogy az a lehetőségek legrosszabbika. Azután rájöttem, hogy nem minden esetben jó, ha a könnyen manipulálható nép kezébe adjuk a döntés jogát. Félreértés ne essék, ez nem egy demokrácia-ellenes kiállás! Ez épphogy a klasszikus demokrácia iránti szimpátiámról szól, amelyben a választott vezetők nem az emberek legalantasabb ösztöneire hatnak, a politikájukat nem kizárólag a hatalom megszerzése és megtartása határozza meg, és amelyben a nép sem nézi végig, ahogy a sorai között eluralkodik az aljasság.”

Az interjúban szó esik még a személyiségének változásairól, a szüleinek és a nagyszüleinek értékrendjéről, és annak hatásairól, a tartalom-előállítás demokratizálódásáról, és arról, miért hisz abban, hogy a jó minőségű, jó helyen és időben készülő tartalmakra mindig lesz igény.

A nagyinterjú az alábbi linken elérhető.

Fotó: Remind

„A munkám egyre inkább eltörpül a streaming-szolgáltatók dömpingjében, a tehetségkutató műsorok mellett. Egy játszótéren történt velem az eset, amikor egy kismama megkérdezte tőlem, mivel foglalkozom. Miután kiderült, hogy színész vagyok, arra volt kíváncsi, szerepeltem-e az egyik kereskedelmi csatorna napi fikciós realityjében. „Nem” – mondtam neki. Mire ő: „Akkor te nem is vagy színész.” Ma ez a mérce. Ezeket a műsorokat ismerik a nézők, mert alig látnak mást. Régen Ruttkai Éva volt a viszonyítási pont” – mondja Tenki Réka a Tóth Olivérnek adott interjújában, amely a Remind magazin oldalán jelent meg.

Azzal kapcsolatban, hogy mások véleménye befolyásolja-e a magáról alkotott képet elmondta, hogy alapvetően nem. „Az viszont biztos, hogy az internet elterjedése, az arctalan hozzászólások korának beköszönte óta olyan véleményeket is kapok, amelyek fájdalmasak. Az emberek mindezeket következmények és felelősségvállalás nélkül fogalmazzák meg. Egy ideje már nem is olvasom őket. Az interjúk adásától is azért tartózkodom egyre jobban, mert egy beszélgetés során megfogalmazott gondolat is újabb támadási felület lehet. Másrészt figyelek arra is, hogy a családom ne lásson egész nap egy technológiai eszközzel a kezemben. Például a leveleimet csak azután olvasom, hogy lefektettem a gyerekeimet. Friss élményem, hogy a tízéves gyerekek a Bábszínház előadásának szünetében szelfipózokat gyakorolnak a telefonjukkal, amit nem tartok követendő példának. Amikor ilyen jeleneteket látok, mindig megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy merre tartunk? Egészséges az önképük? Bizonyos szempontból nagyon rossz irányt vett az emberiség.”

Az interjúban szó esik még a határok feszegetéséről, középszerű és rossz alakításokról, szabadságról, és arról, miért vágyik arra, hogy a színészetet ne lehessen bárhol, bárkinek elsajátítania.

A nagyinterjú az alábbi linken elérhető.

Fotó: Remind