Letaglózva, mély fájdalommal tudatjuk, hogy szeretett kollégánk, Szegő András hosszú betegség után elhunyt. Ameddig állapota engedte, dolgozott – az űr, amit maga után hagy, kitölthetetlen, nincsenek szavak… András 75 éves volt. Nyugodjon békében, őszinte részvétünk a családnak – olvasható a szerkesztőség posztjában.

Az On the Spot első szériája 2009-ben került képernyőre, azóta rengeteg műsort készítettetek, és itthon még ma is ti vagytok a legismertebbek a dokumentumfilm műfajában. Banális, de elkerülhetetlen kérdés: mi a „siker titka”?

Szívünk szerint négy-öt évig dolgoznánk egy-egy filmen, elég időt szánva az alapos és rétegzett munkára, mint ahogy a Born in Auschwitz című első egész estés dokumentumfilmünk esetében történt, de ez esetben az elmúlt tizenhárom évben legfeljebb három filmet csináltunk volna, és nem nyolcvanat, mint ahány On the Spot-rész készült. Ez az egyik. A másik pedig egy tanács volt Vitray Tamástól az egyetemen: ha azt szeretnénk, hogy sokakhoz eljusson a munkánk, akkor „fogjuk kézen a nézőt”, vagyis „süssük bele magunkat is” a sorozatba, hogy egy idő után már ne csak a témák miatt, hanem miattunk is megnézzék a filmeket. Ebből lett aztán az, hogy a nemzetközi szakmai sikerek mellett az otthoni sajtó nagyon sokat foglalkozott az On the Spottal és velünk is, így tényleg kialakult valamiféle személyes viszony a nézőkkel. De a legjobb az egészben, hogy hozzánk senki sem azzal jön oda az utcán, hogy „láttalak a tévében”, hanem konkrétan egy-egy történetünkről, helyszínünkről kérdeznek, hogy például mi van az etióp kislánnyal vagy a gázai harcossal, vagy hogy egy-egy filmünk milyen mély beszélgetéseket indított el a családban, amire korábban nem kerülhetett sor… Őszintén szólva a Színház- és Filmművészeti Egyetemen sose gondoltuk volna, hogy a munkánknak a tévében ilyen hatása lehet…

Itthon is számos díjat nyertetek, de külföldön körülbelül háromszor annyit. A dokumentumfilm népszerűbb külföldön, mint Magyarországon?

Egyrészt igen, másrészt külföldön azért jóval több díj van, mint otthon. Zavarba ejtő, de Magyarországon már minden fontos szakmai díjat rég megkaptunk, beleértve az életműdíjakat is, mint a Prima Primissima vagy a Pulitzer-emlékdíj, miközben alig tíz éve kezdtük a szakmát. Ez egy szempontból jó: sokkal mélyebb motivációt kellett találnunk, mint a siker.

Az RTL+ számára készült Vissza a természethez egzotikus helyeket mutat be, ahol sikerült megőrizni a természetes környezetet. Szerintetek van esély megállítani a természet pusztulását, vagy ezeket a műsorokat nosztalgiával fogjuk nézni, mint egy eltűnő világ utolsó emlékeit?

Nagyon bízunk benne, hogy nem. Volt egy olyan műsorötletünk is, hogy azokat a természeti csodákat mutatjuk meg a gyerekeinknek, amiket felnőttként valószínűleg már nem fognak látni. Például rengeteg olyan állat van, amely tíz-húsz éven belül biztosan el fog tűnni a Föld színéről. Ebben a sorozatban azonban inkább olyan szereplőket kerestünk, akik vissza tudták fordítani az emberi pusztítást, és segítettek a természetnek begyógyítani a sebeit. Ritka történetek ezek, de sokat tanulhatunk belőlük.

Markó Iván mögött hatalmas életmű áll. Táncosai, tanítványai, kollégái Mesternek szólították. 2008-ban lett az akkor létrejött Magyar Hivatásos Tánc- és Balettegyüttesek Egyesületének tiszteletbeli elnöke volt. Művészetét 1981-ben érdemes művészi címmel, 1983-ban Kossuth-díjjal ismerték el. 2004-ben Budapestért Díjat, 2005-ben a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány fődíját, 2007-ben Radnóti Miklós-díjat és a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (polgári tagozat) kitüntetést, 2008-ban Prima Primissima díjat kapott. Két magyar táncfilm is megörökítette művészetét: Jézus, az ember fia (1986) és a József és testvérei (2000). Életútjáról, pályafutásáról 2014-ben jelentetett meg könyvet A magány mosolya címmel.

Markó Iván életétől és művészetéről itt olvashat részletes információkat.

Forrás: szinhaz.online