A nápolyi labdarúgás több mint egy évszázados, a mai futballcsapat jogelődjét 1904-ben alapították a Cunard Line hajózási társaság nápolyi gyárának munkatársai. Az angol William Poths mellett néhány olasz, Emilio Anatra, Ernesto Bruschini nevét jegyezték fel a krónikák. A csapat akkor még sötétkék-világoskék csíkozású mezen játszott. A nemzeti bajnokságban 1912-ben vettek részt először.

A Napoli hosszú évtizedekig a gazdag északi csapatok, a Juventus, a Milan, az Inter árnyékában létezett. Első komoly sikerét 1962-ben érte el, amikor megnyerte az olasz kupát. A hatvanas években években már többször értek el előkelő helyezéseket, voltak kiváló játékosai, mint Zoff, Sivori, Altafini, de a nagyok közé 1984 után emelkedtek, amikor leigazolták a korszak legnagyobb sztárját, Diego Maradonát. Az argentin csodacsatár vezérletével 1987-ben megszerezték történetük első bajnoki aranyérmét, a következő két szezonban egy-egy ezüstöt, majd 1990-ben a második scudettót. Az aranyor Maradona 1991-es távozásával ért véget.

A csapat azt követően mélyrepülésbe került, 1998-ban ki is estek az első osztályból, 2004-ben pedig csődbe ment a klub. A filvilágból ismert Dino de Laurentiis vezetésével álltak talpra, 2007-ben ismét az első osztályban játszottak, 2012-ben pedig végre ismét nagy trófeát szereztek, a Juventus legyőzésével olasz kupagyőztes lett a csapat. A kupát a következő évben is megnyerték, és begyűjtöttek több második helyet.

Érett tehát az újabb aranykor. A nápolyi szurkolók álma szerda este vált valóra, amikor a Napoli Udinében 1:1-es döntetlent ért el a jó erőkből álló hazai csapat ellen, így öt fordulóval a vége előtt behozhatatlan előnyre tett szert. A Napolinak most 80 pontja van, és utcahosszal vezet a 64 pontos lazio és a 63 pontos Juve előtt.

A Vezúv tövében kezdődhet az ünneplés!

A Bajnokok Ligája 2024-re tervezett reformja és a Szuperliga lebonyolítása meglepően hasonlít egymásra. A különbség leginkább abban mutatkozik meg, hogy a BL főtábláért még kell valamit teljesíteni, a Szuperligában viszont a legnagyobb klubok bérelt helyet szántak maguknak, örökre.

Mai tudásunk szerint az alapító 12 óriásklubból 10 visszalépett, az elvileg maradó Barcelona meg kinn is van, benn is van: hírek szerint Laporta elnök úgy írta alá az eredeti megállapodást, hogy annak érvényességét a Barcelona pártoló tagjainak, azaz a socióknak a szavazásához kötötte. Akik ezt már aligha fogják megszavazni.

Marad tehát Perez harca mindenki ellen. Egyrészt a tizenkettek vezetőjeként perelheti a másik tizenegyet, másrészt a szétesett tizenkettek nevében, egymaga az UEFA vezetését. Mennek majd a milliók a jogi eljárásokra (és megint az ügyvédek járnak jól.) A dúsgazdag üzletember persze a futball érdekét hangoztatja, az UEFA vezetői szintúgy, számtalan érvvel alátámasztva. Ki-ki eldönheti, melyik oldal érveit fogadja el. De ne gondoljuk, hogy az egyik oldalon állnak a jók, a másikon a rosszak. Mindkét oldalon a rosszak vannak.

A labdarúgás már régen nem sport, hanem a szórakoztatóipar része, és mindenkit korrumpál, aki a legfelső szintekkel kapcsolatba kerül. A rendőrség időnként bilincsbe verve visz el néhány vezetőt a FIFA meg az UEFA székházából, de sosem annyit, amennyit kellene.

Napjaink labdarúgásának nem az a fő problémája, hogy nincs benne elég pénz, hanem az, hogy túl sok van benne. Az „isteni Maradona” 1984-ben 7,5 millió dollárért szerződött Barcelonába, és akkor mindenki azt mondta, ez őrület, ez nem normális. Ma már az ügyesebb ifikért fizetnek ennyit. Négy évvel ezelőtt Neymar 222 millió eurós transzfere látszott őrületnek, ma már Mbappé, Haaland, Ansu Fati kapcsán emlegetnek 150-200 millió eurókat. Tíz éve még egy évi tízmillió eurós fizetés kiemelkedőnek számított a nagyok között is, mára a Messinek három évre kifizetett bő 500 millió eurót is megszoktuk. Az imént olvastam, hogy Mesut Özil még most is heti 315 ezer fontot kap az Arsenaltól, miközben hónapok óta a Fenerbahcéban futballozik.

A futballba ömlő pénz már jó ideje nem a játék fejlődését szolgálja, egyszerűen inflációt okoz, a futballvezetők eszelős pénzeket költve döntik romba a klubokat. A sportág egyre inkább a gazdag olajsejkek és a lopott pénzt nyugaton eldorbézoló oligarchák játszóterévé válik, akikkel a többiek csak esztelen adósságok árán tudják tartani a lépést.

Florentino Perez és az UEFA vezérkara egyaránt a „több pénzt a futballba” jelszavával reformálna. De mindannyian olyanok, mint az elvonási tünetekkel küzdő drogos, aki azt hiszi, ha emeli az adagot, akkor megint jön a jól ismert mámor. De van az a pillanat, amikor nem a mámor következik, hanem a hullazsák.

A fiatalok meg egy percre megállnak a videojáték közben (e-sport …), és hátranézve konstatálják, hogy valami meccs megy a tévében, de már apuka se nézi. Megunta ő is.

Baranyai Péter