Az Európai Unió létrejötte a legjobb dolog, ami a kontinensen történt az elmúlt bő száz évben, nagyjából az első világháború óta. Nem sorolom fel a hozzá kapcsolódó pozitívumokat, remélem, megteszik sokan mások a jeles nap alkalmából.

Jó ideje folyik a vita arról, hogyan tovább, maradjon a nemzetek Európája, vagy hozzuk létre az Európai Egyesült Államokat. Ebben most nem kívánok állást foglalni, csak elképzelem, milyen lenne ma a világ, ha az amerikaiak 1776-ban másképpen döntöttek volna, és nem hozzák létre az Amerikai Egyesült Államokat. Volna helyette 50 vidám kis államocska az amerikai kontinensen, beszorítva két hatalmas szomszéd, Kanada és Mexikó közé.

New Yorkban persze úgy is lennének bankok meg tőzsde. A Wall Street nevét nem ismerné senki a világon, de azért az ottani tőzsde legalább olyan fontos lenne, mint mondjuk a koppenhágai. Szóval nem nagyon fontos, de azért eléggé. A helyiek számára jelentős. Baj lenne? Nem tudom.

Detroitban valószínűleg akkor is lettek volna autógyárak. A General Motors, a Ford meg a Chrysler persze nem lettek volna a világ legnagyobb iparvállalatai, de azért elég jók lehettek volna, mint mondjuk a Simca vagy a Lancia. Hogy a Simca mára megszűnt, a Lanciát meg felvásárolták? Hát istenem, ilyen a piaci verseny.

Texas elég gazdag lenne magában is, sok az olaja. Legalább olyan fontos ország lenne, mint mondjuk Azerbajdzsán. Olaj nélküli szomszédai persze inkább csak tengődnének, nyelnék a port a sivatagban. Új-Mexikó meg Arizona proletárjai arról ábrándoznának, hogy talán átjuthatnak a gazdag Mexikóba, bár nem könnyű, magas a kerítés, és keményen őrzik. De aki átjut, az jó sok pesóért mosogathat az éttermekben és tisztogathatja a mexikóiak medencéjét.

Kansas, Oklahoma, Észak-Dakota, Idaho búzamezőin dúsan lengedeznének a kalászok. Exportálnának is jócskán, bár külön-külön egyikük sem lenne olyan fontos ország, mint mondjuk Ukrajna.

Florida jól élne. Ott mindig süt a nap, alacsony a rezsi, nem kell fűtésre költeni. És özönlenének a külföldi turisták, legalább olyan gazdaggá téve Floridát, mint mondjuk Dominika vagy Puerto Rico.

Kalifornia sem lenne szegény. Bizonyára létezne a Sziliciumvölgy, mindenféle informatikai gyárakkal meg szolgáltatókkal, valahol Észtország szintjén. Hollywoodban pedig készülnének filmek, még ha a világ nem is lenne nagyon kíváncsi rájuk. Azért annyira számon tartanák, mint mondjuk a Róma melletti Cinnecittá vagy a prágai Barrandov Studios munkáit, az sem kevés, ne becsüljük le.

Folytassam? Amerika akkor is létezne, ha a lakói mertek volna kicsik maradni. De az amerikai alapító atyáknak volt egy nagy, közös víziójuk.

Az egyesült Európa sem fikció. Volt már ilyen, Római Birodalomnak hívták, ahol latinok, görögök, hispánok, kelták, illírek és ki tudja hány náció élt együtt egy sokszínű, mégis bizonyos alapértékek mentén egységesnek tekinthető államalakulatban. Az „európai gondolat” a birodalom bukása után a fejekben élt tovább, ezt akarták helyreállítani (kimondva-kimondatlanul) Nagy Károlytól a német-római császárokon át Napóleonig nagyon sokan, és ez a láthatatlanul is mindvégig létező Európa ott volt a közelmúlt zseniális európai politikusai, Monnet, Schuman, Adenauer fejében is.

Európai Unió vagy Európai Egyesült Államok, ez csak játék a szavakkal. Az igazi kérdés az, akarunk-e a továbbra is kicsik maradni, vagy létrehozunk egy sokkal erősebben integrált Európát, egy olyan szövetséget, amely képes lesz egyesíteni az erőit a tudományban, az innovációban, a gazdaságban, képes lesz megvédeni a polgárait és a vállalkozásait itthon és külföldön, lehetőleg békés eszközökkel, de akár fegyveres erővel is, ha terroristák vagy szörnyeteg államok agressziója fenyegeti. Akarjuk-e, hogy a közösségünk 27 egymással is folyton civakodó államocska helyett ötszázmillió európai szoros szövetségeként az USA és Kína mellett a világ harmadik nagy meghatározó pólusává váljon?

Visszatérve a címben említett atrocitásra, valójában nem Zuckerberg tette személyesen, legalábbis nem tudom bizonyítani. Pontosabban fogalmazva: az általa felépített és birtokolt, finoman szólva nem igazán átlátható szervezet tette.

Történt ugyanis, hogy a húsvéti ünnepek után, kedden reggel beléptem a bankomba, és némileg meglepődva konstatáltam, hogy a Facebook lehívott a kártyámról 6500 Ft-ot. Szoktam hirdetni a Facebookon, de történetesen márciusban nem tettem, az előző, februári kampányt meg akkor rögtön kifizettem. Egy darabig kattingattam a Hirdetéskezelő meglehetősen összetett felületén, míg végül egy Facebook-spíler ismerősöm kisegített egy linkkel, megmutatta, hol lehet reklamálni.

Meg is tettem, írtam nekik, hogy semmiféle hirdetésem nem futott márciusban, mégis, miért vettek el tőlem pénzt? Pár perc múlva jött a válasz: „Hi László. Thank you for contacting Facebook Concierge Support. This is M., for your assistance today. I am delighted to be at your assistance today.” No, hát ha neve is van, és még örül is, hogy segíthet, akkor ezt hamar megoldjuk. Elküldtem a szóban forgó banki tételről a screenshotot, magyarázatképpen hozzáfűzve, hogy a magyar „tranzakcióazonosító” jelentése „transaction ID”, szóval ezzel azonnal meg tudja nézni, miről is van szó.

Naiv voltam. Azt hittem, a tranzakcióazonosító arra való, hogy azonosítsák vele a tranzakciót, de mégsem. Jött az újabb kérés, küldjem el a FB hirdetési fiókom azonosítószámát, a bankkártyám utolsó 4 számjegyét, a bankkártyám első 6 számjegyét, a kártya lejárati dátumát, a tranzakció időpontját. Igaz, a korábban elküldött screenshoton minden remekül látszott (a lejárati dátum kivételével), de sebaj, elküldtem újra mindent. M. pár percig hallgatott, majd megkérdezte, megosztottam-e a kártyaadataimat valakivel a cégnél. Nem, egy egyszemélyes Kft. egyetlen főállású tagjaként nem lett volna kivel. De M. gyanakodott.

Más utat választottam: „Can you tell me what campaign I paid for?” Ha már szerinte valami huncut ember kampányol a pénzemen, mondja meg, mégis, miféle kampány volt, amit kifizettem? M. nem hagyta magát: „László, since the Account these charges are levied on, you does not have the suitable role on the same. Therefore we would not be able to share any information regarding that due to data privacy.” Szóval ha jól értem, semmi közöm az egészhez, ha netán valaki tényleg használná a kártyámat, ők nem mondhatják meg, ki az és mire használta. Adatvédelmi okokból.

Nem adtam fel, megint rákérdeztem, ha már a hirdetési fiókomban semmi nyoma nincs semmiféle kampánynak, elküldené-e a nem létező kampányra vonatkozó információkat, mégis, mit hirdettem szerintük, mikor, van-e hozzá statisztika, amit a valódi kampányok esetén ott látok a fiókomban. De nem, azt nem lehet, adatvédelmi okokból… Viszont a nem létező kampányt nyugodtan ki lehet fizetni, azt nem tiltja az adatvédelem.

Nem mesélem el a teljes, közel másfél órás értelmetlen levelezést M.-mel, aki nyilván egy chatbot, ez megmagyarázza az angyali türelmét, meg azt is, hogy nem tud kilépni az előre megírt rutinszövegekből. Őt arra programozták, hogy előre látható helyzetekre tipikus válaszokat adjon, arra már nem, mit kell tenni, ha valahol hiba csúszik a rendszerbe. Végül legalább odáig eljutottunk, hogy egy szinttel feljebb tolja a problémát:  „I am glad we have been able to help. To sum up our chat today, we talked about your unrecognized charges and we have escalated the case to our relevant team Manual Review.” Azt persze nem tudom, mire alapozza az örömét, hogy segített, hiszen másfél óra meddő levelezéssel nem oldottunk meg semmit, és csak remélni tudom, hogy a Manual Review Team tényleg eleven embereket jelent, akik pár perc alatt megoldanak egy egyébként elég banális problémát (téves számlázás, máshol is előfordul). M. azt írta, a Manual Review csapat munkája 24-48 órába is beletelhet. Kedd óta eltelt öt nap, de gondolom, keményen dolgoznak a megoldáson.

Miről is szól ez az ügy, ez a pici ügyecske, kicsit szélesebb perspektívából szemlélve? Mindenekelőtt arról, hogy egyre több körülöttünk a gép, a digitális szolgáltatás, mindennapjainkhoz hozzátartoznak az algoritmusok, a mesterséges intelligencia, az automatikus ügyfélszolgálatok.

Egyrészt rengeteg zseniális szolgáltatás, amelyek megkönnyítik az életünket, hozzáférést biztosítanak mindenféle materiális és immateriális javakhoz. Amikor működnek.

Másrészt ott van ezekben (is) a hiba lehetősége, hiszen tökéletesen működő rendszer nincs. Ha egymillió esetből egyszer rontanak el valamit, az bizony sokmilliárd tranzakció mellett már elég nagy szám. Zuckerberg nem akart engem kizsebelni, egyszerűen így alakult. Mit tudok tenni, ha legközelebb nem 6500, hanem mondjuk 6.5 millió forintot terhel rám egy megzavarodott algorimus, és nem árulhatja el, miért, due to data privacy? Én meg csak remélhetem, hogy egy nyomtatott áramkörnek végül megesik a szíve rajtam, és választ ad az én banális kérdésemre.

Pereg előttünk életünk filmje. Milyen jó lenne, ha nem Franz Kafka írná a forgatókönyvét.

Nem állítom, hogy a világ minden jelenségét értem, és képes vagyok mindenre hitelt érdemlő magyarázatot adni, de amit igazán fontosnak tartok, azzal kapcsolatban igyekszem tájékozódni, és lehetőség szerint eljutni valamiféle racionális magyarázatig. A konteókat szigorúan kizárva.

Bár néha eszembe jut egy régi barátom mondása: Sok embernek van üldözési mániája, de akad köztük, akit tényleg elkapnak.

A Portfolio.hu nem olyan weboldal, ahol villogó szemű, szenilis öregurak meg az élet iskolájában diplomázott futóbolondok terjesztik fáradhatatlanul a háttérhatalom véget nem érő ármánykodásáról szóló bugyuta meséiket. A cikkük, amibe most belefutottam, összefoglalja az Egyesült Államok külügyminisztériumának idén januárban kiadott jelentését arról a víruslaborról, amely a koronavírus-járvány epicentrumának számító vuhani nagybani piac mellett működik.

Aki látta a Fertőzés (Contagion) című filmet, az meglehetősen plasztikus képet kaphatott arról, milyen alapossággal igyekszik felderíteni a WHO egy vírusmutáció létrejöttének és elterjedésének körülményeit. Nem véletlen, hogy Soderbergh 2011-es munkája 2020-ban megint a legnézettebb filmek közé került. Mutatunk belőle egy kis emlékeztetőt.

Az amerikai jelentés nem állít olyasmit, hogy a vírust a laborban állították volna elő, vagy onnan szabadult volna ki, mindössze a laborral kapcsolatos kínai titkolózást és mellébeszélést kifogásolja. Azt állítja, a vuhani víruslabor dolgozói már 2019 őszén betegeskedtek a koronavírushoz hasonló tüneteket mutatva, ám a kínai hatóságok ezt letagadták, és nem engedik, hogy a nemzetközi szervezetek kihallgassák a laborban dolgozókat.

A jelentés beszámol arról is, hogy a laboratóriumban kísérletek folytak az RaTG13 nevű koronavírussal, amely 96,2%-os egyezést mutat a SarS-CoV-2-vel. Az RaTG13-hoz kapcsolódó kutatási munkák online anyagát Kína azóta eltávolította a netről, és ezzel kapcsolatban elzárkózik mindenfajta magyarázattól.

Dióhéjban ezek a jelentés főbb megállapításai, aki többet szeretne tudni, olvassa a Portfolió cikkét, vagy az eredeti amerikai jelentést.

Még egyszer: senki nem állítja, hogy a vírus a vuhani laborból szabadult volna el, azt meg főleg nem, hogy a kínaiak szándékosan szabadították volna a világra. Biztosan csak annyit tudunk, hogy a szóban forgó vuhani víruslabor körül megy a ködösítés és a titkolózás.

Azt viszont meg tudjuk mondani, miért marad bennünk ennyi kérdőjel. Nagyon egyszerű a megoldás: azért, mert Kínában nincs szabad sajtó, nincs kínai Bob Woodward és Carl Bernstein. Nem a kínai újságírók képességeivel van baj, hanem a rezsimmel. A rendszerrel, ahol nem a sajtó ellenőrzi a hatalmat, hanem a hatalom a sajtót. Ahol nem lehet kérdezni, nem lehet a hatóságok közleményeit megkérdőjelezni, nem lehet az eltitkolt tényeket felkutatni és nyilvánosságra hozni.

Egyrészt, persze, ami Kínában történik, az kínai belügy. Másrészt meg nem.

Kína magát a vírust megosztotta a világgal, most már megosztja velünk a megelőzést szolgáló oltóanyagot is, a modern nyugati vakcinákhoz képest négyszeres áron, épp csak azt az információt nem akarja megosztani, hogy pontosan hol, hogyan keletkezett és miként terjedt el a fertőzés. Talán az új típusú koronavírusról elsőként tudósító kínai orvos többet tudott volna mondani, de nem fog, mert elég hamar elhalálozott.

Egy ilyen eset mutatja meg a gyakorlatban, hogy a sajtószabadság nem valami elvont fogalom, nem a körúton belül élő értelmiség hobbija, hanem szó szerint élet-halál kérdése. Kínai belügy lenne, hogy a rezsim hogyan kezeli a vuhani víruslaborral kapcsolatos információkat? A mai állás szerint világszerte 130 millió fertőzött és a közel 3 millió halálos áldozat azt mutatja, hogy talán mégsem az.

Ha valaki nem ismerné a sztorit, vagy már nem emlékszik arra, hol is kezdődött, elmondom. Tóth Krisztinával a Könyves magazin készített kisinterjút. Igazán ártatlan, mondhatnám banális kérdéseket tettek fel neki az olvasmányélményeivel kapcsolatban: mit olvasol most, milyen olvasó voltál gyerekként, melyik gyermekkori olvasmányod volt nagy hatással rád, melyik könyvre mondanád azt, hogy bárcsak te írtad volna? Azt is megkérdezték tőle, melyik könyvet venné le a kötelező olvasmányok listájáról. Ő pedig válaszolt.

És a vész kitört. (Mondhatni, vérfagylaló keze emberfejekkel lapdázott az égre, emberszivekben dúltak lábai.)

Az interjút először a hvg.hu szemlézte, aztán a téma végigsöpört az online világon. A markánsabb megfogalmazások közül olvasásra javaslom ezt, meg ezt, meg ezt. Az újságírók után csapatostól jöttek a net (többnyire névtelen, arctalan) kommenthuszárjai, többségük láthatóan nem is olvasta az eredeti interjút. Meg se próbálom összefoglalni, hányan hányféleképpen támadták a költőnőt, maradjunk annyiban, talán még az volt a legfinomabb felvetés, hogy versírás helyett menjen inkább kapálni.

Aztán ahogy jött a vihar, ugyanolyan gyorsan le is csengett. (Kit érdekel valójában Jókai?) Legalább egy hónap telt el az utolsó gyalázkodó komment óta, internetes viszonylatban ez már régmúlt, szóval történelmi távlatból gondolhatunk vissza az ügyre.

Most próbáljuk meg elképzelni, hogyan zajlott volna a fent említett vita egy másik, egyelőre képzeletbeli Magyarországon. Valaki kifejti, hogy számára nem szimpatikus az, ahogyan Jókai a nőalakokat ábrázolja. Mire mások ezt mondják, ne várjuk Jókaitól, hogy úgy gondolkozzon a nemi szerepekről, mint a 21. századi mainstream. Mire az első megszólaló elmondhatja, nem is várja ezt Jókaitól, csupán arra célzott, hogy a gyerekeink a kötelező olvasmányokból (is) építik a világra vonatkozó tudásukat. Mire azt válaszolják neki, hogy a kötelező olvasmányok azt is megmutatják, hogyan gondolkodtak eleink évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt, így a társadalom és a benne élő emberek változásáról is képet kaphatnak. Nem folytatom.

Ha az előbbi beszélgetést elképzeltük, most próbáljuk meg elképzelni, hogy más beszélgetések is hasonló mederben folynak. Egyikünk gondol valamit, elmondja, mire a másik reagál rá, egyetért vagy ellentmond, továbbgondol, kiegészít, érvel, új szempontokat keres.

Lehetne ilyen is a világ. Egyrészt, másrészt.

Akinek meg habzik a szája, szerintem törölje meg. Neki is jobb lesz úgy.

Covid-ügyben már mindent olvastam, és mindennek az ellenkezőjét is. És egyre inkább azt érzem, hogy nem vagyok kíváncsi a politikusokra, a vírusról – és a tágabb értelemben vett az egészségügyről – beszéljenek az orvosok. A minap elolvastam a Magyar Orvosi Kamara vezetőinek közleményét, amit inkább segélykiáltásnak kellene nevezni.

„A COVID-19 járvány eddigi legsúlyosabb időszakában, a 23. órában arra kérjük a politikusokat, hogy fejezzék be mind a hamis illúziók keltését, mind a vádaskodást, a lakosság félrevezetését és elbizonytalanítását.

A nyilvánosságra kerülő, vagy szakmai felületeken megvitatott, elsősorban a megbetegedések hatalmas számából következő ellátási problémákból ne politikai tőkét akarjanak kovácsolni, hanem összefogva a politikai, gazdasági és társadalmi kapcsolatrendszerüket a helyi és országos problémák azonnali megoldásának érdekében mozgósítsák.

Kérjük a sajtó képviselőit, hogy ne legyen értelmezhetetlen szakadék a kormánykritikus és a kormánypárti vagy közszolgálati hírek között, mert a tények nem oldalfüggőek, ellenben a mindkét irányba vitt szélsőség emberéletekbe kerülhet.”

Jómagam, mint a sajtó egyik képviselője, most a fentiek szellemében megpróbálom valamelyest csökkenteni az értelmezhetetlen szakadékot a kormánykritikus és a kormánypárti hírek között. (Annak értelmezésétől eltekintenék, hogy a közlemény a ’kormánypárti’ és a ’közszolgálati’ szavakat szinonimaként használja.)

A MOK vezetői nagyon udvariasan fogalmaznak, de mind a vallásosan kormánypárti, mind a bősz ellenzéki olvasóknak azt javaslom, írják le százszor, hogy „mindkét irányba vitt szélsőség”.

Addig is, míg megértik ennek a jelentőségét, a fenti súlyos kérdések helyett egy kis szórakoztató olvasmányt javaslok a Múlt-Kor történelmi folyóiratból. A napokban jelent meg egy írás a trafalgari győztes (és ugyanott elhalálozott) Nelson admirálisról.

„A vakmerő akcióiról ismert, karizmatikus, bogaras, könnyen tengeribeteggé váló altengernagy hajlamos volt arra, hogy szükség esetén figyelmen kívül hagyja a parancsokat, igaz, ezzel rendre csatákat nyert. 1797-ben a Szent Vince-foki tengeri ütközetben a parancsra fittyet hányva elállta a menekülő spanyol hajóhad útját, négy évvel később a dán flottát megsemmisítő koppenhágai csatában pedig azzal „hárította” az akció befejezésére utasító parancsot, hogy látcsövét vak szeméhez emelte.”

Nemcsak virológus, történész sem vagyok. De látom és tapasztalom: egyre több politikusunk képes arra, hogy – Nelson admirálishoz hasonlóan – a vak szeméhez emelje a látcsövet. Már csak a csatát kellene megnyerni utána.

Napi rutinom része az is, hogy időnként leviszem a szemetet. A társasházunk előtt négy kuka van: két közönséges, a háztartási hulladéknak, egy sárga fedelű a műanyagnak, meg egy kék a papírnak. Szinte nincs olyan nap, hogy a kuka fedelét felemelve ne látnék PET-palackokat és mindenféle papírokat a szürke kukában, pedig ott van közvetlenül mellette a két szelektív.

Vajon miért? Ha egyenként megkérdezném a szomszédokat, biztosan azt mondanák, tiszta országban, szemétmentes környezetben, egészségesen akarnak élni. És ez a meggyőződés kitart egészen addig, amíg leérnek a műanyagokkal a kukáig. Ott meg elfogy. Szóval meggyőződés, az van. Egyrészt.

Másrészt azért megkérdezném, vajon mindenki tudja, mire való a szelektív gyűjtés? A magyarok hány százaléka hallott a körforgásos gazdaságról? Hányan mondják azt még ma is, hogy kamu a szelektív gyűjtés, mert a kukásautóban úgyis egy helyre borítják az összeset?

Ma az állami médiára elmegy évente több mint százmilliárd forint, az állami vállalatok reklámjaira még negyven-ötvenmilliárd. Ha ennek a pénznek csak egy töredékét a környezetvédelemmel kapcsolatos felvilágosításra fordítanák, hatalmasat léphetnénk előre. Ez a téma nem a következő parlamenti választásról szól, hanem a következő ötven-száz év Magyarországáról, igazi nemzeti ügy – nagyon szeretném, ha a környezetvédelemnek nem lenne pártállása.

„Festeni nagyon könnyű, ha nem tudod, hogy kell csinálni. De ha tudod, akkor nagyon nehéz” – mondta Edgar Degas, aki tudott festeni, ezért neki bizonyára nehéz volt. Civil szervezetek, spontán összeverődött csoportok állnak neki kitakarítani a ligeteket, az erdőket, a folyókat, küzdenek a tisztább levegőért évtizedek óta. Felébredtek a nagyvállalatok is, komoly vállalásokat tesznek a tiszta, fenntartható működés érdekében, határidőket és mérőszámokat kitűzve, számon kérhető módon.

Ideje lenne, hogy a magyar állam is felébredjen csipkerózsika-álmából. Néhány civil kezdeményezést már támogat, sőt indult hasonló akció minisztériumi pecséttel is, de ez még édeskevés. A fenntarthatóság szempontjait nemzetgazdasági szinten kell beépíteni a mindennapi gyakorlatba, a jogszabályi keretektől a végrehajtásig, konzekvensen, számon kérhetően. Ehhez az államnak van apparátusa, ereje, pénze. Ha tudja, akkor persze nehéz megcsinálni, de ideje lenne hozzáfogni.

Persze festeni könnyű. Különösen zöldre. Csak ennél már sokkal több kell.

„A világ ember nélkül kezdődött, és nélküle fejeződik be” – írta Claude Lévi Strauss Szomorú trópusok című alapművében. Bizonyára így van. De nagyon nem mindegy, hogy az a szomorú vég mikor érkezik el, néhány évtized múlva, ahogy a legrémisztőbb prognózisok jelzik, vagy van még néhány évezredünk ezen a gyönyörű kék bolygón.

A fiatal Amanda Gorman híres lett, versét milliók olvasták szerte a világon, sokan fordítani is akarták. Hollandiában például Marieke Lucas Rijneveld, a tavalyi Nemzetközi Booker-díj győztese, akit maga Gorman is örömmel elfogadott. És itt lépett be a történetbe egy Janice Deul nevű, Hollandiában élő fekete aktivista, aki felháborodott a döntésen, mondván, miféle dolog az, hogy a fekete költőnő versét egy fehér bőrű, nem bináris orientációjú fordítóra bízták. Számomra itt rögtön megbicsaklott a sztori, utána kellett néznem, mi az a bináris (azóta tudom, hogy magam is bináris vagyok, pontosabban nem az vagyok, hanem Janice Deul nevezne annak, ha személyem iránt bármiféle érdeklődést tanúsítana). Ebből kisebb botrány kerekedett, Rijneveld visszalépett, Gorman elfogadta, Deul megnyugodott. (A részleteket elolvashatja itt, itt vagy itt, vagy akár máshol)

Engem viszont nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ennek miért kellett így történnie. Persze, értem én, hogy a rasszizmus árnyékában felnőtt költő versét mindenkinél jobban át tudja érezni egy másik hasonló sorsú ember, de a jó fordításhoz más kell, mindenekelőtt a forrásnyelv és a célnyelv tökéletes ismerete. A hasonló sors, a hasonló adottságok persze jelenthetnek némi előnyt, de az empátiával pótolható. Egy Shakespeare-fordítótól sem várhatjuk el, hogy a munka megkezdése előtt éljen néhány évig az Erzsébet-kori Angliában, Homérosz fordításához sem elengedhetetlen a bronzkori Görögországban szerzett élettapasztalat. És akkor még nem beszéltünk Flaubert Bovarynéjáról vagy Tolsztoj Anna Kareninájáról, egyik sem lett hitvány alkotás csak azért, mert férfi írta.

Abba belegondolni sem merek, mit szólt volna az aktivista, ha egy fehér bőrű szerző fordítását nem bízhatják fekete irodalmárra (bár ez, gondolom, mindennapos lehet Afrikában, mármint nem a tiltás, hanem a fordítás). Azt is tudom, persze, hogy a dolog nem teljesen szimmetrikus, hiszen a rasszizmus évszázadokig a fehér ember vélt felsőbbrendűségének a megnyilvánulása volt a színesbőrűekkel szemben. A rasszizmus aljas és förtelmes, a felszámolásáért folytatott harc hosszú és még nem ért véget. De semmiképpen nem úgy kell meghaladni, ahogy itt történt.

A költő verset ír, mert ahhoz ért, a fordító fordít, mert ő meg ahhoz. Az aktivista pedig aktivizálja magát, bekiabál a pályán kívülről, és problémát kreál ott, ahol addig nem volt. Értem én, hogy ha valaki a bőrszíne miatt nem fordíthat le egy verset, az messze nem akkora tragédia, mint ha a Ku-Klux-Klan gyújtaná fel hasonló okból. De akkor is mondjuk ki fehéren-feketén: ez értelmetlen és fölösleges. Egy olyan zsákutca eleje, amelybe nem szabadna bemenni.

FRISSÍTÉS: időközben hasonló esemény történt Katalóniában is, ahol egy Victor Obiols nevű fordító munkája nem kellett, mivel nem nő, nem aktivista, és még csak nem is fekete. Így lesz az egyébként létező rasszizmus elleni teljesen jogos harcból nettó tébolyda. Kár érte. A fordító egyébként maga is Homéroszt és Shakespeare-t hozza fel példának, mint jómagam is néhány sorral fejlebb, de ez véletlen egybeesés.

(A Márkamonitoron egy átlagos héten körülbelül ötven hír, cikk, elemzés, tudósítás jelenik meg, amelyek a piaci folyamatokról kívánnak objektív képet adni. Ezekhez jön mostantól hetente egy szubjektív anyag is: minden vasárnap az elmúlt hét egyik eseménye kapcsán vetünk papírra, pontosabban monitorra néhány gondolatot.)