(Gajzágó György írása eredetileg a Márkamonitor 2022/1. számában jelent meg)

Egy kis visszatekintés: honnan ered a céges gyűjtemények kultúrája?

A vállalati gyűjtemények (corporate art collections) története nem túl régi. Mindössze az ötvenes évekre nyúlik vissza, amikor is David Rockefeller utasítására a Chase Manhattan Bank műalkotások beszerzését kezdte meg. A Rockefellerek, csakúgy, mint az acélmágnás Andrew Carnegie, híres filantrópok voltak, és az általuk alapított oktatási intézmények és a kultúrát erősítő múzeumok nem kis mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyesült Államos később a világ vezető nagyhatalma lett. A kultúra tehát jó befektetés.

David Rockefeller igazi király volt a maga korában. Magas társadalmi státusza perspektívájából sok mindent átlátott, és hatalmas vagyona révén cselekvési felelősséget érzett, tetteit pedig a neveltetéséből és műveltségéből eredő intelligenciája vezérelte. A corporate art iniciatíva logikája egyébként arra az örök és egyszerű mondásra vezethető vissza: adni kell, hogy kaphassunk. Ez minden értékszemléletet közvetítő banknak vagy olyan vezető cégnek, amely szakmája kultúráját tekintve zászlóshajóként pozicionálja magát, alapvető vezérelve kellene hogy legyen.

A kultúránk a mindenünk – és nem mindegy, ki lesz a mintaadó

Mivel minden kultúra mintaadó és egyben mintakövető (ez sosem volt másképpen), a „fent levők” felelőssége a kultúra fenntartása és fejlesztése terén kardinális. (Ez ugyanis fenntarthatósági kérdés: a fenntartható fejlődés fogalma sem jelent feltétlenül növekedést, hanem például minőségi változást.)

A kultúra (mint egyfajta „alapprogram” – szoktam említeni) meghatározó valamennyi gazdaságban, mivel az aktuális kulturális szint determinálja a jelen levő kreatív gondolkodás minőségét és mennyiségét, ezáltal minden innováció forrásának tekintendő (ami a mai gazdaságok alapja). A kultúra erodálódása a történelem során mindig maga után vonta a gazdaság és a társadalmak hanyatlását is, ezért a mai tudatossági szintünkkel folyamatosan dolgoznunk kell azon, hogy szinten tartsuk és fejlesszük a kultúrát.

Minden ország kultúráját a benne levő szereplők (emberek, cégek, politikai döntéshozók) alakítják, így valamennyi innovatív és innovációfüggő tényezőnek elemi érdeke, hogy folyamatosan hozzájáruljon ezen erőforrásunk újratermeléséhez, és e célból megfelelő mértékben és formában áldozzon rá.

A corporate art valóban zseniális formája a profit társadalmi-kulturális visszaforgatásának, ennek ellenére kevesen művelik, illetve ha mégis, sajnos kevesen csinálják jól.

Királynak lenni felséges érzés, de felelősséggel jár

A céges gyűjteményezés ugyanis összetett dolog. Társadalmi presztízzsel és más előnyökkel is járhat számodra, de csak ha jól csinálod. Ha kisebb vagy nagyobb céged van, akkor biztatlak, hogy érdemes ezzel foglalkoznod, mert a játékszabályok viszonylag egyszerűek, és ha a betartásukat nem írja felül például az egód, tulajdonképpen elrontani se tudod, és a céges kollekciód valóban a sikered és pozíciód szimbóluma, megtestesítője lesz. Sőt, több is ennél.

Egy megfelelő gyűjtemény vagy már maga az építése is olyan jó színben tünteti fel a vállalkozásod, ami nemcsak ügyfeleket hozhat neked, de segítheti a társadalmi bizalom és a cég iránti lojalitás kialakulását és tartós megőrzését.

Hogyan indítsunk céges gyűjteményt?

A szándék mindenekelőtt! Ha a cégnél a megfelelő döntéshozó(k) eldönti(k), hogy céges kollekciót kezd(enek) építeni, az már önmagában kommunikálható jó hír.

Ha nincs művészeti végzettséged (és ha van is, felelősségi okokból) érdemes független, külső művészeti szakembert felkérni a koncepció kidolgozására, vagy akár többet is pályáztatni e célból. Delegáld a feladatot!

Egy gyűjtemény alapját képezheti kurátori szelekció és javaslat alapján történő akvizíció, tematikus pályázat meghirdetése és a nyertes művek megszerzése vagy akár szponzorált kiállítási anyagból való válogatás.

Csak akkor induljunk el, ha megfelelő koncepciónk, modellünk és víziónk van a leendő kollekcióval kapcsolatban! Egy gyűjtemény építése akkor lesz cégen belül és kívül megélhető márkaélmény, ha egyfajta komoly játékként tekintünk rá, amelynek szabályai vannak. Ettől élvezhető, továbbá attól, hogy megfelelő partnerekkel játsszuk. Egy ad hoc összevásárolt csomó kép még nem gyűjtemény, mint ahogy a kártyaasztalnál egy frissen leosztott lapsor se royal flush. (Nem lehetetlen, de nem valószínű, hogy az.)

Érdemes egyfajta közös nevezőre hozni a cég munkatársait a kortárs művészettel kapcsolatban (például képzéssel, előadásokkal), hogy mindenki megértse és magáénak érezze a márka ez irányú törekvéseit.

Mit tegyünk, ha elődeinktől céges gyűjteményt öröklünk?

Talán az a legjobb, ha úgy kezeljük, mint a családi ezüstöt. Tisztelettel és megbecsüléssel, emlékezve az ősökre, akik megtették azt, hogy elindultak azon az úton, ami a jelenünkhöz vezetett. Ha nem teljesen „felejtős” a kollekció (mert például már a kezdeteknél szakemberre bízták az építését), azaz ha a nevek jók, de az anyag összképe és minősége mai szemmel – mondjuk – nem teljesen koherens, semmi gond, ez alapját képezheti egy minőségi továbblépésnek. Kutassuk fel az egyes darabokhoz kötődő emlékeket és történeteket, amelyek számunkra sokkal értékesebbé tehetik az egyes alkotásokat, mint amennyit a szabadpiacon képviselnének. Tekintsünk úgy rájuk, mint céges kultúránk, tradícióink relikviáira. Előfordul ugyan, hogy a cég életében a gyűjtemény időről időre kikerül a fókuszból, és ilyenkor senki se foglalkozik vele, de ez nem lényeges: elég, ha a felépített mítosza él, és folyamatosan kapcsolódva jótékonyan erősíti a brandet. Ha kell, akkor reprezentáljunk a csúcsdarabokkal, és gondoskodjunk az anyag szakszerű tárolásáról és megőrzéséről addig, amíg ismét eljön az ő ideje. Mert ez az alkalom mindig eljön.

Hogyan válhatunk meg egy céges művészeti kollekciótól?

Ha egy mód van rá, akkor sehogyan se váljunk meg tőle. Ez nem amolyan „add vissza a babaruhám” történet, de az a mondás is idevág, hogy „nem lehet senki büntetlenül Mikulás”. Egy céges gyűjtemény olyan, mint egy gyerek. Felelősséggel jár. Túlmutat rajtunk. Neveljük és fejlesztjük, belőlünk keletkezik, minket tükröz, szeretjük, óvjuk, áldozatot hozunk érte, és büszkék vagyunk rá.

A nagy kollekciók példaképeinek legtöbbje (UBS, Deutsche Bank, JPMorgan Chase, Bank of America, Microsoft, Daimler) még válságok idején is ragaszkodott a gyűjteményéhez, és csak óvatosan, megfontoltan „tisztítja annak összetételét”, mert kevés rosszabb hatású hír kelhet szárnyra egy brandről, mint az, ha a neve és kollekciója egy árverezőházzal kerül összefüggésbe.

Egy gyűjtemény véget érhet kényszerűen a cég megszűnésével, vagy a legjobb eset, ha felajánlással múzeumi tulajdonba kerül. Ha viszont még nem tart ott, hogy egy múzeum tárt karokkal fogadja, akkor inkább tartsuk meg, vagy úsztassuk át egy pozitívan értelmezhető folytatásba (például adjuk át kezelésbe vagy letétbe egy arra érdemes és alkalmas partnernek vagy társcégnek).

Ne feledjük, hogy akár indításról, akár egy gyűjtemény megszüntetéséről van szó, digitális világunkban transzparens és maradandó a regnáló döntéshozók kiléte, sőt – azzal ellentétben, amikor korábban bizonyos vezetők a márka mögé bújva a kollektív felelősség elvén tudtak irányítani – ma már szinte elvárás, hogy konkrét arca legyen minden céges döntésnek és irányvonalnak.

Öt elkövethető hiba (a sokból) corporate art téren, némi korrekciós javaslattal

1. A művészet patronálását kevered a jótékonysággal

Szokni kell – ez nem CSR, inkább a co-branding szabályai szerint érdemes gondolkodni. Top brand topművészeti projekt, topművész vagy topintézmény mellé álljon, a KKV-k pedig feltörekvő művészekkel alakítsanak ki együttműködéseket. Ilyenkor leginkább a patronálás, a partnerség, a hozzájárul, a mellé áll kifejezésekkel éljünk az adomány vagy a támogatás szavak helyett, mert tulajdonképpen nem a cég emeli fel a művészeket vagy a művészetet, hanem a művészet a brandet. A jó fogalmazás hozzáértést és felelősséget sugall.

2. Kiteregeted a gyengeségeidet

Bármilyen is a jelenlegi gyűjteményed, légy büszke rá! Nem szégyelld a gyengeségeit, de ne is panaszkodj miattuk, hanem emeld ki, hogy rajta vagy egy filantrópúton, éppen haladsz rajta! A szándék nemesít, nem pedig az alkotások sora, amely változhat is, mert időnként átnézheted és alkalmanként frissítheted az állományt. Fejlesztheted a kollekciót ilyenkor egy-egy darab beszerzésével vétel, felajánlás vagy éppen csere révén. Az őszinteség és a határozottság szimpátiát és bizalmat kelt, a rendszeresség pedig elkötelezettséget és kitartást.

3. Nincs gyűjteményi koncepciód

Hívjatok meg a cégbe egy művészeti szakembert, aki a brand üzeneteihez illeszkedő aktuális globális kortárs művészeti diskurzustémát talál majd. Ez azért fontos, mert az art world egy külön világ, amelyben nem egyszerű naprakésznek lenni, és nem egyszerű elérni a belső csatornáit sem ahhoz, hogy a programunk az elképzeléseink szerinti legjobban alakuljon. A globális kortárs művészeti témák egyébként triviálisak: fenntarthatóság, gender balance, LMBTQ, vagyoni polarizálódás, szex, szerelem, erőszak, motorizáció stb. Ezáltal egyszerre építhetsz filantróp módon gyűjteményt, erősítheted a művészeti üzeneteket, és tehetsz szert a globális média által figyelemre érdemes képi tartalmakra, ezek pedig hozzád kapcsolva mind-mind a brandedet erősítik majd.

4. Nem törődsz a gyűjteménnyel

Korábban említettem, hogy a céges fókuszok és vezetők változásával a kollekció időszakosan „parkolópályára kerülhet”. Ez előfordul. Ha viszont kellően megérted a céges gyűjtemény fontosságát, akkor gondoskodsz róla, benne tartod a céges topikokban, és időről időre legalább említés szintjén hírt adsz a létezéséről. Legyen mindig egy felelős a cégnél, aki képben van a kollekció helyét, állagát, biztonságát illetően, információt tud szolgáltatni, vagy mozgatni tudja az állományt! Köss rá biztosítást!

5. Nyomós ok nélkül megszabadulsz a gyűjteménytől

Ha egy „pillanatnyilag jó ötletnek tűnt” történetben találod magad, de időben észbe kapsz, akár a legutolsó pillanatig is korrigálhatsz, de ha a hiénák széthordták a koncot, akkor már nehéz. A hirtelen jött és esetleg félrecsúszott döntéseknek további kellemetlen utóhatásai lehetnek (művészek árfolyamvesztése, sértődések vagy összefonódási gyanúk). Ezek rossz fényt vethetnek a cégre vagy akár egyes vezetőkre is minden jó szándék ellenére, és mint tudjuk: a rossz hír jobban megragad és tízszer gyorsabban terjed, mint a jó. Ne kapkodj, egy, a gyűjteménnyel kapcsolatos mélyponton inkább várj ki, és konzultálj behatóan külső szakemberekkel! Egy király nem kótyavetyéli el a koronáját. A kollekció nem szalad el, de egy botrány gyorsan jön és hosszan hat.

A sikeres céges gyűjtemények üzenetei és nyereségei

• A kollekció kulturálisan pozicionál és beágyaz.
• Törődésről, áldozatvállalásról, empátiáról üzen.
• Validálja a cégek etikus tevékenységét.
• Társadalmi fókuszba hozza a márkát.
• Folyamatos hírértéket és tartalmat szolgáltathat.
• Erősíti a céges identitást és a munkavállalói lojalitást.
• Networkinglehetőség, ügyfélélmény-opció.
• Erőt és szándékot sugall: „nemcsak megteheti, de meg is teszi”.
• Szakértelemről tanúskodik: „nemcsak megteszi, de jól is csinálja”.
• Innovatív szemléletet közvetít: „a kortárssal előretekintünk, nem hátra”.
• Erősíti a cég jelenlétét és progresszív megítélését.
• Inspirál, feltölt, emocionális erőforrásként működik.

A vállalati gyűjteményezés perspektívái

A vállalati gyűjtemény sok cégnél a facility management fennhatósága alá tartoztak, mert leginkább az épületek belső tereiben, dekorációs és reprezentációs céllal helyezték ki annak darabjait. Napjainkban szaporodnak az üvegfalak, teret nyert a home office, és valljuk be, a kollekciók láthatóságát és biztonságát se szolgálja a legjobban az irodákban és tárgyalókban lógó státusz.

Erősödik az a korábbi trend, hogy a cég a művészeti elköteleződését saját művészeti térrel, céges galériával reprezentálja, ami lehetőséget ad olyan eseményekre, amelyekre rendre meghívhatja azokat a partnereit, akikkel a kultúra közös nevezőjén mélyebb kapcsolatot szeretne kialakítani, vagy akikkel a már létrejött kapcsolatokat ápolni szeretné. Saját múzeum alapítása ritka, de a kollekció elhelyezésére speciálisan létrehozott galériatér nem ritka gyakorlat.

A gyűjtemény darabjainak széles körű bemutatására adhat alkalmat egy digitális katalógus vagy a kollekció (vagy csak az új szerzemények) virtuális galériatérben történő kiállítása. Ez a vonal a pandémia alatt nyert nagyobb teret, és bár a közösségi élmény itt érthetően elmarad, a brand kulturális szerepvállalásának közvetítésére kifejezetten praktikusnak bizonyult.

A gyűjtemény remek kapcsolatépítő médium, utaztatásával távolabbi országokba is eljuttathatjuk a márkánk ígéreteit, például azt, hogy törődünk a helyi kultúrával (adott esetben pozitívan hatunk rá), törődünk a helyi emberekkel és társadalommal. Áldozunk rá.

Itt, a végén pedig a legújabb gyűjteményezési trendről, az NFT-k (non-fungible tokenek) gyűjtéséről teszek említést, amely a művészeti világot jelenleg lázban tartó és sok szempontból megreformáló innovációval való foglalatosságot jelenti. A blokklánc technológiához kapcsolódó NFT-k esetében nemcsak arra van lehetőség, hogy a cég bizonyos digitális alkotásokat megvásároljon, hanem arra is, hogy a saját kollekciójáról NFT-ket bocsásson ki. Ezáltal egyszerre láttathatja magát a gyűjteményt, megfelelő feltételek mellett pedig ezeket el is adhatja, és így nem csupán demokratizálhatja a kollekciót, azaz széles körű hozzáférést adhat a műtárgyak digitális változataihoz, de egyszersmind forrásokhoz is juthat, amelyeket a céges gyűjtemény fejlesztésére fordíthat.

A világ tehát változik, de a művészet és az üzlet szükségszerű kapcsolata örök, ehhez pedig bevált és praktikus megoldás a céges gyűjteményezés – kicsiben és nagyban egyaránt. Mutasd meg magad és a céged a kortárs művészet által! Mert cégek és vezetők jönnek-mennek, de egy átgondolt kollekcióval együtt említve a hozzá kötődő neveket, cégeket és személyeket sok remek és nemes tett tartós értéket közvetítve igen hosszan megmarad.

Az üzlet nem erősport. Nem Excel-tábla. Elsősorban kultúra.

Szerző: Gajzágó György │ art consultant, A2B–B2A stratéga │ Interart Alapítvány

E-mail: gyorgy.gajzago@artcenter.hu

Gondolom, miután 2020 tavaszán kitört a Covid-pandémia, sokan megéltük, hogy jó ideig üzleti téren a fű se nőtt… Nem titok, hogy a kulturális-kreatív szektor, amelyben dolgozom, e téren halmozottan hendikepesnek tűnt. (Kinek van szüksége életveszélyes válsághelyzetben művészetre?) Az ugyan sajtóhír volt akkoriban, hogy Németország, Anglia és az Egyesült Államok kapásból egymás után bejelentették a horribilis kultúramentő csomagjaikat (mert OTT bizony tisztában vannak azzal, hogy csak erős kultúrára épülhet erős gazdaság), ám itthon a mai napig nem volt ehhez hasonló bejelentés. Ennek ellenére senki sem szólalt fel ezzel kapcsolatban a szektor befolyásos szereplői közül. Hosszú volt a kivárás, hogy történjen valami, de utána a szorongó bizonytalanság csendjét felváltotta egy másfajta csend: az elégedettség csendje, mint amikor a baba este megkapja a langyos tejesüveget, és… dől a lé… És persze jöhet az esti mese. Most én mesélek neked ‒ erről a sztoriról.

Szerző: Gajzágó György │ art ambassador, A2B–B2A stratéga │ Interart Alapítvány

E-mail: gyorgy.gajzago@artcenter.hu

Csodák pedig nincsenek

Sok művésszel beszéltem mostanában, de egyik sem panaszkodott. Tavaly ősztől kezdődően meglepetésszerűen megindult az általános érdeklődés, és kinyíltak a piaci pénzcsapok. Többen is mondták, hogy Covid ide vagy oda, ha valaki garantálná neki, hogy ez az év is olyan lesz, mint az előző, most aláírná. De mi is történt valójában? Mint minden változásnak, ennek is több szövevényesen összefüggő oka volt/van, és valószínűleg én se látom mindet. De nézzük sorban.

1. A hiány

A komfortzónák felborulásával valamennyien érezhető hiányt szenvedtünk a megszokott napi rutinok, a kialakult kis protokolljaink, a munka utáni töltekezés és örömök terén, átalakultak a fogyasztási szokásaink. A home office kultúra kényszerű berobbanása megnyirbálta az életünk változatosságát, és az unalom és megszokás ellen elemi védekezési mechanizmusok indultak el pszichénkben: kerestük a digitális izgalmakat filmcsatornák, színes művészeti oldalak látogatásával, és érzékelhető módon elfojtott, ám fékezhetetlen kalandvágyak törtek felszínre az online aukciók eseményein. Ezeknél a tranzakcióknál a műtárgy megszerzésének eufóriáján túl a fő nyereség a helyzet miatt lekorlátozott vásárlási öröm, valamint a kényszerű visszafogottság után kiélt szerzési és birtoklási vágy okozta elégedettség érzése volt.

2. A többlet

Nemcsak a cégek költöttek kevesebbet úgy általában (elmaradt rendezvények, utazási és reprezentációs költségek, rezsi stb.), hanem a magánéletben is szolidabb gazdálkodásra kényszerültünk. Rájöttünk, hogy elég egy héten egyszer kenyeret venni (és a vége jó pirítósnak), kevesebbet autóztunk, és nem jártunk moziba (ahol anno a büfé drágább volt, mint a mozijegy). Pénzek halmozódtak fel – persze kinél több, kinél kevesebb –, és ezeket az összegeket (váratlan pénz) mindenki szerette volna hasznosítani. Egyesek az otthonukba fektettek, mások értékpapírba, de a legizgalmasabb és legélménytelibb, legnagyobb hozammal kecsegtető befektetésnek a kortárs műtárgy bizonyult. (A klasszikus is megindult, de korántsem ennyire, mert kevesebb mai üzenetet hordoz, és extrém sok a hamisítvány.)

3. Az energiamegmaradás törvénye

A bezártság okán az emberek kreatív energiái a munkából a magánéletbe áramlottak: nem véletlen, hogy a barkácsáruházak parkolójába nem lehetett beférni. Az embereknek volt idejük otthon évek óta halogatott beruházásokat, felújításokat sorra venni („ugye most megcsinálod, apukám?”), és akinek nem adatott meg a kézügyesség, a kreativitását „kivetítve”, műtárgyak beszerzése formájában élte ki. Ez a konverzió egyébként a régebbi, klasszikus műgyűjtés idejében is kedvelt töltekezési forma volt, a híres mecénások is így teljesítették ki alkotószándékukat – művészeket segítve ennek gyakorlásában.

4. A minták hatása

A pandémia dübörgött, de a hírekben rendszeresen helyet kaptak olyan banki aktivitások, amelyek műtárgyvásárlásról vagy éppen -eladásokról szóltak. A legendás gyűjteménnyel rendelkező Deutsche Bank nem kis számban dobott piacra népszerű művészektől származó alkotásokat. Erről megoszlottak a vélemények: egyesek úgy gondolták, hogy „na tessék, mégsem olyan jó üzlet egy vállalati gyűjtemény”, de az avatottak leginkább azt olvasták ki a hírekből, hogy ez a befektetési forma likvid! Ha jól csinálja az ember, a műgyűjtemény nemcsak aranytartalék, hanem szükség esetén (persze ha minőségi műtárgyakról van szó) az aranynál jóval nagyobb hozamot biztosíthat a tulajdonosának. Ehhez hozzájárult az MNB egyik cégének kortársakvizíciója is: közel másfél milliárd forintért szereztek be hazai művészektől alkotásokat pár hónapon belül. Bármi is állt e mögött, egy biztos: a kultúra (és így a műgyűjtés is) mintaadó-mintakövető, és sokan csak azt látták, hogy ha az ország vezető bankja ezt csinálja, az számukra is hasznos lehet – és elindultak a galériák felé.

5. A szabadságvágy

A művészet ‒ szabad! A lockdown sok embert megviselt, kialakult a „home office szindróma”, és a bezártság globális megoldáskeresést indukált. Kézenfekvő volt a szabadság szimbólumainak megtalálása, melyeket nap mint nap élvezhetünk, és még ha pótcselekvés is, segít számunkra átvészelni a válságos időszakot. Mivel bezártak a múzeumok, a művészeti vásárok, nem lehetett utazni, és elmaradtak a társasági események, sokan a művészetben kerestek menedéket – ki az alkotásban, ki pedig műtárgyak vásárlásában találta meg ezt a hasznos illúziót. A válogatásban, keresgélésben és végül a választási döntésben a személyes szabadságot vélték megélni, és mivel ezt boldogan elújságolták az ismerőseiknek, ez újabb és újabb vásárlókat eredményezett a műpiac számára. Sok esetben olyanok is belevágtak egy-egy kvalitásos festmény vásárlásába (vagy éppen koncepció alapján gyűjteményépítésbe), akiknek korábban az üzleti hajszára fókuszálva eszük ágában sem volt a galériák felé nézni.

6. A környezettudatosság

Ahogy beszorultunk szűkebb környezetünkbe, és szerényebben kényszerültünk élni, elkezdtük jobban megbecsülni azt, amink van. A belassulás kevesebb vásárlást, kevesebb szemetet eredményezett, és a megszokott életnívóhoz tartozó gyarapodás igényét is sokan igyekeztek úgy megélni, hogy – átgondoltan – kevesebb olyan dolgot vettek, ami tönkremehet, szervizigényes vagy eldobható. Ilyen értelemben (ha belegondolunk) a művészet a „legzöldebb” és legbiztonságosabb „termék”. Egyedi, értékálló (persze ha valamennyire értőn vásárolunk), környezettudatos és a világot jobbá tevő dolgokról van szó. Ezek a döntési tényezők természetesen legtöbbször nem tudatosulnak, az is pszichológiai tény viszont, hogy a Maslow-piramis fizikai szintjére visszazuhanva előjönnek azok az ősi túlélési attitűdök (például a józan ész, az egymásrautaltság és a fenntarthatóság), amiket a rohanás és a hedonizmus korában már-már hajlamosak lettünk elfelejteni, vagy prioritásban hátrébb lettek sorolva.

„Egy előre bejelentett boom anatómiája”

Ezzel a címmel 2019 januárjában (!) megjelent a Világgazdaságban (keress rá!) egy cikkünk arról, hogy a vagyonosok fogyasztási szokásaiban globális mintázatok mutathatók ki. (Beszúrás: a kortárs műalkotás és egyáltalán a művészet mindenütt luxuscikk a világban, ezért az előbb említett mintaadó-mintakövető mechanizmus szerint ez egy felülről építkező piac! Bárhol és mindenhol.) Ezek a mintázatok három jól elkülöníthető fázisra bonthatók.

1. Az első fogyasztási fázis intim, zárt módon történik, és meglehetősen „hardverorientált”, azaz az elsődleges fizikai valóság megteremtésére fókuszál. Luxusautó, ház medencével, nyaraló, jakuzzi, kertépítés, jacht stb.
2. A második fázis még mindig elég zárt, de egy kis kulturális felhangot kap: belsőépítészet, dizájn, borok, gasztronómia, utazás.
3. A harmadik fázisban viszont színre lép az illető, és (ha adott esetben egy kis sznob allűrrel is) meg akarja mutatni, hogy kultúrember, része a mai kornak, a jövővel foglalkozik, nem a múlttal, és konkrétan a vásárlásokban a művészet következik! Ezzel nemcsak azt mutatja látványosan, hogy ő megteheti, hanem hogy valóban meg is teszi, és nem csupán csinálja, hanem jól csinálja! Ehhez persze meg kell szereznie a kellő ismereteket, amiket vagy autodidakta módon olvasással (vagy az említett mintakövetés útján) sajátít el, vagy kurzusokra jár (például CCA – ez itt a reklám helye…), vagy tanácsadót fogad, akinek az útmutatásai alapján idővel ő is elsajátíthatja a szükséges és elégséges tudást olyan mértékben, hogy a befektetési és presztízstényezőn túl napi inspirációs és örömforrást is jelentsen neki e tevékenység.

Ez rendben van, de mi történt most, a Covid kapcsán? Például kiesett az utazás! Kiestek továbbá a társasági események, és globális szinten tömegek „estek át” hirtelen a harmadik fázisba. Magyarországon 40 ezer személynek van 100 milliónál nagyobb cashvagyona bankban (ez publikus privát banki adat), és el lehet képzelni, mit jelent az, hogy az eddig nyilvántartott 100–150 műgyűjtőhöz képest mondjuk 10 ezren kezdtek bele a művészetvásárlásba. Csak itthon… Szeretném ismételten hangsúlyozni: ez a mintázat és a Covid is globális jelenség, és ez azt jelenti, hogy világszinten több millió (!) vagyonos ember pénze kezdett a közelmúltban egyre növekvő mértékben a művészeti szektorba áramlani.

Az előzőhöz kiegészítésképpen: ez egy rivalizáló réteg. Nemcsak az üzleti versenyszférában, hanem a magánéletben is rivalizálnak, sokszor a férj a feleséggel is (akár csak játékból, akár komolyan), de a társaságban mindenképpen. Mindig kell valami új, valami büszkeség, valami kihívás és mesélnivaló, ami az élet élvezetének sava-borsa. És persze a mintakövetés így is katalizálja az említett műpiaci folyamatot…

„A nemzetközi helyzet fokozódik”

Ez így jól hangzik, de mégis mi lehet a gond, amire figyelni kell?

Egyrészt a művészeti terület globálisan annyira rendezetlen a gazdasági szektorhoz képest, amennyire itthon, csak ahol előbbre tart a gazdaság, ott a művészeti szcéna is jobban „iparágasodott”, és nagyobb társadalmi megértést élvezve jobban strukturálódott is. E helyeken kialakultak azok a kapcsolódó piaci mechanizmusok és az ezekhez illeszkedő állami szerepvállalás (oktatási, jogi és pénzügyi környezet, nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező intézményrendszer) amely révén a műtárgyak vásárlása vonzó lehet annak számára, akinek fontos az, hogy a luxus élvezetén túl szempont az is, hogy a művészet terén is értékálló javakba fektesse a pénzét. De mitől lesz a műtárgy értékálló?

A befektetésekkel szembeni elvárásoknak (hogy legyenek biztonságosak, likvidek, és legyen megfelelő hozamuk) a kortárs műtárgyak eddig legfeljebb az „ön ebből kettőt választhat” elven tudtak megfelelni. A megnövekedett pici igények most nemcsak a művészeti közeget állítják feladatok és kihívások elé (például az elvárt brandingismeretek elsajátítása, sales skillek alkalmazása, az üzleti dokumentációs igényeknek való megfelelés, profi kommunikációs szakemberek és menedzserek bevonása, valamint lobbiképes szakmai struktúra kialakítása), hanem az egyes országok gazdasági és kulturális döntéshozóit is lépéskényszerbe hozzák.

A befektetés kontroll nélkül nagy rizikófaktorral jár, és ez a kockázat bizony a kezdeti lelkesedést megcsappanthatja: jelenleg ég a vásárlási láz a műpiacon, de a műalkotások értékállósága és hozama egyesegyedül a céltudatos és profi menedzseléstől függ. Egy, a korábbi lufikhoz (például dotkom) hasonló jelenség várható, ha az art world nem kap észbe, és nem találja ki magát. Merthogy ezt helyette (helyettünk) nem találja ki senki.

A digitalizáció az art worldben is teret nyer

A vásárok, múzeumok és galériák bezárása itt is elhozta a digitális megoldások korát. Ma már profi, élvezhető virtuális tárlatvezetéseken vehetünk részt, ami persze nem olyan, mintha a kiállítótér atmoszférájában, kedvelt társasági közegében lenne, de kezdjük megszokni, sőt a hátrányok elfogadásával együtt élvezzük a vitathatatlan előnyeit is.

A reziliencia korában felgyorsult a régen esedékes paradigmaváltás: a digitális vásári felületek és online aukciók mellett kialakult egy új műfaj. Felmerült, hogy ha a műtárgyat úgyis monitoron nézzük meg, hovatovább online felületen adjuk-vesszük, akkor akár az is elképzelhető, hogy a műtárgy fizikai valóságára (persze ha egyértelműen azonosítható) nincs is szükség. És immár beköszöntött a kriptoművészet, az NFT-k kora.

Amiért az NFT és a blockchainalapú műkereskedelem revitalizálja a piacot

Az NFT a nem helyettesíthető token (non-fungible token) rövidítése, a blockchainalapú rendszerek egy viszonylag új keletű fogalma. A kriptovaluták (bitcoin, ethereum stb.) helyettesíthető tokenek, mert bármikor helyettesíthetők egymással (átválthatók), ezzel szemben a műtárgyak és általában a művészeti alkotások (például a zeneművek) egyediek, mással nem helyettesíthetők. Adásvételük ugyanakkor ugyanolyan blokklánc technológiával történik, mint a kriptovalutáké.

Az NFT tehát olyan egyedi digitális eszköz, amelyet nem lehet másolni vagy replikálni – ennek következtében meg tudja őrizni ritkaságát, ezáltal is növelve az értékét. NFT lehet bármi, ami digitális és így digitális formában feltölthető, például digitális festmények, fotók, filmek, számítógépesjáték-elemek, zeneművek. (Keress rá, rendkívül izgalmas és mély téma!)

A cikkben vázolt folyamat jelenleg is tart, és a közeg gyorsuló ütemben alakul át. Az itt említett jelenlegi végkifejlet a véleményem szerint (kombinálva a tradicionális műtárgyak kereskedelmével) teljes paradigmaváltást hozhat a művészvilágban, ráadásul igen rövid idő alatt. Ez ugyan nem kis mértékben a globális fenntarthatósági okokból fontos kényszerű belassulás jótékony hozadéka, de benne rejlik a tudatos és elemi érdekből történő szintlépés lehetősége is, mert az ez idáig akadozó pénzáramlás útjából eltűnhetnek az eddig fennálló akadályok és bizalmatlanságot okozó anomáliák, és beköszönthet az art worldbe a megbízhatóság, a transzparencia és a kontrollálható folyamatok digitális kora: üzlet és művészet találkozik egy közös platformon. Art & Business forever!

Gajzágó György írása eredetileg a Márkamonitor 2021/1. számában jelent meg.

Ha szeretne további cikkeket olvasni a márkaépítés, a környezetvédelem, a fenntarthatóság témakörében, kövessen minket a Facebookon.  

A kortárs művészet mára az egyik legdinamikusabb fejlődést mutató és legizgalmasabb befektetési formaként számon tartott iparággá vált világszerte. Köszönhetően a technológiai újításoknak, a virtuális térben új dimenziók jöttek létre, soha nem látott ütemben fejlődik a kreatív ipari digitalizáció, melyek révén a nagyközönség számára gyorsan megismerhetővé és elérhetővé válnak az egyes műalkotások. Az egyik legértékesebb felvevőpiac Ázsia, mely az európai kulturális termékek iránt rendkívüli érdeklődést mutat.

Az Interart Alapítvány kezdeményezésére, a Blockchaineum üzletfejlesztési és technológiai szakértelmére támaszkodva, új digitális infrastruktúra jön létre, mely a világon elsőként teremti meg a minőségi kortárs művészeti alkotások blokklánc technológián alapuló informatikai platformját. A blokklánc-megoldás révén, a művészek előzsűrizett 20-20 alkotásáról hamisíthatatlan digitális NFT verzió készül, melyek a kriptotőzsdére kerülve az érdeklődők számára megtekinthetővé, ugyanakkor a befektetni vágyók számára akár megvásárolhatóvá is válnak.

Gajzágó György, a Kortárs Műgyűjtő Akadémia (CCA) igazgatója és egyben a program koordinátora kiemelte: „Az elmúlt évek során a hazai digitalizációs környezet dinamikus fejlődést mutatott, aminek hatásai tovagyűrűztek a kreatív ipar felé is. A magyar kortárs művészek globális felfuttatásában óriási lehetőségek rejlenek mind művészi, mind üzleti értelemben, amelynek érdemi folyamata a mai, gyorsan változó világban tovább dinamizálható. A legkiválóbb és minősített művészek talmitól elhatárolt digitális piaci környezetének megteremtése magyar ötlet, melyet hazai informatikai fejlesztés fog létrehozni, amit később a teljes kortárs világ jegyzett nemzetközi szereplői számára is elérhetővé kívánunk tenni. A megoldás művészbarát, ami egyúttal versenyhelyzetbe hozza a legtehetségesebb alkotókat, galériákat, kurátorokat, gyűjtőket, de még a múzeumokat is.” 

A program számára az Interart Alapítvány szingapúri partnere biztosítja a virtuális környezetet, ami egyben az ArtPass.Cards projekt kiemelt ázsiai központjaként is funkcionál majd. Az ötletgazda célja, hogy a közel jövőben mielőbb létrejöjjön és elérhetővé váljon országonként 200 művész legjobb alkotásainak virtuális portfóliója. „Szeptemberben juttatjuk el – egyelőre kizárólag hazai szcénának – a felhívásunkat, mely lehetővé teszi az alkotók és alkotásaik megjelenését és megmérettetését a kriptotőzsdén. Célunk, hogy ennek  mozgásait figyelve évente frissítsük a magyar és nemzetközi rangsort, így az eleinte feltörekvő alkotók nagyon hamar akár nemzetközi ismertségre is szert tehetnek.” – hangsúlyozta Gajzágó György, majd hozzátette: „Globális benchmark nincs minősített és rangsorolt digitális kortárs művészeti platformra, azért is tartjuk unikálisnak az ArtPass.Cards projektet.”

Czeglédi Tamás, a Blockchaineum vezetője szerint a magyar kortárs művészek a blokklánc technológia alkalmazásával a virtuális térből könnyen átléphetnek a progresszív és sokkal több lehetőséget kínáló kriptovilágba, ahol biztonságos, művészbarát, ugyanakkor transzparens informatikai környezetben képviselhetik hazánk mai modern művészetét.

Fotó: Brian Wangenheim / Unsplash