Horváth M. Judit férjével, Stalter Györggyel több mint tíz év alatt készítette el a magyarországi cigánytelepeken és a városi gettókban élő romák életét bemutató anyagát, a Más Világot.  A művész elmondta: a munka során kirakósként összeáll a történet, amit a képekkel el szeretne mondani – ahogy az írásban is eljön egy pont, amikor már „a regény írja önmagát”. Amikor ez a folyamat elkezdődik, akkor jön a fotográfus tudatossága: hogyan lesz ezekből a képekből egy történetet elmesélő, egységes anyag. „Nem véletlenül elkapott fotókból áll össze a Más Világ, a képeken szereplőkkel tudatosan dolgoztunk együtt. A fotós fejében nagyon határozott kép, forgatókönyv él – ez esetben a kiszolgáltatottságról –, és megkeresi hozzá azt a helyzetet, azt az embert, akivel együttműködve ezt a történetet a fotó eszközeivel el tudja mondani.” Cigány származásúként ezt a felvállalt közösséget akarta bemutatni, nem volt benne naiv világjobbító szándék.

Hajdú D. András dokumentarista fotósban ugyanakkor megvolt ez a naivitás, amikor kéthónapos munkával megörökítette Dr. Hardi Richárd szemorvos munkáját a Kongói Demokratikus Köztársaságban. Saját szemével akarta látni, mi az igazság, és hírét akarta vinni. A dokumentarista fotográfiának ez lehet az eredménye: a fotók rendszerszintű változást képesek elérni – ebben az esetben megtörtént, a sorozat is közrejátszott abban, hogy több száz millió forint értékű kórház épül Kongóban. Hajdú D. András is tudja, képeivel milyen történetet akar elmondani, de spontán fotózik: megvárja, amíg szembe jön az a szituáció, amire ehhez szüksége van. „Sőt, ha úgy érzem, hogy egy-egy képem jobbnak-szebbnek-kerekebbnek láttatja a történetet, mint amilyen az valójában, azt ki szoktam szedni a sorozatból. Nem szeretném, hogy olyat sugalljanak a fotóim, ami nem igaz.”

 Tombor Zoltán a divatfotós felelősségéről is beszélt. A dokumentarista fotós „nem tehet bele még egy puskát a háborús képbe, ha az eredetileg nem volt ott”. A divatfotós viszont nem tudósít, hanem kitalál és előre megtervez dolgokat, melyet megfilmesít. Ilyenkor a fikció sokszor többet mond el a valóságról, mint az maga, és ha a megrendezett helyzet hatékonyabban meséli el a történetet, akkor azt kell választani.

Gőbölyös Luca képzőművész, a Budapesti Metropolitan Egyetem fotográfia képzésének vezetője is ritkán készít „talált” képeket. „Amikor valamiről beszélni akarok, hosszú folyamat alatt hozok létre róla egy vizuális végeredményt.”  Hitvallása szerint a személyes válik általánossá, ezért konceptuális sorozatait mindig valamilyen személyes élmény generálja.

Tombor Zoltán elmondta: szerinte Magyarországon a divatfotózás mint műfaj szinte nem is létezik, inkább a termékeladáshoz és a női szépséghez kapcsolódó alkalmazott munkákat hívják így idehaza.  Az amerikai vagy a nyugat európai fashion fotó soha nem játszott egy ligában a hazaival és ez különbség egyre jelentősebb. „A nemzetközi divatfényképezés rangja és szerepe eltérő a hazai megítéléstől. Juergen Teller munkái a londoni National Portrait Gallery-ben a Picasso kép mellett lógnak, nincs kvalitásbéli különbség a műfajok között.”

Gőbölyös Luca Flusser “csatorna elméletére” hivatkozva hozzátette: nem a létrehozás szándéka dönt arról, milyen műfajba soroljuk be az adott képet, hanem a terjesztés csatornája. „Nem létezik szigorú kategorizálás, határvonal, a képek folyamatos metamorfózisban vannak, attól függően sorolódnak be, hogy hol jelennek meg.”

Badár Tamás, a Metropolitan fotográfia alapszakának hallgatója – aki emellett gyermekkora óta bűvész – arról beszélt, hogyan döntheti el a pálya elején lévő fotós, mi lesz: divatfotós, konceptuális fotós vagy dokumentarista. „Nagyon hiszek a mester-tanítvány kapcsolatban, a legfontosabb, hogy megkeressük a mestereinket. Ez után a tanítvány elkezdi vizsgálni magát, mi az ő útja, ha szerencsés, ráérez, ha nem, majd évek múlva vált műfajt, amikor megtalálja.” Hozzátette: nyolcéves korában találta meg a mesterét a bűvészetben, és 11 évesen tudta, a bűvészet melyik ágát szeretné művelni.

A résztvevők arról is beszéltek, jelent-e fenyegetést az Instagram a profi fotósokra. Ezzel kapcsolatban Tombor Zoltán megjegyezte: fontos különbség, hogy alkotói szándékkal készül-e az adott kép vagy sem. A „lakossági” fotózás azért nem befolyásolja a fotóművészetet, mert a kettőnek nincs találkozási pontja, hiszen más célt szolgálnak. „A fotóművészet nem az Instagramon vagy a családi albumokban ítéltetik meg. Shakespeare sem tartott attól, hogy veszélybe kerül a karrierje, mert egyre többen megtanulnak írni az iskolában. A mindenki számára elérhető fényképezőgép – a telefon – remek eszköz arra, hogy megörökítsen pillanatokat az életünkből, de ez nem művészi alkotás, inkább amatőr képi emlék.”

Badár Tamás elmondta: a közösségi médiában nem tud megvalósulni a párbeszéd a képpel. A körülötte lévő digitális zaj eltereli a figyelmünket. Ahogy Gőbölyös Luca fogalmazott: „A fotográfia technikai sport: fontos a kivitelezés, az utómunka, a kiállított kép mérete. Ez hozzáad a fotóhoz, módosítja az olvasatát.” „A kiállítótér szakralizál, a közösségi média mint közeg devalvál” – tette hozzá a beszélgetést vezető Bojár Iván András.

Gőbölyös Luca végül a szakmai felelősségről hozzáfűzte: szerinte a kamera mögött álló alkotó attitűdje meghatározza a kép olvasatát, “a szociofotó sokszor nem csinál mást mint nagyítólencsét tart a társadalom bibircsókjai elé”, ilyen módon egy hierarchikus, kívülálló viszonyt kínálva a nézőnek, ezzel szemben a fotográfus lehet empatikus, érintett, a képei, sorozatai pedig figyelem felkeltőek, gondolat ébresztőek és semmilyen módon nem teszik kiszolgáltatottá a fotográfiákon szereplőket.

A Budapesti Metropolitan Egyetem (METU) online meetup-sorozata a divat, a mozgókép, a grafika és a fotográfia területe iránt érdeklődőknek szólt. A gondolatébresztő, szórakoztató és inspiráló beszélgetéseken a terület alkotói és a résztvevők fontos szakmai és társadalmi témákat jártak körül. A februári negyedik meetupon a fotográfus pályáról beszélgettek a vendégek: Gőbölyös Luca DLA habil. Balogh Rudolf díjas képzőművész, a 2009-es akkreditáció óta a Budapesti Metropolitan Egyetem fotográfia képzésének vezetője, munkái az Egyesült Államoktól Németországon és Anglián át Indiáig számos kiállításon szerepeltek; Horváth M. Judit, mással össze nem téveszthető képi világú, női szemléletű kortárs magyar fotográfus, aki férjével, Stalter Györggyel több mint tíz év alatt végigfotózta Magyarország legmeghatározóbb cigánytelepeit és a pesti gettósodó kerületekben élő romák életét; Tombor Zoltán New Yorkban élő autodidakta fotográfus, akinek munkáit többek közt a Vogue, a Harper’s Bazaar, a Time, a New York Times Style publikálta, aki az elmúlt években Londonban, Párizsban, Milánóban, Rómában és Tokióban is kiállított; Hajdú D. András fotográfus, a Budapesti Metropolitan Egyetem fotóriporteri tagozatának óraadó tanára, és a Nikon magyarországi nagykövete, aki számos helyen fotózott a pekingi olimpiától kezdve a New York-i jazzklubokon át a kongói esőerdőig; és Badár Tamás a Metropolitan fotográfia alapszakának hallgatója, emellett gyermekkora óta bűvész. A beszélgetést Bojár Iván András művészettörténész, író, környezetvédelmi aktivista vezette.