Féner Tamás elmondta: „a pályám megy valahonnan valahova”, és ennek az útnak néhány szakasza látható a kiállításon. Felidézte, hogy munkássága során készített művészportrékat, szociofotó-sorozatokat bányászokról és olajbányászokról, később táj- és városfotókat, jelenleg pedig a színekkel kísérletezik.

A kiállítás címe egy idézet a Bibliából, amely egyrészt Féner Tamás életszemléletét tükrözi, másrészt a legutolsó alkotói periódusának összefoglalása is egyben.

A négy teremből álló tárlat három sorozatot mutat be. A 2015-ben készült Jelkép-halászat képein a tárgyi világ, benne sokszor szakrális vagy annak tulajdonított tárgyak, szövegek jelennek meg, a 2018-as Jákob létrája fotóin pedig ismert alkotók portréi láthatók. A  S megint elölről és az Architektúrák című termek 2022 és 2023 között fotózott darabjai egybe tartoznak, ezeken a festészeti felfogáshoz közelítő alkotások láthatók, a művész a digitálisan generált fotók világára reflektál hagyományos módon készült képeivel.

Féner Tamás a kortárs magyar fotográfia egyik meghatározó alakja, 1938-ban született Budapesten. A Madách Gimnáziumban érettségizett, majd a MÚOSZ újságíró-iskoláját végezte el, később levelező hallgató volt a Képzőművészeti Főiskolán. Huszonöt évig a Fotóművészet című szakmai folyóirat szerkesztője, csaknem harminc évig a Film Színház Muzsika riportere, képszerkesztője, majd művészeti szerkesztője volt. Számos lapnál dolgozott, többek közt a Képes 7, a Népszava, a Griff, a Vasárnap és a Népszabadság Magazin szerkesztőségében, de néhány éven át az MTI szakmai tanácsadója is volt.

A Magyar Fotóművészek Szövetsége, a Studio Nadar, később a MÚOSZ fotóriporter szakosztály vezetősége, majd a Művészeti Alap tagja is volt.

Tevékenysége történeti korszakokon nyúlik át, hatása a mai napig érezhető, kimutatható az utána jövő generációk alkotásaiban. Egyik legsikeresebb sorozata az „…és beszéld el fiadnak…” című, 1983-ban nyílt kiállítása mérföldkőnek számított a budapesti zsidó közösség megismerésében a második világháború után. Ezen kívül számos képriportja újítónak számított Magyarországon, ilyen volt az olajbányászokról vagy a Cserhalmi bányászbrigádról készült képanyaga, a színes 1400°, majd a Tükörrepülés című sorozata, valamint döntött táj- és városfotói.

A Magyar Fotóművészek Szövetségének főtitkáraként kezdeményezte a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának létrejöttét, valamint több egyetemen is oktatott.

Mostani tárlata augusztus 30-tól október elsejéig látogatható.

Fotók: MTI/Bruzák Noémi

Egy portré lehet attributált vagy nem attributált. Nem attributált portréról akkor beszélünk, ha az ábrázolt személy közismertségére bízzuk képünk felismerhetőségét. Amennyiben az ismert személyről kialakult képet meg akarjuk másítani, vagy ki akarjuk egészíteni, attribútumot alkalmazunk. Mint Féner Tamás meséli, például Királyhegyi Pál humorista elképzelhetetlen volt az egyik rajongójától kapott pepita kalapja nélkül, amelyet pénzszűke miatt később el kívánt adni, azonban a kalapban az alábbi szöveg volt olvasható: Királyhegyi Pál elidegeníthetetlen tulajdona. A kalapot csak bérbe adhatta, így amikor valahol feltűnt a pepita kalap, lehetett tudni, hogy vagy a humorista, vagy a kalap bérlője van jelen. A Pa-dö-dő zenekar tagjait, Falusi Mariannt és Lang Györgyit is nehéz lenne nem rózsaszín és lila hajszínnel elképzelni. Jancsó Miklóst szinte látjuk magunk előtt a szivarjával a kezében. Columbo nyomozót a ballonkabátjában. Aztán ott vannak azok a személyek, akiket szinte csak a velük együtt ábrázolt tárgyak alapján tudunk beazonosítani: a kulcsot lengető Szent Péter, a nyilakkal összelövöldözött Szent Sebestyén vagy a bőrvödrös Flórián.

Féner Tamás számára, amikor fényképezőgépet vett a kezébe, nem a látvány az elsődleges, hanem az, amit az adott látnivalóról gondol. Ha pedig a fotográfia valamely területén úgy érezte, az már nem képes számára újat, valami mást nyújtani, tovább lépett. Így lett a Film Színház Muzsika színházi fotográfusából szociofotós, hogy emlékezetes alkotásain mutassa meg a cigányok, bányászok, vagy a magyar zsidóság életét, később a városkép sorozatait. És így fordult idővel a formák felé is.

Hosszú pályafutása során többféle megközelítésben foglalkozott portré fotografálással. Legújabb, Attributált portrék című sorozatára kísérletként tekint, amelyben az általa szeretett és becsült személyek portréit tárgyakkal találkoztatja. Elsősorban azt szerette volna megmutatni a tárgyak, anyagok segítségével az érdeklődőknek, hogy mit gondol azokról az emberekről, akiket fényképezett, illetve azt, hogy merre változott idővel a véleménye.

Róna Viktor acélbörtönben, Iványi Gábor mint Isten embere

Féner Tamás a koronavírus-világjárvány alatt, 2020 tavaszán kezdte el, mint eddig mindig, az analóg technikát használó munkát, amelyről azt mondja, inkább a barátságok szólnak, mint a művészetről. „Elővettem az olykor több tíz évvel ezelőtt készített, számomra kedves embereket ábrázoló portréfelvételimet, és elkezdtem őket gyötörni, jelenleg érvényes mondanivalóval megtölteni, azaz az elsődleges jelentéssel bíró fotográfiákat másodlagos jelentéssel felruházni.” Így került a fegyelem acélrácsai mögé a fotográfus barátja, fiának keresztapja, Róna Viktor, akire a tánc, a balett, a család és mindenekelőtt a kötelességtudat fegyelmet kényszerített, és aki emiatt nem tudott igazán szabadon lélegezni.

Féner Tamás Jancsó Miklós portréját is acélrácsokkal komponálta. Úgy gondolta, hogy a rendező először talán a Szegénylegényekben talált rá a rendezőre oly jellemző formavilágra, a hosszú snittekre, idővel azonban ez a forma túl bonyolult lett, a feszítő erő elszállt az alkotásokból. Ferge Zsuzsa, akinek fotója került a kiállítás meghívójára is, évekkel ezelőtt volt Féner Tamás portréalanya, aki a szociológus önéletrajzát olvasva ébredt rá, hogy mennyire szoros a kötődése a zsidó származáshoz, mennyire része az emberi felelősségvállalásának. Féner saját nagyapjának imasálját, taleszét hajtogatta a képre. „Iványi Gábor Isten embere. Semmilyen negatívum nem kapcsolódik össze a nevével, így a róla készült portréra a tetragrammoton, négybetűs szó, Isten neve került, héberül” – teszi hozzá Féner Tamás. Aztán máskor alkotásokat láthatunk, a megszólítottak – így például Schaár Erzsébet legismertebb szobor-sorozatából egyet, vagy Bálint Endre fontos szentendrei motívumát. Róluk úgy gondolta a szerző, semmi sem pontosabb, mint egy-egy művük részlete, kommentálva.

„Az azért nem véletlen, hogy színész nem szerepel ebben a történetben. Nem szívesen vállalják magukat: inkább látják személyüket koronával, vagy tógában, mindenképp három ujjnyival a föld felett. A Kézdyről, ennek ellenére, van portré, de az más. A Kézdy a barátom. Volt. Meg igen tiszteltem: kettővel felettem járt a Madáchba.”

Portrék és történetek

Egy fotográfustól, aki előszeretettel beszél a fotógráfiáin keresztül, talán szokatlan, hogy a műalkotások mellé történetekkel is szolgál. Azonban Féner Tamás ezt teszi. Bepillantást nyerhetünk az alkotó pályafutásába, a Kézdy Györggyel és Róna Viktorral kötött barátságába, de megtudhatjuk azt is, miért kellett leengedni a függönyt 1965-ben annak Koldusopera-előadásnak az esetében, amelyben Psota Irén játszotta Polly Peachum-ot, Gábor Miklós pedig Bicska Maxit. Féner Tamás sok szerkesztőségben dolgozott, újságíró kollégái, szerkesztői inkább nem vették jó néven, mint igen, ha írt, hát talán most vett elégtételt.

Féner Tamás Attributált portrék című kiállítását a 2B Galériában október 13-án, 18 óra órakor Parti Nagy Lajos nyitja meg. A tárlat 2021. november 12-ig tekinthető meg a Ráday utca 47. szám alatt.

Féner Tamásról:

1957-86 a Film, Színház, Muzsika fotóriporter-gyakornoka, végül művészeti szerkesztője, 1986-90 a Képes 7 főszerkesztő-helyettese, 1991-93 a Népszava, 1993-94 a Griff, illetve a Vasárnap képszerkesztője,1994- szabadfoglalkozású, 1997-2002 a Népszabadság Magazin képszerkesztője, 2003-2011 az MTI munkatársa. 1992- az ELTE megbízott előadója, 25 évig a Fotóművészet című elméleti-kritikai folyóirat szerkesztője. 1978-86 a Magyar Fotóművészek Szövetsége főtitkára, 1986-89 a Titkárság tagja.

Balázs Béla díj (1973) SZOT-díj (1977), érdemes művész (1984), Budapestért díj (1997), Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztje (1998) Magyar Zsidó Kultúráért (2004), kiváló művész (2005), Príma (2007), Scheiber Sándor díj (2008), Hazám díj (2008), Kossuth díj (2010) Aranytoll (2016)

Nem véletlen, hogy az online platformon bemutatott tárlat Weöres Sándor Rongyszőnyeg című versfüzérének 116. darabjával kezdődik: „Csak játék, mondja dalomra a kortárs, / s a jövő mit se szól rá, elfeled. Verseimet ajánlom a falaknak, / úgy írtam ahogy nekem jólesett.”

Ugyanis Féner Tamás napi munkaköri elfoglaltságaitól függetlenül kereste feladatait. Ha fényképezett, nem a látvány volt az első, hanem az, amit gondolt a látnivalóról. Ha pedig a fotográfia valamely területén úgy gondolta, az már nem képes számára újat, mást megmutatni, tovább lépett. Így lett színházi fotósból szociofotós, így mutatta be emlékezetes alkotásain a bányászok, a magyar zsidóság életét, vagy később a városkép sorozatait. Ezt követően kezdett el a formák felé fordulni.

Jelen projektjében elsősorban azt szerette volna megmutatni – korábban is használt tárgyak csoportosításával – az érdeklődőknek, hogy mit gondol azokról az emberekről, akiket egykor fényképezett, illetve azt, hogyan változott idővel a róluk alkotott véleménye.

Jancsó Miklós acélbörtönben, Barcsay Jenő vaskarikában

Féner Tamás az alkotómunkát a koronavírus-világjárvány alatt, 2020 tavaszán kezdte el vidéken. Kizárólag analóg technikával dolgozott.

„A képek inkább a barátságaimról szólnak, mint a művészetről. Elővettem az olykor több tíz évvel ezelőtt készített, számomra kedves embereket ábrázoló portréfelvételimet, és elkezdtem őket gyötörni, jelenleg érvényes mondanivalóval megtölteni, azaz az elsődleges jelentéssel bíró fotográfiákat másodlagos jelentéssel felruházni” – mondja Féner Tamás.

Így került az önfegyelem acélrácsa mögé Jancsó Miklós, akiről Féner azt gondolja, hogy először talán az a Szegénylegényekben talált ki egy tökéletes formát, idővel azonban csak ez a forma volt, a feszítő erő elszállt az alkotásokból. Hasonlóan látja barátjának, Róna Viktornak az életét is, akire a tánc, a balett, a család fegyelmet kényszerített, nem tudott igazán szabadon létezni. Féner Tamás az ő portréját is acélrácsok mögé komponálta. A Barcsay Jenőről készült felvételen a festőművész egy emelkedő acélspirálon át látja a világot. Csók István festőművész portréjára mézeskalács-sütő érzékelteti talán Csók, talán sokak által vitatott művészetének lírai nyitottságát. Aztán máskor alkotásokat láthatunk, a megszólítottak – így például Schaár Erzsébet és Segesdi György – műveit. Róluk úgy gondolta a szerző, semmi sem pontosabb, mint egy-egy művük részlete, kommentálva.

34 portré, 34 történet

Talán szokatlan egy fotóstól, aki előszeretettel beszél a fotógráfiáin keresztül, hogy a műalkotások mellé történetekkel is szolgál. Azonban Féner Tamás ezt teszi, a portrék melletti szövegekből többek között bepillantást nyerhetünk az alkotó pályafutásába, a Kézdy Györggyel és Róna Viktorral kötött barátságába, de megtudhatjuk azt is, miért kellett leengedni a függönyt 1965-ben annak a Koldusopera-előadásnak az esetében, amelyben Psota Irén játszotta Polly Peachum-ot, Gábor Miklós pedig Bicska Maxit. Féner Tamás sok szerkesztőségben dolgozott, újságíró kollégái, szerkesztői inkább nem vették jó néven, mint igen, ha írt, hát talán most vett elégtételt.

34 személy. Új portré. Lelkész, szerzetes és rabbi, szociológus és történész, író, költő, zeneszerző, bíró:

Ádám Ottó, Bálint Endre, Barcsay Jenő, Beke László, Csók István, Donáth László, El Kazovszkij, Ferge Zsuzsa, Gyarmathy Tihamér, Győry Edit, Haász István, Heller Ágnes, Hetey Katalin, Iványi Gábor, Jancsó Miklós, Jerger Krisztina, Jovanovics György, Juhász Ferenc, Kassák Lajos, Kézdy György, Komoróczy Géza, Konrád György, Kovács Péter, Láng István, Nádler István, Parti Nagy Lajos, Róna Viktor, Schaár Erzsébet, Schweitzer József, Segesdi György, Torda István, Vásárhelyi Anzelm, Vigh Tamás, Voigth Vilmos

„Az azért nem véletlen, hogy színész nem szerepel ebben a történetben. Nem szívesen vállalják magukat: inkább látják személyüket koronával, vagy tógában, mindenképp három ujjnyival a föld felett. A Kézdyről, ennek ellenére, van portré, de az más. A Kézdy a barátom. Volt. Meg igen tiszteltem: kettővel felettem járt a Madáchba.”

A tárlat itt érhető el.