Tizenkét évvel ezelőtt jelent meg a Trianoni legendák című könyve, és akadt olyan kritikusa, aki azt kifogásolta, hogy minek foglalkozik egy történész olyasmikkel, amik valójában nem is történtek meg. Tényleg: minek?

Nem ez volt a bírálat tárgya, hanem az, hogy a történelmi legendairtás valójában értelmetlen, mert egy soha véget nem érő folyamat. Én viszont nem legendairtónak tartom magam, hanem történésznek és pedagógusnak. Diplomám szerint történelem-francia szakos középiskolai tanár vagyok.

Szóval a konteók leleplezése inkább edukáció?

Számomra igen. Az oktatásnak mindenképpen van olyan feladata, hogy tisztázza a történelmi legendák létrejöttének okait, hátterét.

………

Bizonyos legendákkal kapcsolatban kifejezetten empatikusnak tűnik a könyvben.

Ez így van, különösen a határ-megállapításokhoz kapcsolódó történetekről fontos, hogy megértsük: számos olyan településünk van, amelyek a trianoni határok meghúzása után válságba kerültek. Háttérbe szorultak évtizedekre vagy akár egy egész évszázadra. Számos hátrányuk adódott az elvándorlásból, a munkanélküliségből, az elzártságból, nem csoda, hogy az elmúlt évtizedekben helyben elindult egy ezzel kapcsolatos emlékezetépítés, ami sokszor felhasznál legendaszerű motívumokat.

Akkor az nem is probléma, hogy Somoskőújfalun iskolát neveztek el a helybeli Krepuska Gézáról? Mégpedig azért, mert a községben úgy tartják, az ő érdeme, hogy az eredeti tervekkel ellentétben a falu számára kedvezőbben húzták meg végül a trianoni határt. Miközben ön leírja, hogy nem is Krepuska miatt.

Egyáltalán nem probléma. Krepuska Géza fülészprofesszor létező személy volt, bazaltbánya-tulajdonos, befolyásos tagja volt a somoskőújfalui képviselő-testületnek, ő volt a község egyik legnagyobb adózója, a tevékenysége igenis predesztinálhatja őt arra, hogy akár egy iskolát is elnevezzenek róla. Függetlenül attól, hogy a helyi legendával ellentétben nem ő harcolta ki a somoskőújfalui végleges határokat.

Az sem probléma, hogy az egyik budapesti kerületben utcát akartak elnevezni „Kárpáti Piroskáról, arról a székely tanítónőről, akit az Üzenet Erdélyből című verséért a román hatóságok kivégeztek Aradon?”

Ez már érdekesebb kérdés. Merthogy ebben a történetben semmi sem stimmel. Kárpáti Piroska egy kitalált személy, a verset valójában Tábori Piroska költőnő írta, akit nem végeztek ki, 1947-ben halt meg Budapesten. Ugyanakkor fel lehet vetni, hogy Dobó Katica vagy Rozgonyi Piroska sem léteztek, irodalmi alakok, mégis utcák vannak róluk elnevezve. Viszont őket az irodalom beemelte a nemzeti kánonba, részét képezik a nemzeti kultúrának. A nem létező Kárpáti Piroskáról ez nem mondható el. Tábori Piroskáról persze lehetne utcát elnevezi, de akkor az irodalmi munkássága miatt, nem pedig azért, mert „kivégezték a románok” – az ugyanis nem történt meg.

A könyv címe arra utal, hogy az egyik közkedvelt konteó szerint a trianoni békeszerződés száz év után lejár. Szóval akkor már két éve nincs érvényben?

A trianoni békeszerződés néhány passzusa szerepel a jogtárban. Ennek az egyik oka az, hogy néhány országgal száz éve aláírtuk a trianoni szerződést, de az 1947-es párizsi békeszerződést nem. Például Thaifölddel. Ez azt jelenti, hogy a két ország közötti szerződésekben még ma is szerepel a trianoni dokumentum. De akadnak olyan vízjogi szerződések is a szomszédos országokkal, amelyek a folyókkal kapcsolatosak, és ezekben a párizsi béke mellett rendre szerepel a trianoni békeszerződés is. Aztán a Népszövetség egész alapokmánya szerepel a trianoni békeszerződésben, és ugyan a Népszövetség megszűnt, ám egyes szerveit a későbbi ENSZ átemelte a maga apparátusába jogutódként, ilyen például a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetet (ILO). Persze ezek valójában apróságok, különlegességek. Trianon semmilyen időkorláttal nem veszíti érvényét. Nincsen titkos záradéka sem a trianoni, sem az 1947-es párizsi békeszerződésnek, utóbbit, ha valaki fölmegy az ENSZ honlapjára – megtalálhatja az érvényes nemzetközi szerződések között és szintén szerepel a hatályos magyar joganyagban.

A teljes interjú itt olvasható el.