Megtekinthetők olyan műtárgyak, mint a Kilátás az Auvers-sur-Oise-re, amelyet a rablók az 1999-es újévi ünnepségeket kihasználva loptak el, filmekbe illő módszerrel. A felállványozott épületet megmászva, a betört tetőablakon keresztül egy kötéllétrán ereszkedtek le, majd a menekülés közben füstbombát is használtak, hogy eltűnhessenek. Illetve a Chloe és Emma című alkotás Barbora Kysilkovától, amelyet nyitvatartási időben loptak el egy norvég múzeumból. A tolvajok 200 szöget húztak ki, hogy a képet hibátlan állapotban tudják kivenni keretéből.

Ahogy életünk egyre több dimenziója kerül át a virtuális térbe, egyre inkább megmutatkozik a technológia közösségteremtő ereje. Az Eltűnt Remekművek kiállításon olyan, világszerte elismert művészek, mint Van Gogh, Cézanne és Monet által alkotott festmények láthatók, amelyek közül néhány elképzelhető, hogy már soha nem kerül elő. A digitális tárlat továbbá mindenki számára lehetővé teszi, hogy még inkább megismerje ezeket az egyedülálló műalkotásokat.

A járvány kirobbanása a kultúrára és a művészeti életre egyaránt hatással volt Európa-szerte. Minden évben több millió euró összértékű műkincs tűnik el, a közelmúltban bevezetett kijárási tilalom és lezárások kezdete óta pedig már hat értékes tárgynak veszett nyoma, közöttük Van Gogh Tavaszi kert című festményének, amelyet a festő születésének 167. évfordulóján loptak el.

A művészetek szerelmesei és az amatőr detektívek egyaránt segíthetik az eltűnt műtárgyak utáni nyomozásokat azáltal, hogy megosztják a tippjeiket, elméleteiket vagy akár az általuk felfedett nyomokat a #MissingMasterpieces hashtaggel.

„A művészet szinte mindenki számára örömet okoz, éppen ezért támogatjuk a műalkotások és a kultúra védelmét és próbáljuk megőrizni a jövő generáció számára. Ennek szellemében indítottuk el az Eltűnt Remekművek kezdeményezésünket, amely biztosítja, hogy azon felbecsülhetetlen értékű műtárgyak is a lehető legszélesebb körben váljanak elérhetővé, amelyek fizikai valójukban talán már soha nem kerülnek elő. A The Frame TV készülék is pontosan ebben segít azzal, hogy ablakot nyit a művészet világa felé, és elősegíti, hogy a felhasználók közelebb kerülhessenek a ritkaságokhoz.” – mondta el Samu Zsófia, a Samsung Magyarország kommunikációs vezetője.

A The Frame nem egy átlagos televízió. A keretszerű kialakításnak köszönhetően egyaránt működik multimédiás eszközként és műtárgyként, hiszen kikapcsolt állapotban bármely szoba dekorációs elemeként is remekül használható. Ilyenkor a Művészeti mód bekapcsol, a fekete képernyő pedig teret ad a világ lenyűgöző műremekeinek. A QLED technológiának köszönhetően az alkotások eredeti, gazdag színeikben tündökölhetnek. Az Eltűnt Remekművek 12 tárgyból álló tárlata a The Frame tulajdonosok számára, valamint a https://www.samsung.com/hu/explore/entertainment/missing-masterpieces-and-lost-art-on-the-frame/ linken ingyenesen megtekinthető[1].

A kiállítás Dr. Noah Charney, a The Association for Research into Crimes Against Art (ARCA) alapítójának, a műkincsrablások elismert szakértőjének kurátori együttműködésével valósult meg. A szervezet az egész világon kutat az eltűnt műremekek után, a helyi hatóságok segítségével.

„Mielőtt elkezdnénk kirakni egy puzzle-t, fontos, hogy az összes darab meglegyen – nem igaz?! Ugyanez vonatkozik a bűncselekményekre, valamint a rejtélyes eltűnésekre is. A médiamegjelenésektől a Reddit fórumokig, elképesztően sok helyen találunk nyomokat, ám ezeket nagyon sokáig tart feldolgozni. Ezért is remek lehetőség az Eltűnt Remekművek, hiszen a technológiai fejlődés és a közösségi média segítségével az emberek jóval egyszerűbben tudnak együtt dolgozni és segíteni a nyomozásban. Előfordult már, hogy egy online tipp segített egy rejtély megoldásában” – nyilatkozta Dr. Noah Charney, az ARCA alapítója.

Az Eltűnt Remekművek kiállítás három hónapig, 2020. november 12. és 2021. február 10. között megtekinthető. További információ a https://www.samsung.com/hu/explore/entertainment/missing-masterpieces-and-lost-art-on-the-frame/ weboldalon található.

A műalkotásokról

1. A plébániakert Nuenenben (1884)

    Művész: Vincent Van Gogh, Hollandia

    Utolsó ismert helye: Hollandia

Van Gogh ezen képét 1884-ben festette, amikor még a szüleivel élt. A festmény az édesapja plébániájának hátsókertjét ábrázolja. A vonalvezetést és a színhasználatot megfigyelve is látszik, ez egyike korai alkotásainak. A festményen látható a távolban egy régi templom, egy feketébe öltözött elsétáló nő, aki visszafordul, és a ház felé néz. A plébánia és a kert fennmaradt a hollandiai Nuenenben, a festmény azonban eltűnt. A képet 2020. március 3-án, a festő születésnapjának 167-dik évfordulóján, erőszakos módon tulajdonították el. A mű azóta sem került elő, csak reménykedni lehet a megtalálásában.

2. Dr. Gachet portréja (1884)

    Művész: Vincent Van Gogh, Hollandia

    Utolsó ismert helye: USA

A Dr. Gachet portréját Van Gogh egyik legjobb művének tartják. Amikor a festő 1888-ban idegösszeomlást kapott és levágta a fülének egy darabját, abba a szanatóriumba került, ahol a doktor dolgozott. Először egyáltalán nem volt szimpatikus a művésznek, de pár nap után megváltozott a véleménye róla: „Egy igaz barátra leltem Dr. Gachet személyében… oly sokban hasonlítunk fizikálisan és szellemileg egyaránt”. Előbbi a vászonra pillantva is egyértelműen kiderül, hiszen a festményen a doktor meglepően hasonlít Van Gogh-ra.

A képet 1990. május 15-én vásárolta meg egy japán üzletember, Ryoei Saito 82,5 millió dollárért. Később a tulajdonos azt kívánta, hogy a kép a halálakor vele együtt legyen elhamvasztva. Valószínűleg nem így történt, egyes elméletek szerint a műalkotás egy svájci magángyűjteményben maradhatott fenn a mai napig, azonban 1990 óta senki nem látta.

3. A festő munkába menet

    Művész: Vincent Van Gogh, Hollandia

    Utolsó ismert helye: Németország

 Vincent van Gogh 1888-ban készített olajfestménye, amely valószínűleg az arles-i ideje alatt készített önarckép, bemutatja a technikát, amelyről a művész a legismertebb. Az impasto erős használata, vastag festékfoltok, amelyek szinte szobrászati jellegűek. Feltételezés szerint ez a mű véletlenül, járulékos kárként megsemmisült a második világháború alatt. A németországi Magdeburgban, a Kaiser-Friedrich Múzeumban kapott helyet, amelyet egy légitámadás során egy téves szövetséges bomba rombolt le.

Van Gogh alkotásai gyakran kerültek tolvajok birtokába, különösen Hollandiában. 1991-ben 20 művet loptak el az amszterdami Van Gogh Múzeumból, amelyek becsült összértéke körülbelül 500 millió dollár. 2002-ben ugyanebből a múzeumból elloptak egy pár Van Gogh festményt, majd 2016-ban egy maffiavezér Nápoly-közeli otthonában találtak rájuk.

4. Fehér Kacsa

    Művész: Jean-Baptiste Oudry, Franciaország

    Utolsó ismert helye: Egyesült Királyság

 A XV. Lajos udvari festőjeként ismertté vált Oudry, leginkább gyümölcsöket és állatokat ábrázoló csendéleteket alkotott. Ezt a 19. századi, körülbelül 8 millió dollárt érő csendéletet Cholmondeley márkijának gyűjteményéből lopták el, az angliai Norfolkban, Houghton Hallban, 1992-ben.

A rendőrség azt gyanítja, hogy az elkövetők egy helyi roma bandához köthetőek. A bűnözők alkalmanként azért lopnak műkincseket, mert feltételezik, hogy majd olyan bűnöző műgyűjtők személyében találnak rájuk vevőt, mint amilyeneket a filmekből ismerünk. Azonban ahelyett, hogy a festmény egy gazember nappali falán felakasztva ékeskedett volna, egy korábbi rendőrségi informátor szerint egy távoli, lepusztult ház tetőterében rejtőzik, a Newcastle-ön túli, mocsaras területen.

5. Kilátás az Auvers-sur-Oise-re

    Művész: Paul Cézanne, Franciaország

    Utolsó ismert helye: Egyesült Királyság

Cézanne, a művészettörténet egyik kiemelkedő, forradalmi alakja. Egyedülálló stílusa megkülönböztette elődeitől és inspirálta a későbbi korok művészeit. Ennél a festménynél is megfigyelhető a művészetére jellemző hajlított perspektíva, amely fokozza a remekmű drámaiságát, a romos házak csoportjának ábrázolásánál.

A tolvajok valószínűleg, lenyűgözve ettől az egyedi perspektívától, a képet is nem mindennapi, filmekbe illő módon lopták el, 1999 szilveszterén. A tolvajok egy állványzaton felmászva betörték a festménynek helyet adó épület tetőablakát, majd füstbombával álcázták magukat a kamerák elől. A füstöt egy ventilátor segítségével szétterjeszttették az épületben, így mikor a biztonsági személyzet kiérkezett, azt hitték tűz van, ezért a tűzoltókat hívták és nem mentek be az épületbe, így a festmény elrablói elég időt nyertek a menekülésre.

6. Utolsó ítélet (1808)

  Művész: William Blake, Egyesült Királyság

  Utolsó ismert helye: Egyesült Királyság

William Blake a brit művészettörténet rejtélyes multitalentuma, remek festő, író és költő volt, „Tigris” című műve világszerte iskolai tanagyagok része („Tigris, tigris néma láng”).

Blake elveszett Utolsó ítélet című képéhez, Michelangelo megegyező nevű freskója adta az ihletet, amely a Sixtus-kápolnában található. A kép az ítéletnapot mutatja be, amikor a halottak feltámadnak, hogy aztán a mennybe vagy a pokolba kerüljenek az idők végezetéig. A festő állította, hogy a képhez hasonló látomásai végig kísérték egész életét, több hasonló festményhez és költeményhez is muníciót szolgáltatva. Blake 1808-ban készítette el az Utolsó ítélet című művét, mely a leírások szerint tele van vibráló színekkel és szimbolikus képekkel. 1810-ben egy kiállításon tervezték volna bemutatni, ahol ez a művet szánták fő látványosságnak, azonban a festmény több más kiállítani kívánt tárggyal együtt eltűnt.

7. Nyár (1644 körül)

    Művész: Ifjabb David Teniers, Hollandia

    Utolsó ismert helye: Portugália

 Az allegória a művészetben azt jelenti, amikor egy alak vagy szimbólum képvisel egy adott fogalmat. A művészetben a szimbólumok kutatásának tanulmányozását ikonográfiának nevezik, amely a képeket vizuális találós kérdésekként kezeli. Az ilyen esetekben a művész szándéka, hogy a néző proaktívan bekapcsolódjon a műalkotásba, és igyekezzen önállóan megfejteni annak jelentését.

A „Nyár” a Négy Évszak Allegóriája című négy darabból álló sorozat egyik darabja, a David Teniers The Younger holland művész alkotása. A kocsmákban kialakult kínos jelenetek ábrázolásáról ismert festőnek ez a józan, allegorikus sorozata egyfajta kilengésnek is tekinthető. Látjuk, hogy a munkások egy forró napon búzát aratnak, ez egy olyan kép, amely rögtön a nyarat juttattja eszébe a szemlélőnek. Teniers a sorozat számtalan verzióját megfestette; a Nyár egyik változatát azonban 1974-ben ellopták a portugáliai Museu Nacional de Arte Antiga-ból, a műalkotást a mai napig keresik.

8. Charing Cross Bridge és Waterloo Bridge (1899-1904)

    Művész: Claude Monet, Franciaország

    Utolsó ismert helyek: Egyesült Királyság, Románia, illetve Hollandia

Monet legalább 37 különböző verzióban festette le a Charing-Cross hidat, valamint minimum 40 változatát festette meg a Waterloo hídnak. Ahogy a napszak különböző fényhatásai megváltoztatták festményeinek tárgyát, teljes mértékben lenyűgözte az alkotót. Számtalanszor tért vissza ugyanazon helyszínekre, hogy megörökítse azokat a finom különbségeket, amelyek az évszakok fényviszonyai és hangulata ejtenek alkotásai tárgyán. A figyelem középpontjában álló változatok közül két festményt loptak el 2012 októberében a rotterdami Műcsarnokból. Az egyik elítélt tolvaj édesanyja azt állította, hogy a „Waterloo híd” azon ellopott festmények között volt, amelyeket Romániában elégetett a kályhájában, miközben próbálta a fia elleni bizonyítékokat megsemmisíteni. A rendőrség valóban talált pigmentnyomokat a kályhájában, de ez nem elég ahhoz, hogy állításait igazolja.

9. Tájkép (1917)

     Művész: Nemes-Lampérth József, Magyarország

     Utolsó ismert helye: Magyarország

Nemes-Lampérth József magyar képzőművész gyönyörű tájfestménye egyike volt annak a két magántulajdonban lévő alkotásnak, amelyek eltűntek a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ raktárából. A művészeti lopásról általában a filmvászonra illő múzeumi lopások jutnak eszünkbe, és számos példa valóban illik is ezekhez a meglehetősen romantikus elképzelésekhez. Évente több tízezer műtárgylopásról számolnak be (nem is említve a be nem jelentetteket), mivel az archívumok és raktárak népszerű célpontok, hiszen hónapokba telhet, mire bárki is észreveszi.

Egy raktárban lévő alkotások eltulajdonításához olyan speciális ismeretekre van szükség, mint az elrendezés és a tárolás módjának ismerete. Így egy ilyen lopás arra utal, hogy a tolvajok tudták, mit keresnek. Míg a megbízás alapján történő művészeti lopás rendkívül ritka, az ilyen esetekben elgondolkodtató, hogy erről lehet-e szó.

10. Mitológiai jelenet a fiatal Bacchus-szal

      Művész: Jacob Jordaens, Belgium (a łódźi Sztuki Múzeum Fényképarchívumából)

      Utolsó ismert helye: Lengyelország

Ez a festmény, a Nagy Öreg Holland Mester, Jacob Jordaens munkája, a második világháború idején Lengyelországból eltulajdonított ezrek egyike. Jordaensre óriási hatást gyakorolt az egy generációval idősebb, szintén antwerpeni Rubens. Ez Jordaens műveinek minden vonatkozásában megmutatkozik. Bacchust, a mezőgazdaság, a bor és a termékenység istenét fiatal gyermekként mutatják be, akit menádok (nő nimfák) és szatírok (félig ember, félig kecske) vesznek körül. Lengyelország kiemelkedően gazdag kulturális örökségében hihetetlen károkat okozott a Vörös Hadsereg fosztogatása és a nácik műkincsrablásra szakosodott egysége, az ERR. Számos alkotás előkerült, de még több máig ismeretlen helyen van, mint például Jordaens képe is. A festmény a lodzi J. K. Bartoszewicz történeti és képzőművészeti Múzeumból tűnt el, a sorsát pedig azóta is mítoszok övezik.

11. Chloe & Emma

      Művész: Barbora Kyslikova, Csehország

      Utolsó ismert helye: Norvégia

 Nem sokkal Barbora Kyslikova Osloba költözése után ellopták két legfontosabb művét. Alkotásai csak a közelmúltban váltak világhírűvé, amikor a „Festő és a tolvaj” című dokumentumfilmjét bemutatták a 2020-as Sundance filmfesztiválon. Ez az igaz történet elmeséli, hogyan alakított ki egy furcsa barátságot egy fiatal férfival, aki ellopta két festményét.

Túlméretezett, fotórealisztikus műveinek Norvégián túl, egészen addig, amíg ez az elismert film meg nem jelent, nemigen volt nagy népszerűsége. Ebből az következtethető, hogy a lopás célja inkább szenvedély, mintsem haszonszerzés volt. A legtöbb műkincset olyan tolvajok lopják el, akik semmit sem tudnak a művészetről, és csak hordozható, nagy értékű árucikknek tekintik. Ez az eset abban a tekintetben is szokatlan, hogy ugyan a tolvajokat elfogták, de azok azt állítják, hogy nem emlékeznek arra, hogy mit tettek az ellopott festményekkel, mivel annyira „beszámíthatatlanok” voltak.

[1] A 12 műtárgy ingyenesen elérhető 29 európai országban, a The Frame TV tulajdonosok számára az Art Store áruházban. Albániában, Belgiumban, Boszniában, Bulgáriában, Horvátországban, Csehországban, Dániában, Észtországban, Finnországban, Franciaországban, Görögországban, Magyarországon, Írországban, Olaszországban, Koszovóban, Litvániában, Lettországban, Macedóniában, Montenegróban, Hollandiában, Norvégiában, Portugáliában, Romániában, Szerbiában, Szlovákiában, Szlovéniában, Spanyolországban, Svédországban és az Egyesült Királyságban.

S itt most nem arra gondolok, hogy a reklám, de akár a hollywoodi filmek története is telis-tele van konkrét művekre való utalással, beleértve a 20. századi izmusok, leginkább a szürrealizmus alkotásait. Gondoljunk csak bele, hány márka logóját vagy kulcstermékét láttuk Dali elfolyó óráira emlékeztető módon megjelenni. Az amerikai sikerfilmek is előszeretettel élnek múlt századi művészettörténeti allúziókkal. A Rene Russo és Pierce Brosnan főszereplésével újraforgatott A Thomas Crown-ügy számos utalást tartalmaz René Magritte műveire. A film kulcsjelenete is Az ember fia című munkája köré épül.

E cikkben most a folyamatokra, az eseménysorokban megnyilvánuló párhuzamokra fókuszálunk. Mi áll a mögött, hogy a 20. század elején gomba módra szaporodtak az izmusok: expresszionizmus, kubizmus, futurizmus, konstruktivizmus, szürrealizmus, dadaizmus? Erre a kérdésre eddig a művészettörténészek elég bonyolult, elemző és összehasonlító válaszokat adtak, pedig a jelenség a marketing fogalmaival viszonylag egyszerűen magyarázható.

Százötven éve

Történetünk kulcsszereplője nem egy konkrét személy, hanem a párizsi művészeti kiállítás, a Salon de Paris, melyet 1667 óta rendeztek meg, és a 19. századra a nyugati művészeti élet legnagyobb és legmeghatározóbb eseménye lett. A művészettörténetből tudjuk, hogy az újító irányzatok képviselői, mint Manet vagy Cézanne, az akadémizmus (a párizsi Académie des beaux-arts) eszméivel és felfogásával vívták legnagyobb harcukat. Jó ideig az áttörés és a siker minden reménye nélkül, hiszen a Szalon akadémista ítészeinek véleménye meghatározóan hatott a párizsi „műértő” közönségre. „Párizsban alig akad tizenöt olyan műgyűjtő, aki a Szalon jóváhagyása nélkül is képes gyönyörködni egy festményben, van viszont nyolcvanezer olyan, aki fityfenét sem vesz egy festőtől, ha a képe nem függ a Szalon falán” – panaszolta egyszer Renoir.

Történetünk kulcsszereplői egy kávéház, a Café Guerbois vendégköréhez tartozó Édouard Manet, Paul Cézanne, Edgar Degas, Claude Monet, Pierre-Auguste Renoir és Camille Pissarrot egy kis és akkor kevéssé jelentősnek tűnő csoportosulás tagjai voltak. E csoport teremtette meg a modern festészetet az impresszionizmusként ismertté vált mozgalommal. Éjszakáról éjszakára azon vitatkoztak, hogy tovább zörgessenek-e a Szalon kapuján, vagy szervezzenek önálló kiállítást. Végül meghozták a helyes döntést, és 1874-ben a fotográfus Nadar műtermében megnyílt első saját tárlatuk, amelyet még további nyolc követett. A csoport neve ugyan kritikusi gúnynévként ragadt a kis közösségen, de bevált.

A marketing száz évvel később feltalálja a spanyolviaszt

Al Ries és Jack Trout számos marketinglektűrrel örvendeztetett meg bennünket. Számunkra most a magyarul A marketing huszonkét vastörvénye (The 22 Immutable Laws of Marketing) címen megjelent munkájuk érdekes. A huszonkét törvényből itt most talán elegendő az elsőre, a másodikra, a harmadikra, a negyedikre és a tizedikre koncentrálnunk, melyek a következők:

1. Az indulási vezérpozíció törvénye: „Fontosabb elsőnek lenni, mint jobbnak.”
2. A kategória törvénye: „Ha nem lehetsz elsőként piacon egy adott kategóriában, állíts fel egy új kategóriát, amelyben első lehetsz.”
3. A koponya törvénye: „Jobb elsőnek lenni a koponyákban, mint elsőnek lenni a piacon.”
4. Az érzetek törvénye: „A marketing nem a termékek, hanem az érzetek csatája.”
5. Az osztódás törvénye: „Egy kategória idővel osztódni fog, és két vagy több kategória lesz belőle.”

Indulási vezérpozícióban a Salon de Paris volt. Művészeink a saját kiállítással egy új kategóriát hoztak létre. Volt előzményük, az 1863-as Salon des refusés (Visszautasítottak Szalonja), ám ez az esemény még folytatás nélkül maradt. Az impresszionisták az 1874-es kiállítás után két évvel megrendezték második tárlatukat, s később mások is ráéreztek a megoldás ízére: 1884-ben életre hívták a Salon des indépendants-t (Függetlenek Szalonja), 1903-ban pedig sor került az első Salon d’automne (Őszi Szalon) kiállításra; és az eredeti, akadémikus szalon a 20. századra elveszített korábbi jelentőségét.

Az impresszionisták sikerén felbuzdulva a kor fiatal alkotói, Picasso, Tzara, Marinetti, Duchamp vagy Dali egyre-másra hozták létre az újabb és újabb művészeti mozgalmakat. Míg az impresszionisták még gúnynévként kapták „márkanevüket”, az újonnan alakult csoportosulásokat már a tudatos névválasztás jellemezte. Sőt a legtöbb ilyen művészeti mozgalom színre lépését hangzatos kiáltványokkal tették emlékezetessé az alkotók. Mi van ezekben a kiáltványokban? Mission és vision, vagyis az adott művészeti közösség megfogalmazta mozgalmuk küldetését és természetesen jövőképét is.

A média ekkorra már jól reagált az ilyen kezdeményezésekre. A Futurista kiáltvány például a Le Figaro 1909. február 20-i számának címoldalán jelent meg. Az új irányzatok sikeresen hatoltak be a koponyákba, és sikeresen vívták meg az érzetek csatáját. Oly annyira sikeresen, hogy maga a „know-how” meghatározóvá vált a 20. század során. A „műértő” közönség igényei átalakultak, és alkalmazkodtak a mozgalmak diktálta irányzatokhoz. Picasso így fogalmaz erről egy interjúban: „Abban a pillanatban, amint a művészet többé nem nélkülözhetetlen lelki táplálék, a művész tehetségét az új formákkal való kísérletezésnek szenteli, ami végső fokon nem egyéb, mint intellektuális csalás. Az emberek többé nem várnak vigaszt és felemelkedést a művészettől. A kifinomult és gazdag kvintesszencia-desztillálók inkább csak az újdonság, a különlegesség, a feltűnő és meghökkentő hatásokat vadásszák. A kubizmustól kezdve ezeket a kifinomult ízlésű urakat és műbírálókat én is kiszolgáltam különféle furcsaságokkal, amelyek éppen eszembe jutottak, és az igazság az, hogy minél kevésbé értették, annál inkább el voltak tőle ragadtatva. Minél jobban komédiáztam és játszadoztam a legkülönfélébb talányokkal, rébuszokkal és cikornyás, arabeszkszerű motívumokkal, annál nagyobb volt a hírnevem és dicsőségem. Persze ez egyúttal azt is jelentette, hogy mind gyorsabban dolgoztam. A dicsőséget egy felkapott festő számára ma képeinek eladása, a nyereség és gazdagság jelenti.”

Először is szögezzük le, hogy a mester nyilatkozata jól illusztrálja a huszadik törvény, a mesterséges szenzációkeltés törvényének teljes mértékű érvényesülését a 20. század művészeti áramlatainak sikereiben, vagyis: „A helyzet gyakran pontosan az ellenkezője annak, ami a sajtóban megjelenik.” A század legismertebb alkotói nagyszerű érzékkel kezelték a korszak médiáját, eleinte a nyomtatott sajtót, kicsivel később pedig a mozgóképet és a rádiót is.

Ha pedig jobban belegondolunk, akkor Picasso fentebbi szavaival elismeri a 20. századi művészet úttévesztését és áttételesen marketingvezérelt jellegét is, ami számomra Andy Warhol életművében csúcsosodik ki, és valósan veti fel azt a kérdést, hogy mennyi a marketing, a blöff és mennyi a valós tartalom a század második felének irányzataiban.

Ironikus módon a művészet éppen Warhol rövid életű barátjával, Jean-Michel Basquiat tevékenységével kezdett el visszatalálni tényleges feladataihoz. Az ő munkássága derékba tört, s bár alkotásai milliókért cserélnek gazdát, hatása nem teljesedhetett ki, de beemelt egy új kategóriát a művészettörténeti kategóriák közé, a graffitit. Az a folyamat, amit Basquiat elindított, ma Banksy életművében csúcsosodik ki, aki egyszerre talált utat az utca emberéhez és az elit galériák közönségéhez, bár számomra nem kérdéses, hogy melyik oldalhoz áll közel. Az ő tevékenységével a művészet ismét „insightalapúvá” vált, vagyis lett ismét valós társadalmi üzenete.

S mint az lenni szokott, a kellő hitelesség és tartalom híján „ellenállhatatlan erő hajtott mindenkit a lineáris választékbővítés irányába”, azaz működésbe lépett a tizenkettedik törvény. Számos tiszavirág-életű irányzat szökkent szárba a két világháború között és a második világháború után, amelyekre már csak az ezzel foglalkozó művészettörténészek és néhány megszállott kiállításlátogató emlékszik.

Mi ennek az okfejtésnek az aktualitása ma?

Szeretjük a változásokat nagyon gyorsnak és intenzívnek látni, pedig nem azok. Azok a változások tűnnek gyorsnak, amelyek egy-egy rendkívül fontos és valójában ősi igényt elégítenek ki. A Facebook gyakori példája az olyan vállalkozásoknak, amelyek alapjaiban változtatják meg a játékszabályokat. Ezt azonban csak azért érhette el, mert valójában ősi emberi igényekre adott korszerű válasz. Az az igény, amit kielégít, szinte semmit sem változott évezredek óta. Nagyon is találó az a mémként terjedő kép, amely azt mondja, hogy az ókori Egyiptom és a ma embere között semmi különbség sincs, az emberek akkor is irkáltak a falakra, és imádták a macskákat.

Az ember a környezetén nagyon sokat változtatott az elmúlt évezredekben, de saját ösztönein és beállítódásán csak nagyon keveset tudott alakítani. Ma is ősi ösztöneinket és vágyainkat elégítjük ki, csak egyre kifinomultabb eszközökkel. Ma nem az isteneknek vagy a fáraónak akarunk megfelelni, hanem a kortárs csoportnak, ezért életünket nem a sírunk falára festetjük fel az erre szakosodott profikkal, nem is arra törekszünk, hogy bekerüljünk a lapok hasábjaira, hanem egy weboldalt hívunk segítségül, amely a figyelmünkért cserébe ad nekünk egy keveset mások figyelméből.

Ahogy a gutenbergi információs forradalom és az azt követő ipari forradalom folyamataiból következtethetünk a kortárs információs és ipari forradalom eseményeire, úgy az elmúlt évtizedek művészeti irányzatai is támpontot adhatnak a kortárs marketingkommunikáció számára. Annál is inkább, mert már a magyar piac is kinőtte azt a szemléletet, miszerint csináljunk valami olyat, amilyet Nyugaton már láttunk, sőt már az onnan visszaforduló múltba révedés muníciói is kifogytak. Muszáj lesz új dolgokat kitalálni. Tényleg újakat, melyek azonban továbbra is egy ősi ösztöneibe zárt ember kegyeit és figyelmét keresik. Ebben pedig nélkülözhetetlen partnerünk lehet a művészet. Nincs mese, nem csak a szavak szintjén kell produkálni művészi színvonalat.

Szerző: Simon Attila | ügyvezető | Brand Bar

E-mail: simon.attila@brandbar.hu

A cikk eredetileg a Márkamonitor 2019. márciusi számában jelent meg.