Az Art is Business évek óta azon dolgozik, hogy a forprofit és a kulturális szféra között valódi, üzletileg is releváns együttműködések jöjjenek létre. Ennek egyik legfontosabb állomása a Perspektíva Mentorprogram. A 2024 nyarán indult kezdeményezés – amelyet azóta is az Equilor Wealth Office (EWO) támogat – a sikeres első évad után 2025-ben is folytatódott.

2026-ban a Perspektíva új szintre lép: felsővezetői programmá alakul, amelyben a kulturális intézmények igazgatói mentoráltként vesznek részt, mentoraik pedig a hazai üzleti élet meghatározó vállalati döntéshozói. Találkozásaik során olyan kulcsterületekre fókuszálnak, mint a stratégiai tervezés, a bevételi struktúrák fejlesztése, a márkaépítés, a szponzoráció, az ESG-szempontok és a szervezeti hatékonyság. Mindezek mellett központi témaként jelenik meg a felsővezetők szakmai kompetenciáinak erősítése is.

A program különlegessége nemcsak a résztvevők döntéshozói pozíciója, hanem féléves projekt működési modellje is: a résztvevők minimum három alkalommal találkoznak 2026 februárja és augusztusa között, és a 25 személyre szabott felsővezetői együttműködés során  a párosok az intézményi célokra összpontosítva dolgoznak együtt.

A vállalati mentorok saját vezetői tapasztalataikat osztják meg olyan területeken, mint a pénzügyi fenntarthatóság, a partnerségi modellek kialakítása, a kommunikációs stratégia, reputációmenedzsment és a hosszú távú szervezeti működés. A cél nem pusztán tudásmegosztás, hanem a kulturális intézmények üzleti stabilitásának és társadalmi beágyazottságának erősítése.

Az Art is Business célja, hogy a Perspektíva révén a kulturális szektor korszerűbb működési modelleket, új vállalati kapcsolódásokat és mérhetőbb hatást érjen el – miközben megőrzi szakmai és művészeti autonómiáját.

A személyes mentorálás mellett a résztvevők gyakorlatorientált, üzleti fókuszú szakmai kurzusokon is részt vesznek, többek között az alábbi témákban:

• Marketingstratégia építése – az előadást Szende Attila, a Stühmer Kft. marketingigazgatója tartja
• Kommunikációs és PR-stratégia – a kurzuson Salgó András, a BMW Group Magyarország vállalati kommunikációs vezetője osztja meg tapasztalatait
• Európai Uniós finanszírozás és pályázatok – a témában Mondik Gábor, a Kreatív Európa Nonprofit Kft. Kultúra ágának vezetője segíti a hallgatóságot
• Szponzoráció, támogatás és magántámogatói körök építése – előadást tart Balogh Máté András, az Art is Business ügyvezetője
• ESG és fenntarthatóság – dr. Egri Gábor, kulturális marketing és kommunikációs szakember, fenntarthatósági menedzser, a ReStage Group egyik alapítója osztja meg tudását a résztvevőkkel

Az Equilor Wealth Office értékalapú és hosszú távú támogatásának köszönhetően a kulturális intézményvezetők térítésmentesen vesznek részt a programban. A vállalat évek óta elkötelezetten támogatja a Perspektívát, amelyben Dobó István, az EWO vezetője is részt vesz mentorként.

A Perspektíva nemcsak mentorprogram, hanem platform a kulturális szféra hosszú távú megerősítésére, ahol üzleti és művészeti döntéshozók egymástól tanulva, közösen gondolkodnak a magyar kulturális élet jövőjéről.

A PROGRAM RÉSZTVEVŐI

KULTURÁLIS VEZETŐK

Ács Péter – Danubia Zenekar, ügyvezető igazgató; Berzsenyi Bellaagh Ádám – Budaörsi Latinovits Színház, igazgató; Borbély-Tardy Anna – Ferenczy Múzeumi Centrum, igazgató; Csapláros Andrea – Savaria Múzeum, igazgató; Devich Gábor – Concerto Budapest, főigazgató; Echéry-Pataki András – Szegedi Kortárs Balett, igazgató; Ellinger Edina – Budapest Bábszínház, igazgató; Erdődy Orsolya – Budapesti Fesztiválzenekar, menedzser-igazgató; Ertl Péter – Nemzeti Táncszínház, ügyvezető igazgató; Fabényi Julia – Ludwig Múzeum, igazgató; Gáspár Emese Rita – Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, kancellár; Gáspár Máté – Örkény István Színház, igazgató; Horváth Zsolt – Pannon Filharmonikusok, igazgató; Hollerung Gábor – Budafoki Dohnányi Zenekar, ügyvezető zeneigazgató; Horn Márton – Magyar Zene Háza, intézményigazgató; Horváth László – Fonó Budai Zeneház, ügyvezető igazgató; Kirják Róbert – Móricz Zsigmond Színház, igazgató; Kováts Adél – Radnóti Miklós Színház, igazgató; Dr. Körmendy-Ékes Judit – Liszt Ferenc Kamarazenekar, kuratóriumi elnök; Orlai Tibor – Orlai Produkciós Iroda, ügyvezető; Rozgonyi-Kulcsár Viktória – Jurányi Ház, alapító; Székely Kriszta – Katona József Színház, igazgató; Dr. Vadász Dániel – Csokonai Nemzeti Színház Debrecen, igazgató; Velekei László – Győri Balett, igazgató; Vizi Katalin – MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ, ügyvezető igazgató.

ÜZLETI VEZETŐK

Besztró Szabolcs – Billingo Zrt., Chief Operations & Strategy Officer; Blaskó Nikolett – ACG Agency, ügyvezető igazgató; Bodnár Viktória – IFUA Horváth & Partners Kft., managing partner; Dobó István – Equilor Wealth Office, igazgató; Dr. Csorbai Hajnalka – OPTEN Informatikai Kft., stratégiai és operatív igazgató; Dr. Tóth Tamás – Personal Brand Institute, ügyvezető partner; Goszták Árpád – Siemens Energy Kft., ügyvezető igazgató; Havasi Csaba – Linamar Hungary Zrt., vezérigazgató; Horn Péter – B. Braun Magyarország, vezérigazgató; Illés Zsuzsanna – KPMG in Hungary, ügyvezető; Jamniczky Timea – JCDecaux Hungary, vezérigazgató; Károlyi Zsolt – Siemens Zrt., Chief Financial Officer; Kaszás Attila – VIWA vitaminwater, társtulajdonos–ügyvezető; Lancz Róbert – Doktor24 Medicina Zrt., elnök; Mészáros Mariann – Dorsum Zrt., vezérigazgató; Noszek Péter – Nestlé Hungária Kft., ügyvezető igazgató; Párkányi Zoltán – Magyar Telekom, Tribe Lead for Omnichannel Solutions; Perjési Péter – Intelligent Power Solutions Kft., cégvezető; Pistyur Veronika – Bridge Budapest, ügyvezető; Renfer Péter – Nordconn International, CEO; Sass Ákos – Goessler Kuverts Kft., ügyvezető; Sulciová Silvia – See & Solve Consulting Kft., tulajdonos, ügyvezető igazgató; Strohmayer János – Egon Zehnder International Kft., Budapest Office Leader; Szabados Márk – Mogyi Kft., ügyvezető igazgató; Vojtek Attila – GE Healthcare, folyamatfejlesztési igazgató.

„A kommunizmusban lezárták a határokat, ráadásul egy idő után azt is megtudtam, hogy a határőrök lelövik azokat, akik megpróbálnak átszökni valamelyik szomszédos országba. 1989 nyarán a környéken lakók nem mertek kimenni a földjeikre leszedni a kukoricatermést – az ott heverő halottak miatt. Évekkel korábban magam is szedtem ott kukoricát. Emlékszem, döbbenetes élmény volt, ahogy ültem, csuháztam, és közben ráláttam egy békés magyar falura, ahol éppen húzták a harangot. Nem értettem, hogyan képes egy láthatatlan fal ilyen valóságos különbségeket okozni az emberek életében. Számomra Magyarország akkor egy elfalazott valóság volt. Mi pedig Romániában egy befalazott valóságban éltünk” – mondja Veres Zoltán a Tóth Olivérnek adott interjújában, amely az Art is Business magazin oldalán jelent meg.

„Nyitottság és bezártság, be- és kiengedés, védelem alatt és elfogva lenni… Nincs olyan pontja a viszonyunknak a terekhez vagy a falakhoz, ami ne hordozná magában ezeket a kettősségeket. Kicsit olyan ez, mint állandóan pengeélen táncolni. Ráadásul a falak használati eszközök is, lenyomatokat tartalmaznak. Amikor veszünk egy lakást, azt hisszük, csak a miénk, miközben hátrahagyott életek jelei maradtak benne. Úgy viszonyulunk a tereinkhez, mintha örökké és változatlan formában léteznének, ezáltal megfeledkezünk azokról, akik előttünk használták ezeket a tereket, illetve azokról, akik utánunk fogják. Lenyomatokat örökölünk, és mi is lenyomatot hagyunk magunk után, időnként szó szerint: kopások a padlókövezeten, ferdére taposott lépcsőfokok. Néha pedig csak hangulatok maradnak vissza utánunk… Nem a tulajdonlás az örök, hanem a lenyomatok állandó változása és alakulása” – tette hozzá.

A betlehemi falról, amelynek egyes szakaszain többnyire helyi művészek alkotásai láthatók, azt mondja: „A témák változatosak, de közös bennük, hogy a jelenről és a ma emberéhez szólnak. Megjelenik rajta George Floyd és a Black Lives Matter mozgalom, az elnyomás szimbólumai. George Floyd fizikai nyomás alatt halt meg, amely a politikai elnyomás végzetes formája, ugyanakkor a mindenkori egyeduralom okozta lassú pusztulás szimbóluma is. Említhetem a szintén megjelenő Donald Trumpot, aki azon túl, hogy lelkes támogatója az USA és Mexikó közötti határfalnak, nagyon erős pro-izraeli álláspontot képvisel. Szerepel az alkotások között Banksy két munkája is: egy golyóálló mellényt viselő galamb, célkereszttel a szívén, illetve egy betontömböket szétfeszítő angyalokat ábrázoló képe.”

A Tel-Avivban élő filozófus egy nemzetközi iskolában, az Eastern Mediterranean International Schoolban tanít, amely az európai rendszert követő emelt szintű érettségit biztosít a diákok számára. A tanulók húsz százaléka izraeli, húsz százalékuk palesztin, hatvan százalékuk pedig nemzetközi, akiknek semmilyen kötődésük nincs Izraelhez, illetve a Közel-Kelethez. A háborús konfliktus miatt az utóbbi másfél évben kevésbé volt érdeklődő a magyarországi állapotok iránt. Persze ettől még próbálja megérteni a folyamatokat.

„Azok közé az értelmiségiek közé tartozom, akik a problémákért sokáig a politikai rendszert okolták, azután rájöttem, hogy egyetlen rendszer sem életképes társadalmi támogatottság nélkül. Romániából nézve Magyarország mindig a Nyugatot, a szabadságot, a kultúrát, a tudományt, az oktatást és a jó minőséget jelentette. Ezeket a pozitív előítéleteket nehéz volt lebontanom magamban, de idővel sikerült. A közélet rendkívüli módon átalakult. Figyelem Magyar Pétert, akiben egy fiatal, agilis üzletembert látok, nem politikust. Valójában semmi jellegzetes nincs benne, ezért is könnyű vele tömegeknek azonosulnia. Nem tudom, hogy ez így jó-e vagy sem. Gyurcsány Ferenccel kapcsolatban volt hasonló érzésem, akinek – megítélésem szerint – jobb lett volna belátnia, hogy a politika nem az ő terepe, és az életét üzletemberként kell folytatnia. Erről eszembe jut egy újabb történet. Az 1980-as évek második felében egy ideig diákmunkásként játékokat fröccsöntöttem Adyligeten, Olajos Csaba gyárában. Nagyon jól fizetett, két hét alatt megkerestem a kéthavi magyar átlagbért. Már akkor multimilliomos volt, mégis alig hallott róla valaki. Ezt azért sem értettem, mert ő támogatta anyagilag a magyar ellenzéki platformot. Láttam, ahogy sorra érkeztek hozzá az SZDSZ, a Fidesz és a SZETA (Szegényeket Támogató Alap) képviselői. Kedves, jóindulatú, de jó ízléssel nem megáldott ember volt. A villája mennyezetéről – installációként – egy lelakkozott szénásszekér lógott. Alatta egy barokk stílusú márványkandalló, két oldalt pedig egy-egy lovagi páncél kapott helyet. Azt gondolom, ezt az embert már akkor az a ma is aktuális kérdés foglalkoztatta, hogy hogyan lehetne egy építő jellegű, progresszív fejlődést előmozdítani az egyre hagyományosabb félelemben élő magyar társadalomban.”

Az interjúban szó esik még a feladat és kényszer nélküli időről, az illatokról, amelyek a filozófiához hasonlóan a dolgok esszenciáit jelentik számára, a homoszexualitásáról, valamint arról, hogy miért gondolja úgy, hogy az élet – különösen egy filozófusé – arról szól, hogy az emberiség számára lényeges kérdéseken töprengjünk.

A nagyinterjú az alábbi linken elérhető.

Fotó: Art is Business/Veres Zoltán

„Az nem technológia, hanem felelősség kérdése, hogy egy adott eszközzel, ami a világtörténelem során volt már plakát, szórólap, könyv, rádió, televízió és sok minden más is, kik, miért és hogyan befolyásolják az embereket. Ezért sokkal inkább attól féltem a társadalmat, hogy vajon a tagjaiban megvannak-e még azok az értékek, amelyeket többnyire alapvetőnek fogadunk el. Az sem technológiai kérdés, hogy az adott társadalom megkérdőjelezi-e egy politikai hatalom goebbelsi propagandára emlékeztető eszközeit, vagy sem. Hamis, rossz értékekkel bíró tartalmak mindig lesznek, de ha az alap emberi értékek a helyükön vannak, akkor képesek vagyunk kritikus kérdéseket feltenni a látottakkal, az olvasottakkal és a hallottakkal kapcsolatban” – mondja Barta Péter a Tóth Olivérnek adott interjújában, amely az Art is Business magazin oldalán jelent meg.

„Azt látom, hogy a magyar társadalom borzalmas állapotban van. Az ország felelős vezetői megfeledkeztek arról, hogy mit tanítottak nekik a szüleik, majd a tanáraik: minden egyes cselekedetüknek következménye van. Folyamatosan félünk, az aktuális hatalom mindig gondoskodik arról, hogy legyen kit utálnunk: hol Brüsszelt, hol Soros Györgyöt állítják elénk ellenségként. Ezeknek a módszereknek már láttuk az eredményeit: háborúkat, üldöztetéseket… Az ilyen befolyásolás ellen mindig küzdeni kell. Ha valamitől félni kell az ez, nem a technológia rohamos fejlődése” – tette hozzá.

A közösségek szerepéről úgy vélekedik, hogy azok mindig fontosak. Ennek kapcsán megjegyezte, hogy a felesége, Winkler Nóra nemrég részt vett egy klímakutató előadásán, aki arról beszélt, hogy az emberiséget mindig az összefogás mentette meg. Barta Péternek is a közösségek segítettek, amikor szüksége volt rá.

„A Bálint Ház munkatársai a helyi magyar zsidó közösséget képviselik, azért dolgoznak, hogy Budapesten minél virágzóbb zsidó kulturális élet alakuljon ki, amelynek központja a Bálint Ház. Fontos megemlítenem a BBYO-t, a tizenévesek legnagyobb nemzetközi zsidó szervezetét is. Magyarországon 2015 óta tartozhatnak ehhez a közösséghez tinédzserek. A találkozókat a Frankel Leó úti zsinagógában tartják heti rendszerességgel. E zsinagóga rabbija gyerekkori barátom, ahogyan a felesége is, aki a Hillel Alapítvány munkatársa – ez a szervezet működteti a BBYO közösséget Magyarországon. Az alapítvány kuratóriumának munkájában szintén részt veszek.

Innen, ahol most beszélgetünk, a Bartók Béla úttól nem messze található egy zsidó imaház, egy görögkatolikus templom, mellettünk egy muszlim pékség van… Az ezekhez kapcsolódó közösségek nagyon jól működhetnek együtt. Gyakran járok Tokaj-Hegyaljára, ahol sokan még mindig a második világháború előtti időszakról beszélnek, amikor egymás mellett éltek lengyel és zsidó kereskedők, magyarok, főnemesek. Csodálatos, virágzó élet volt.”

Mint az az interjúból kiderült, van egy szokatlan gyűjteménye is, amely fényképekkel mutatja be a XX. századi magyarországi zsidó múltat. Egy gyerekkori történész barátjával kezdtek el zsidó érintettségű fotókat gyűjteni, azokból adatbázist építeni. Ennél a gyűjteménynél a közérthetőség a fő szempont. A J Photo Archive oldalon több szakember dolgozik, és egyetemisták is végzik náluk a szakmai gyakorlatukat. Mindenféle XX. századi magyar zsidó vonatkozású képet gyűjtenek.

„A gyűjtés apropója azon banális és érthetetlen tény volt, hogy a magyar holokausztról alig van ismert fotó. Persze készültek családi fényképek, sárga csillagos portrék, de az eseményekről kevés akad. Ez már csak amiatt is furcsa, mert akkoriban a hatóságok is fotózhattak. Az volt a célunk, hogy annyi képet gyűjtsünk össze, amennyit csak lehet, azokat pedig egy felületen mutassuk meg. Emellett lehetőséget biztosítsunk arra, hogy bárki felajánlhasson fotókat, hátha rátalálunk ezáltal egy-két új, ismeretlen felvételre. A témában mindenkivel próbálunk együttműködni, több intézményi partnerünk is van.”

Az interjúban szó esik még jelentőségteljes tulajdonságokról, meghatározó motívumokról, a műgyűjtés szenvedélyéről, a borkészítés élvezetéről, valamint arról, hogy a művészet segít eligazodni az életben.

A nagyinterjú az alábbi linken elérhető.

Fotó: Art is Business/Barta Péter

A díj zsűrije minden évben hazai kulturális intézmények kommunikációs vezetőiből, valamint az előző év nyerteseiből áll. 2024-ben a tizenegy fős döntőbizottság tagjai:  Bíró Árpád, az Örkény Színház marketing- és kommunikációs vezetője, Fehér Zsuzsanna, a Ludwig Múzeum marketing- és kommunikációs vezetője, Juhász Dóra, a MOME brand- és kommunikációs igazgatója, Hóbor Helga, a Nemzeti Táncszínház kommunikációs és értékesítési vezetője, Jávor Zsófia, a MÜPA PR- és kommunikációs tartalomfejlesztési vezetője, Misetics Mátyás, a MITTE Communications kreatív igazgatója, Molnár Júlia és Héjja Róbert, a Káli Art Inn tulajdonosai, Tornóczky Gabriella, az Egis Gyógyszergyár kommunikációs vezetője, Gazsi Zoltán, az Eisberg Magyarország ügyvezetője, Duda Éva, a Duda Éva Társulat vezetője és Sófi József biológus, üzletember, mecénás.

2024 nyertesei

Az Innovatív művészeti kezdeményezés kategóriában azon kulturális szereplők és projektjeik érdemlik az elismerést, akik megmutatják, hogy több lábon állva is gondoskodhatnak szervezetük finanszírozásáról. Idén a MeseTereket díjazta a zsűri. A művészeti vállalkozás a közösségi terekben, parkokban jeleníti meg a finom, művészi koncepciót, faragást, festőiséget. Kő Boldizsár és csapata 2001 óta több mint 70 képzőművészeti játszóteret alkotott Magyarországon és külföldön. A legelső, a Millenáris parkban található Zöld Péter Népmese Játszótér mára ikonikus mintává vált.

2024-ben a Vállalati kategória díjat a KPMG vehette át. A nemzetközi cég évek óta aktív szereplője a kulturális életnek, támogatási programjaikat a közös értékek és a jövő iránti felelősség vezérlik. Az ESG-stratégiájukban vállaltak szerint a kultúrát pro bono projektek, tudásmegosztás és innovatív programok révén segítik. Példák erre a Liget Projekt, a Ludwig Múzeum – BarabásiLab együttműködés, a Veszprém– Balaton EKF 2023, valamint az Operaház és EU kreatív városi projektek támogatása.

Rendszeresen részt vesznek olyan rendezvényeken, mint a Gallery Weekend, a Brain Bar, a Margó Fesztivál, és a Kortárs Műgyűjtő Akadémia, miközben munkatársaik számára is élményalapú programokat kínálnak, például a Szépművészeti Múzeumban vagy az Operaházban.

A vállalati projekt kategóriában a Veolia Energia Magyarország Zrt.-t díjazták a 2021-ben indított, A tehetség esélyt érdemel című programjáért. A kezdeményezésben a Bolyai Gyermekotthoni Központban élő gyermekeknek biztosítanak lehetőséget a különböző festészeti technikákkal való megismerkedésre kortárs művészmentorok segítségével. A program célja a gyermekek tehetségének fejlesztése és támogatása. Az alkotásokat jótékonysági aukción árverezték el, az ebből származó bevételt a fiatal alkotók közvetlenül használhatják fel jövőjük építésére. A programban indulásakor hat gyerek vett részt, idén már huszonkilencen alkotnak a Budapest Art Factory kreatív műhelyében tizenhét mentor irányításával.

A forprofit mecénás elismerést Kósi Gábor és felesége, Kósiné Mihálkovics Edit érdemelték ki, miután Görgényi Tibor és Peller Károly, vagyis a Propeller Team jelölte őket. A házaspár ugyanis évek óta elhivatottan segíti és támogatja a művészeti projektjeiket.

A felelős vállalati vezető kategóriában Jamniczky Tímea, JCDecaux Hungary vezérigazgatóját díjazták, aki 15 éve vezeti a céget, amely kedvezményes megjelenést biztosít citylight felületein művészeti és kulturális szereplők számára, valamint évről évre meghirdeti az Álljon meg egy novellára! pályázatot. Mindemellett elkötelezett a mentorálás és az élethosszig tartó tanulás iránt, aktív résztvevője a Menedzserszövetség, a Hungarian Business Leaders Forum és az Art is Business Perspektíva programjainak.

Az Art is Business kétévente hirdeti meg a kulturális turizmus kategóriát, a díjat ezúttal Szeged városa kapta. Az alföldi város méltán híres kulturális gazdagságáról és turisztikai vonzerejéről, amely régiója és az ország egyik legkiemelkedőbb úti céljává teszi. A település történelmi és építészeti öröksége, valamint pezsgő kulturális élete egész évben vonzza a látogatókat. A „fesztiválváros” elnevezés sem véletlen: Szeged ad otthont olyan nemzetközi hírű eseményeknek, mint a Szegedi Szabadtéri Játékok, a Szegedi Ifjúsági Napok (SZIN), a Borfesztivál és a THEALTER Nemzetközi Színházi Fesztivál – írják.

Fotó: A 2024-es nyertesek

A kiállítás apropóját az adta, hogy a közelmúltban adta át a WING a Liget Centert, az RTL új belvárosi székházát, amely egy műemléki oltalom alatt álló épületegyüttes, az egykori MÉMOSZ (Magyarországi Építőipari Munkások Országos Szövetsége) székház, mai nevén a Liget Center Auditorium és Classic újjászületése modern, fenntartható irodakomplexumként. A műemléki épületek mellé egy teljesen új boutique-irodaház is felépült Liget Center Vitrum néven, amely otthont ad a tárlatnak.

A „Modernizmus darabokban” című kultúrtörténeti kiállítás a MÉMOSZ székház történetét helyezi fókuszba és különleges aspektusból, izgalmas keretrendszerbe foglalja a komplexum múltját, jelenét és jövőjét. A tárlat részletesen bemutatja a házat, a művészeti értékeit, az építészeti vívmányait és az általa felölelt különböző életszakaszokat és korszakokat, ezzel is szemléltetve, hogy a modern építészet nem esik távol a történeti építészettől. A bemutató két részből áll: az egyik egyfajta ráhangolódás a korra, amelyben az épületegyüttes létrejött, a másik pedig a MÉMOSZ-székház épületének elemeit installatív módon megidéző kiállítás. A tárlatot a korszakokat meghatározó műalkotások darabjai egészítik ki, amelyek segítik az építészettörténeti kontextus mélyebb értelmezését.

„A WING ingatlanfejlesztő vállalatként nagy felelősséggel van az épített környezet iránt. Az általunk létrehozott épületek maradandó nyomot hagynak a város szövetén, miközben kiemelten ügyelünk a funkcionális és esztétikai szempontok összehangolására. Projektjeink urbanisztikai kontextusban, az építészeti örökség alapjaira támaszkodva valósulnak meg. Nemcsak új épületeket hozunk létre, hanem a meglévő, építészeti értéket képviselő épületeknek is új funkciót és életet adunk. Az elmúlt 25 évben számos ilyen sikeres projektünk született, például a borjúvásárcsarnokból átalakított Máriássy Ház, az Egri Dohánygyár épületéből újjászülető Agria Park, vagy a Honvéd Center és a Millenáris Classic. A volt MÉMOSZ-székház auditóriumával Magyarország egyik legjellegzetesebb modernista épülete, ami most, a mai igényekhez igazodva, évtizedekre új funkciót kapott. A Vitrum pedig ultramodern irodaházként tökéletesen illeszkedik a felújított épületekhez, gazdagítva a meglévő környezetet” – nyilatkozta Noah Steinberg, a WING elnök-vezérigazgatója.

„A WING-hez hasonló vállalatok számára, akik az üzleti szférában elfoglalt szerepük okán példával járnak elöl, kimondottan fontos, hogy stratégiai szinten gondolkozzanak az általuk formált épített és társadalmi környezetről. Pontosan ezért előremutató a Liget Centerben létrehozott kiállítás, amellyel hagyományokat tisztel és egyúttal értéket is teremt a cégcsoport” – mondta Balogh Máté András, az Art is Business elnöke.

„A Paradigma Ariadné egyik alapvetése, hogy a hazai építészeknek egyszerre kell képesnek lenniük magas minőségben megtervezni ügyfeleik épületeit és párhuzamosan jelen lenni az építészeti kultúra területén előadások, publikációk és ahogy ez a megvalósult együttműködés is mutatja kiállítások formájában. A Paradigma Ariadnéban mi hisszük azt, hogy ennek a kettő tevékenységnek az együttes jelenléte egy irodában minőségibb épített környezetet hoz létre” – nyilatkozta Smiló Dávid, a Paradigma Ariadné ügyvezetője.

A képzés egyes alkalmai során olyan témakörök kerülnek terítékre művészeti szemszögből, mint az ESG, employer branding, kreativitás és innováció, befogadás és elfogadás, a jövőképesség és reziliencia, illetve a brandépítés. Az előadások mindegyikén vállalati topvezetők mellett a művészeti élet meghatározó szereplői segítenek a témákban való elmerülésben.

Az ESG témakörében olyan szakemberek osztják meg tapasztalataikat a képzés résztvevőivel, mint Feuertag Ottó, ESG szakértő, Well minősítési rendszer bevezető; Winkler Nóra, művészeti író, az Artmagazin alapítója és Salgó András, a BMW Group Magyarország vállalati kommunikációs vezetője.

A művészet employer branding kapcsán jól alkalmazható művészeti gyakorlatairól Martos Gábor, művészeti író, Szabó Balázs, a CIB Bank vezérigazgató-helyettese és Topor Tünde, művészettörténész, az Artmagazin főszerkesztője mesél.

Dr. Szalay Zsolt, egyetemi docens, a BME Gépjárműtechnológia Tanszék vezetője és Bán Blanka, művészettörténész a kreativitás és innováció szempontjából vizsgálják meg, milyen összefüggés van a művészet, a nyitottság, a kreativitás és az innováció között. Ehhez kapcsolódik a képzés következő témaköre, amely a befogadást és elfogadást helyezi a középpontba. Illés Zsuzsanna, a KPMG Global Services igazgatója és Somogyi Hajnalka, művészettörténész, kurátor, az OFF Biennálé vezetője beszélnek arról, hogy a környezetünk mássághoz és sokféleséghez való pozitív hozzáállása milyen hatást gyakorol ránk, az üzleti megfontolásainkra, a művészeti témákra.

Márton Katalin, a HR Solutions Agency alapítója, vezetője és Kovács Krisztina, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem rektori kabinetfőnöke (a nyitóképen) az ellenálló-képességet, rezilianciát fókuszba helyező készségek fejlesztésére irányuló lehetőségeket szemlézik majd, illetve szó lesz arról is, minek köszönhető, hogy Jeff Koons sokak által giccsesnek tartott csillogó szobrai sok millió dollárért kelnek el, hogy vajon a Coca-Cola vagy az Apple brand a mögötte lévő termék egyedi minőségétől vagy a marketingnek köszönhetően vált ismertté és sikeressé világszerte. Arról, hogy mitől lesz a vállalat vagy művész által felépített brand sikeres Benyovszky-Szűcs Domonkos, képzőművész és Liptay Gabriella, a KPMG marketing és kommunikációs igazgatója osztja meg tapasztalatait a résztvevőkkel.

Simó György titkos nagy regényterve Losonczi Pál életéről szól, aki 1967 és 1987 között az Elnöki Tanács elnökeként egyszerre volt a legmagasabb rangú közjogi méltóság és egy tényleges hatalom nélküli báb. „Az élete számomra a magyar kisember és a hatalom viszonyának tantörténete. Hivatalában töltött ideje semmit nem tett hozzá a politikatörténet megértéséhez, és mégis, ez a teljesen érdektelen figura ült a magyar államhatalom szimbolikus csúcsán, ahova – érdekes módon – szinte mindig ilyen akarat nélküli ember került. Ez sokat mond el arról, hogyan szerveződünk nemzetté. Woody Allen híres filmje, a Zelig jut eszembe, amelyben a főszereplő úgy próbál meg elmenekülni élete konfliktusai elől, hogy a lehető legtökéletesebben alkalmazkodik a környezetéhez, és ez idővel olyan jól megy neki, hogy képes lesz teljesen idomulni bárkihez, bármihez, miközben a történelmi események középpontjában találja magát.  Egyébként is mindig nagyon érdekelt, hogy mivel telnek egy ilyen dologtalan köztársasági elnök napjai, mert gyakorlatilag nem tudjuk. Számon kérjük a magyar társadalmon, hogy nem elég aktív, miközben a szimbolikus vezetőink többnyire arctalan és érdektelen emberek. Hiába tökös a miniszterelnök, ha a szimbolikus vezető nem az. Tényleg annyira meglepő, hogy a magyar társadalom 1956 óta nem tette le a névjegyét a világban? Ezek egymással összefüggő dolgok. Ha megértem Losonczit, talán megértem azt is, milyenek vagyunk. Ennek a jóképű, kerek arcú, minden ambíciót nélkülöző egykori téeszelnöknek a kinevezése nem tévedés volt, ahogy azt sokan gondolják, hanem egy nagyon is fontos mintázat. Külön öröm, hogy jól mutat a fotóin” – mondja Simó György a Tóth Olivérnek adott interjújában, amely az Art is Business magazin oldalán jelent meg.

Szóba került az általa is alapított Origó, amellyel kapcsolatban elmondta, nem örül annak, hogy egy silány szennylap lett, de ezt nem tekinti saját kudarcának. Ellenben azt igen, hogy miután annak idején a Telekom színeiben egymilliárd forintért megvásárolták a magyar közösségi weboldalt, az iWiW-et, nem jól sáfárkodott vele. „Nagyobb üzleti sikert és egyfajta nemzeti értéket lehetett volna belőle létrehozni, még úgy is, hogy – azóta már tudjuk –, azokban a kultúrákban, ahol nincs olyan eltérő írásrendszer, mint a kínai vagy a cirill, később mindent leuralt a Facebook. Négymillióan regisztráltak az iWiW-re fénykorában. Egy tízmilliós országban. Sokkal több lehetőség volt benne, amit nem elég gondosan elemeztem.”

Az értelmiségi körök szerepéről úgy vélekedik, hogy jó lenne, ha megnőne azoknak a szerepe, akik nemcsak véleményekből és szavakból, hanem tudásra és tisztességre épített tettekből lettek sikeresek. „Ők nem feltétlenül értelmiségiek. A magyar közéletben van egy átlagosnál agresszívabb, tudatosan életben tartott irányzat, ami marginalizáni igyekszik a párbeszédet, a racionális érvelés és megegyezés gyakorlatát, a kompromisszum, a közös minimum keresésének értékét. A média jó részében ez a primitivitás van felhangosítva, a józan, polgári értékrend helyett. A mondat, amely szerint egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá, azt is jelenti, hogy az értelmiség jelentős részének racionálisan kell gazdálkodnia az energiáival, az érzelmeivel, a munkaerejével, a potenciájával – és nem részt vennie a hangoskodásban. Ezért is maradnak sokan távol a közéleti vitáktól, a közszerepléstől, és önvédelemből inkább kivonulnak a nyilvános érvelés világából. Ehhez társul még az a világjelenség, amelyben a nyilvánosság szerkezete – a tömeg- és közösségi média rossz együtthatásából – folyamatosan változik. Nagy lett a zaj, mindannyian a kocsma hangosságát éljük át, ahol minden filozófus egyszerre üvölt, ahogy teszi ezt minden suttyó is. Ettől függetlenül az, aki törekszik rá, azért ma is kiszűrheti a számára fontos lényeget.”

Az egyik vállalkozása, a tavaly létrehozott Eidolon Centre for Everyday Photography, amelynek célja, hogy a privát fotó műfaját ismertebbé, népszerűbbé, érvényessé tegye, de mit kezd egy ilyen intézmény azzal a helyzettel, amikor egy olyan meghatározó történelmi pillanatról, mint amilyen Budapest ostroma volt, kevés képi dokumentum maradt fenn? „Ettől még izgalmasabb! Miközben a fotó egyre inkább a mindennapi beszélt nyelv helyébe kezd lépni, elborítanak minket a képek, egyszer csak ott találjuk magunkat, hogy egy generációk életét meghatározó fordulópontban, 1944 decembere és 1945 februárja között, nem, vagy alig készültek fényképek. Az embereknek nyilván kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy fotózzanak. Abban az ötven napban minden, amiről eddig beszélgettünk, egy öröknek hitt valóság eltűnése és egy új megjelenése, a történelmi fordulópont, a magából kivetkőzött emberi természet, a magány, a szabadság és a biztonságérzet teljes eltűnése, a szolidaritás fontossága, a hiányának drámája, mind-mind egyszerre volt jelen. Mindez nagyon aktuális kérdéseket is feszeget, hiszen ma is azt éljük át, hogy talán szétesik a biztonságosnak hitt világunk. Vajon mi történt akkor az emberekkel? Hova vezetett az évtizedes rossz párbeszéd, az önbecsapás és az erőszakosság? A sorsszerűségnek, a véletleneknek is elképesztően erős történelmi pillanata volt. Először megszálltak minket a németek, majd megérkeztek az oroszok, akik azt is elpusztították, amit a németek érintetlenül hagytak. Ráadásul bárkivel bármi megtörténhetett, bárkinek a fejére eshetett egy tégla egy lebombázott épület romjairól, bárkit lelőhettek a nyilasok az utcán, megerőszakolhattak és elhurcolhattak az oroszok, de bárki tapasztalhatta a segítség, a bajtársiasság, az összetartozás különleges erejét is. A hétköznapi embernek valahogy óráról órára viszonyulnia kellett ehhez a lehetetlen helyzethez. Voltak, akik ugyanúgy szeretkeztek, majd megházasodtak és gyerekeknek adtak életet, mintha körülöttük éppen nem hullanának a bombák. Az oroszok 1944. december 22-én zárták be az ostromgyűrűt, de a városban még megünnepelték a karácsonyt. Különleges fénytörésben látszik a normális és az abnormális közötti határ. Azt hiszem, nem tudatosítottuk eléggé ezt a momentumot, pedig fontos lenne. Ezt szeretnénk a képekkel – vagy a képek hiányával – átélhetővé tenni.”

Az interjúban szó esik még a szabadságról, a százarcú magányról, sikerről és bukásról, Esterházy Péterről, valamint a magyar társadalomra váró kihívásokról, amelyekkel kapcsolatban tart attól, hogy azokra relatíve rossz válaszokat fogunk adni.

A nagyinterjú az alábbi linken elérhető.

Fotó: Art is Business/Fromm Balázs

A nagyinterjú az alábbi linken elérhető.

Fotó: Art is Business/Nagy Ákos

„Sokan, egészen váratlan pillanatokban is odajönnek hozzám, és elmesélik, hogy az én meséimen nőttek fel, sőt, már a szülei, de még a nagyszülei is azokat olvasták gyerekként” – mondja Marék Veronika a Tóth Olivérnek adott interjújában, amely az Art is Business magazin oldalán jelent meg, és amelyben szóba kerültek a legismertebb mesék is, a Boribon, a Laci és az oroszlán, A Csúnya Kislány, a Kippkopp vagy A kockásfülű nyúl, ahogy az éppen készülő mese is: „Van egy másik mesém is, amelyik nagyon közel áll hozzám. A főszereplője a lila majom, aki egy játékbolt szeretett lakója, és aki mindenkit szórakoztat, amíg egyszer csak meg nem vásárolja őt egy apuka, hogy örömet szerezzen vele a kislányának. Igen ám, de a kislány nemhogy nem örül, de még földhöz is vágja a játékbolt kedvencét: „Utálom a majmokat!” – mondja. Gondolhatnánk, hogy erre a majom jól megsértődik és visszamegy a játékboltba, ahol mindenki szereti, ez lenne a természetes. Ám a lila majom másképpen gondolja, elhatározza, hogy segíteni fog ezen a szomorú kislányon, és persze közben furcsa kalandokba keveredik. Van ebben a történetben valami személyes: az első férjemtől való válásomról szól. Foglalkoztatott az a kérdés, hogy hogyan lehet egy ilyen hátrányos szituációból felállni, és túllépni a kicsinyes bosszún. A második férjem, aki építész volt, januárban hunyt el, és az egyik utolsó nagy kívánsága az volt, hogy ebből a történetből könyv legyen. Szeretném, ha megjelenne, csak még meg kellene rajzolnom.”

Ugyanakkor Marék Veronika nem csak a meséiről, de az életről is mesélt, amely szerinte elég rémes dolog. Ráadásul nagy a tétje is. Rendszerint, amikor nagy öröm éri, történik valami rossz is, ami útját állja a boldogságának. Nem véletlen, hogy minden meséjében találkozhatunk valamilyen ellentmondással, konfliktussal. Ezek nélkül nem is működnének igazán.

„Imádok mesélni és dumálni. Na meg játszani! A játékból csináltam magamnak életfilozófiát. Amikor egy fontos kérdésben kellett döntenem, például akkor, amikor a második férjem megkérte a kezemet, hosszasan hezitáltam a válaszomon, azután rájöttem, mindegy, milyen döntést hozok, mert emberként nem tudhatom előre a kimenetelét. Fogjuk fel úgy, mint egy játékot! Nem szabad a dolgokat halálosan komolyan venni. Így mondtam végül igent. Pazarul bevált. Persze könnyű nekem. Olykor felsejlik bennem azoknak a képe, akik egy rajtuk kívül álló döntés eredményeképpen csapdába estek, talán meg is haltak. Fel nem foghatom, vajon mit mondtak például a második világháborúban a zsidó gyerekeknek, hova viszik őket, mi vár rájuk.

Van egy barátom, akit több mint nyolcvan éve ismerek, és még manapság is hetente kétszer-háromszor beszélgetünk. Hároméves voltam, amikor a Baross utca egyik bérházába költöztünk, ott ismerkedtem meg Tamással. Együtt játszottunk és rohangáltunk a többi házbeli gyerekkel, persze csak csendben, mert a házmester kiabált velünk, ha hangoskodtunk. Tamás nagyapjának házbeli órásüzlete mellett volt egy cukrászda, amelyet Erzsi néni vezetett. Mindkettőnket jól ismert. A második világháború idején Tamást elvitték a nyilasok egy gettóba. Erzsi néni egyik alkalmazottja segítségül hívta egy katonatiszt barátját, akivel együtt elindultak Tamásért, mindenféle hivatalos papír nélkül, az életüket kockáztatva. A nyilasok nem mertek ellenkezni a tiszttel, így kiadták nekik a gyereket, és hazahozták. Bele sem merek gondolni, miket élhetett át a szabadulásáig. Az élete később sem lett könnyebb. Ahogy mesélte nekem, annyira éheztek, hogy minden alkalommal, amikor meglátott egy orosz katonát, kenyeret kért tőle, és képzelje, adtak is neki. Biztos megsajnálták ezt a hat-hétéves fiúcskát.”

Az interjúban szó esik még a szívéhez legközelebb álló történetről, a figurák születésének csodájáról, Bródy Dóra néniről, Bródy János nagymamájáról, valamint arról a férfiról, aki 1945-ben hazahozta a Szent Jobbot, amelyet 1944-ig a budavári palota Zsigmond-kápolnájában őriztek, de onnan a nyilasok a Szent Koronával együtt Nyugatra hurcolták.

A nagyinterjú az alábbi linken elérhető.

Fotó: Art is Business/Kaunitz Miklós

Virág Judit és Törő István vezette be a magyar aukciós piacra azt, hogy az árverések legyenek szórakoztató társadalmi események is, ahol komoly- vagy könnyűzene szól, ahol pezsgőt szolgálnak fel. Emlékezetes eset, amikor A baba látogatói című Munkácsy-képet Csajkovszkij B-moll zongoraversenyének kíséretében a zsinórpadlásról eresztették le egy fejlámpával az addigra teljesen elsötétített árverési terembe. „Egy aukció mindig érzelmileg súlyosan motivált dolog. Még nekünk is, akik ezeket az impulzusokat irányítani igyekszünk. Az említett képet óriási érdeklődés övezte. A romantikus énem mondatta velem, hogy keltsünk az árverés előtt némi drámai hatást” – mondja Törő István a Tóth Olivér által készített nagyinterjúban, amely az Art is Business magazin oldalán jelent meg. „Az emberek meglepődtek, amikor hirtelen sötét lett a teremben, sokan azt hitték, áramszünet van, majd egyszer csak megszólalt a zene, és húsz-harminc másodperc alatt leeresztettük a képet. Dermesztő csend honolt… Mostanában az angol Sotheby’s csinál hasonló attrakciókat. Nekünk ez volt az első és egyben az utolsó, részben azért, mert ezt a poént csak egyszer lehet elsütni, másrészt kaptunk néhány negatív visszajelzést is, hogy egy árverés nem színház. Sok újdonságot vezettünk be a magyar piacra. 1993-ban hónapokat töltöttem Amerikában, de a világban máshol is megnéztem, hogyan bonyolítják le az árveréseket. A munkatársaink egyenruhában és kesztyűben fogadták a vendégeket, akiknek valóban pezsgőt szolgáltunk fel. A tartalom mellett adtunk a külsőségekre is” – teszi hozzá Virág Judit.

Az aukciók segítségével nagyon jól lehet alakítani az értékrendet is, felhívni a figyelmet kevésbé ismert vagy teljesen eltűnt alkotók életművére, árnyalni a belső hangsúlyokat, ezáltal befolyásolni a piacot. De vajon előfordulhat-e olyan, hogy egy ma értéktelennek, eladhatatlannak gondolt mű idővel értékessé válik? Törő István szerint ilyen törekvése minden galériának van. „Ezzel együtt sokan gondolják azt, hogy az aukciósházak manipulálják a piacot. Elméletük szerint olyan művészeket is beemelhetünk a köztudatba, akikhez üzleti érdekünk fűződik, de valójában nem képviselnek igazi értéket. A valóságban ez elképzelhetetlen. Nyilvánvalóan a vezető galériáknak van piacbefolyásoló szerepe és ereje, de nem olyan mértékű, hogy egy kvalitás nélküli művész alkotásait piaci alapon értékesítse. Az más kérdés, ha arról beszélünk, hogy egy esetlegesen lappangó életmű egyszer csak előkerül, aminek következtében az alkotó munkásságát szükséges újra értelmeznünk. Gondoljunk csak Vaszkó Ödönre vagy gróf Batthyány Gyulára, akiket a szakma sokáig nem értékelt sokra, majd egy ponton az addig korszerűtlennek hitt alkotókról kiderült, hogy nagyon is korszerűek, ezért beépültek a magyar kánonba. Ugyanez a folyamat a nemzetközi színtéren lehetetlen. Ennek a klasszikus példája Csontváry Kosztka Tivadar, aki világszínvonalú festő, de azt a korszakot, amelyben alkotott, már megírták, benne azokkal a nevekkel, akik meghatározóak voltak. Ebbe Csontváry nem került be, mert nem ismerték, és ez már nem is fog megváltozni.”

A Magyar Nemzeti Bank 2014 januárjában indította el műkincsvásárlási programját, amely a műtárgypiac egyes szereplői szerint erősen torzítja a piacot azáltal, hogy a tárgyakat túlárazva veszik, továbbá jelenleg még bizonytalan értékkel bíró, kevéssé jelentős kortárs alkotóktól is vásárolnak. „Az MNB Értéktár programjának vásárlásai 2018 végén lezárultak. Ennek célja az volt, hogy egyrészt az elmúlt történelmi időkben külföldre vagy külföldi tulajdonba került, jelentős művészeti értéket képviselő műkincsek visszakerüljenek az országba, másrészt az itthoni gyűjteményekben lévő műkincsek megvásárlásával szerették volna megelőzni azok szétszóródását. Nagyon fontos alkotásokat, köztük könyveket, bútorokat és festményeket kutattak fel és mentettek meg. A kortárs gyűjtemény – amelynek felépítése az Értéktár program lezárása után indult – elsősorban az alkotók és galériásaik számára volt fontos, hiszen sokan közülük ennek köszönhetően tudják majd finanszírozni a következő évek fejlődését” – mondja Törő István, aki 2015-ben adta el az erdélyi érmegyűjteményét a Magyar Nemzeti Banknak. Mint az a beszélgetésből kiderül, a gyűjtemény a maga nemében világelső volt, 222 darabból állt, a legelső erdélyi fejedelemtől a legutolsóig gyakorlatilag minden jelentős darabot tartalmazott.

Az interjúban szó esik még a hazárdjátékról, a magyar festészet helyzetéről a világban, Virág Juditnak és Törő Istvánnak a műkereskedelemben töltött évtizedeiről, kezdve az első aukciójuk főművétől, az irreális áron vásárolt Rippl-Rónai-alkotástól a garázsvásárból előkerült Tihanyi Lajos-képen át a reklámszatyorban érkező Csontváry-festményig, valamint arról, mennyire tudnak függetlenek maradni a magyar piaci viszonyok között.

A nagyinterjú az alábbi linken elérhető.

Fotó: Törő István és Virág Judit (Valuska Gábor fotója)