Kettős Jérce, avagy fordíthatja-e fehér ember egy fekete költő versét?

Inspiráció Kiemelt

Valószínűleg rajtam kívül senkit nem érdekel, mégis elárulom, hogy januárban végignéztem Biden elnök beiktatási ünnepségét. A program már akkor is emlékezetes maradt volna számomra, ha nem születik meg ennek nyomán a mém Bernie Sanders kötött kesztyűs üldögéléséről, hiszen voltak ott annál nagyobb produkciók is. Mint például a fiatal fekete költőé (költőnőé?), aki saját versét adta elő.

 

A fiatal Amanda Gorman híres lett, versét milliók olvasták szerte a világon, sokan fordítani is akarták. Hollandiában például Marieke Lucas Rijneveld, a tavalyi Nemzetközi Booker-díj győztese, akit maga Gorman is örömmel elfogadott. És itt lépett be a történetbe egy Janice Deul nevű, Hollandiában élő fekete aktivista, aki felháborodott a döntésen, mondván, miféle dolog az, hogy a fekete költőnő versét egy fehér bőrű, nem bináris orientációjú fordítóra bízták. Számomra itt rögtön megbicsaklott a sztori, utána kellett néznem, mi az a bináris (azóta tudom, hogy magam is bináris vagyok, pontosabban nem az vagyok, hanem Janice Deul nevezne annak, ha személyem iránt bármiféle érdeklődést tanúsítana). Ebből kisebb botrány kerekedett, Rijneveld visszalépett, Gorman elfogadta, Deul megnyugodott. (A részleteket elolvashatja itt, itt vagy itt, vagy akár máshol)

Engem viszont nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ennek miért kellett így történnie. Persze, értem én, hogy a rasszizmus árnyékában felnőtt költő versét mindenkinél jobban át tudja érezni egy másik hasonló sorsú ember, de a jó fordításhoz más kell, mindenekelőtt a forrásnyelv és a célnyelv tökéletes ismerete. A hasonló sors, a hasonló adottságok persze jelenthetnek némi előnyt, de az empátiával pótolható. Egy Shakespeare-fordítótól sem várhatjuk el, hogy a munka megkezdése előtt éljen néhány évig az Erzsébet-kori Angliában, Homérosz fordításához sem elengedhetetlen a bronzkori Görögországban szerzett élettapasztalat. És akkor még nem beszéltünk Flaubert Bovarynéjáról vagy Tolsztoj Anna Kareninájáról, egyik sem lett hitvány alkotás csak azért, mert férfi írta.

Abba belegondolni sem merek, mit szólt volna az aktivista, ha egy fehér bőrű szerző fordítását nem bízhatják fekete irodalmárra (bár ez, gondolom, mindennapos lehet Afrikában, mármint nem a tiltás, hanem a fordítás). Azt is tudom, persze, hogy a dolog nem teljesen szimmetrikus, hiszen a rasszizmus évszázadokig a fehér ember vélt felsőbbrendűségének a megnyilvánulása volt a színesbőrűekkel szemben. A rasszizmus aljas és förtelmes, a felszámolásáért folytatott harc hosszú és még nem ért véget. De semmiképpen nem úgy kell meghaladni, ahogy itt történt.

A költő verset ír, mert ahhoz ért, a fordító fordít, mert ő meg ahhoz. Az aktivista pedig aktivizálja magát, bekiabál a pályán kívülről, és problémát kreál ott, ahol addig nem volt. Értem én, hogy ha valaki a bőrszíne miatt nem fordíthat le egy verset, az messze nem akkora tragédia, mint ha a Ku-Klux-Klan gyújtaná fel hasonló okból. De akkor is mondjuk ki fehéren-feketén: ez értelmetlen és fölösleges. Egy olyan zsákutca eleje, amelybe nem szabadna bemenni.

 

FRISSÍTÉS: időközben hasonló esemény történt Katalóniában is, ahol egy Victor Obiols nevű fordító munkája nem kellett, mivel nem nő, nem aktivista, és még csak nem is fekete. Így lesz az egyébként létező rasszizmus elleni teljesen jogos harcból nettó tébolyda. Kár érte. A fordító egyébként maga is Homéroszt és Shakespeare-t hozza fel példának, mint jómagam is néhány sorral fejlebb, de ez véletlen egybeesés.

 

Szakács László főszerkesztő

 

(A Márkamonitoron egy átlagos héten körülbelül ötven hír, cikk, elemzés, tudósítás jelenik meg, amelyek a piaci folyamatokról kívánnak objektív képet adni. Ezekhez jön mostantól hetente egy szubjektív anyag is: minden vasárnap az elmúlt hét egyik eseménye kapcsán vetünk papírra, pontosabban monitorra néhány gondolatot.)

SOCIAL MEDIA