Dr. Bándi Gyula ombudsman: „Ha valami le van írva az Alaptörvényben, azt be is kell tartani”

Inspiráció Kiemelt

A jövő nemzedékek szószólójának hatalma nincs, tekintélye van. Vallja, hogy nincs jobboldali és baloldali környezetvédelem. A nemzet közös öröksége mindannyiunké, és mindenki felelős ennek az örökségnek a megőrzéséért. Exkluzív interjú Dr. Bándi Gyula zöldombudsmannal. 

 

Az Országgyűlés 2017-ben 178 igen és öt nem szavazattal, valamint egy tartózkodással választotta meg a jövő nemzedékek szószólója – népszerű nevén: zöldombudsman pozíciójára. Magyarországon elég ritka, hogy egy jelöltnek szinte az összes parlamenti képviselő bizalmat szavazzon. Minek tulajdonítja ezt a szokatlan egyetértést?

Azért nem volt egyhangú a szavazás, hatan nem támogattak. Ez az eredmény talán annak köszönhető, hogy négy évtizede tanítok környezeti jogot. A bizottsági meghallgatások során a különböző pártok képviselőitől többször elhangzott, hogy „én is a professzor úrnál tanultam”, mások pedig azt móondták, „használtuk a könyveit a munkánkhoz”. Nekem a szakmai hátterem kínálta ezt a lehetőséget, nem valamiféle politikai támogatottság. Soha nem voltam elköteleződve egyik párt irányában sem. Azt gondolom, hogy a környezetvédelem és a fenntartható fejlődés nem pártügy. Nincs jobboldali és baloldali környezetvédelem, annak alapvetően ugyanolyan tartalommal kell funkcionálnia. Azt hiszem, az a pár ellenszavazat sem a személyemnek, hanem a többségi pártnak szólt.

 

Miközben nincs jobb- és baloldali környezetvédelem, a szóhasználat szintjén megfigyelhető egy érdekes különbség. Míg a baloldali publicisták és politikusok klímaváltozásról beszélnek, számos jobboldali véleményformáló évekig preferálta a klímahiszti szót. Miért terjedt el a jobboldalon az a meggyőződés, hogy klímaváltozás nincs is, az csak valami baloldali huncutság?

A klímaváltozás és a környezetvédelem hosszú időn át ellenzéki témának számított. Ha éppen baloldali kormány lenne hatalmon nálunk, akkor talán a jobboldal érvelt volna így.

Megfigyelhető, hogy az elmúlt pár hónapban elindult egy erőteljesebb változási folyamat a jobboldalon, egyre inkább megpróbálják a környezeti kérdéseket maguk is képviselni, alakul az energiapolitikánk, a klímapolitikánk, láthatóan jobban odafigyelnek a fenntarthatóságra. Egyre többször hallani a kormánypárt részéről, hogy nem kell átengedni ezt a tematikát a baloldalnak.

Mindenki tiszta levegőt szeretne belélegezni, szép környezetre, jó minőségű vízre vágyik. Már nem klímahisztiről, hanem fenyegetettségről beszél a jobboldal is, ami pedig mindannyiunk ügye. A Nemzeti Fenntarthatósági Tanács, amelyet a házelnök vezet, a múlt év végén tárgyalta a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Keretstratégia harmadik előrehaladási jelentését, amely a 2017–2018-as időszakról szól. Ennek tárgyalása során elég kritikus megjegyzések hangzottak el azzal kapcsolatban, hogy mit kellene tennünk az érdemi előrelépés ügyében.

Az ombudsmani beszámolókban gyakran előforduló kifejezés a nemzet közös öröksége. Hogy állunk a közös örökségünkre vonatkozó leltár elkészítésével? Bizonyos dolgokat be lehet árazni, meghatározható a földek aranykorona-értéke és ez alapján a forgalmi érték, valamint az ingatlanvagyon is forintosítható, de mi az értéke mondjuk Kossuth Lajos szülőházának vagy a budai Várnak?

Nagyon fontos kérdés. Magam is nehezményezem, hogy nem készülnek el ezek az összesítések, noha egy leltár lehetne akár egy sima felsorolás is, hogy mink van. Mondok egy friss példát: nagy eredményünk az erdőtörvény alkotmánybírósági vitája és határozata. Az alapvető jogok biztosával még tavaly kifogásoltuk, hogy az erdőtörvény sokkal inkább hangsúlyozta az erdőgazdálkodást, mint a természetvédelmet. Több tételben megtámadtuk a törvényt, nem globálisan, hanem taktikusan: azt mondtuk, alapvetően jó a törvény, csak ezt a 32 pontot kellene módosítani, maradjon ki egy szó, írjunk át egy bekezdést. Ám egy-egy szónak, egy megváltozott hangsúlynak sokszor igen nagy jelentősége van. Az erdő nem csak fák összessége, hanem számtalan faj életközössége, ezt az életközösséget kell fenntartani, továbbvinni, klímavédelmi szerepéről nem is szólva

A nemzet közös öröksége mindenkié, és mindenkinek van felelőssége a megtartásában. Az erdő esetében például az erdőgazdaságnak, az erdőben kiránduló állampolgárnak, de elsődleges felelőssége mégiscsak az államnak van, hogy ezt a közösséget fenntartsuk. Az, hogy az örökség mindenkié, egyúttal fokozott elszámolási kötelezettséget is jelent a társadalom felé, a döntéshozóknak ezt nagyon komolyan kell venniük.

Vagy nézzünk egy másik példát. A döntéshozóknak nemcsak arról kell gondoskodniuk, hogy szép hajókikötők legyenek a Balatonon, hanem arról is, hogy megmaradjanak a nádasok. Egy építkezés esetén nem is kell teljesen kiirtani a nádast, elég egy folyosót vágni bele, amivel tönkreteszik az egészet. Lehet, hogy most egy kikötőépítés kiváló üzleti lehetőségnek látszik, de mi van, ha húsz év múlva senki nem akar ott vitorlázni, mert elpusztult a környezet? Az ember nem azért akar a Balatonra menni, hogy mindenütt betont és szállodákat találjon. A természetnek, a Balaton vizének nem tesz jót a rengeteg beruházás.

Hogy miként lehet az örökségünket felmérni? Írtam egy levelet az Állami Számvevőszéknek azzal kapcsolatban, hogy ellenőrizték a nemzeti parkok működését. A nemzeti parkok kiadják a földeket hasznosításra, és az ÁSZ kifogásolta, hogy nem a legnagyobb hasznot ígérőknek adták ki. Csakhogy egy nemzeti park hatékonyságát nem pénzben mérjük: azt is be kell árazni, hogy milyen természetvédelmi szolgáltatást nyújt. Lehet, hogy a gazdálkodásból nem keletkezik anyagi hasznunk, de a környezeti szolgáltatás megmarad, és ezt is komolyan kell venni.

Aki használja a környezetet, az valamilyen mértékben károsítja is, elvárható tehát, hogy vegyen részt a helyreállításban, a környezeti károk felszámolásában. A nagyvállalatok ma már egymás után teszik közzé a fenntarthatósági programjukat, számos erre vonatkozó vállalással. Mennyire tartja ezeket hitelesnek?

Készítettünk egy nagy javaslatcsomagot a környezeti felelősség hatékonyabbá tételére. Ennek előkészítésekor rengeteg nagyvállalattal, gazdasági és civil szervezettel tárgyaltunk és egyeztettünk. A nagyvállalatok fenntarthatósági jelentéseinek igen nagy az igazságtartalma. A nagyvállalatok számos országban működnek, sok nemzetközi partnerük van, és már ezen a területen is megjelent a verseny. Vannak országok, ahol a fenntarthatóság már versenyképességi kérdés lett.

 

Ahol nem a hatóságok büntetik a károkozást, hanem a fogyasztók.

Pontosan. A magyar fogyasztó talán még nem ennyire tudatos, de már itthon is kezdenek ráébredni az emberek, hogy mi a tét. A koronavírus-járványnak is van pozitív hozadéka, például a vásárolj hazait, helyi terméket mozgalmak megerősödése.

A nagyvállalatok nem engedhetik meg maguknak, hogy ne enyhítsék a környezeti károkat, ilyen okból céltartalékot képeznek. Önmagában az a tény is fontos, hogy megjelentek a környezetvédelmi felelősök a cégeknél, a munkabiztonság és az egészség mellett már a környezetvédelmi szempont is hangsúlyossá vált. Az ember tisztességesen el akarja végezni a munkáját, főleg, ha van értelme. Ha van egy ilyen munkakör, akkor a tevékenység is elkezd működni. A nagyvállalatok fenntarthatósági programjai hosszú távon nagyon hasznosak.

Nézzünk meg közelebbről egy nagy céget: ez maga a magyar állam. A Nemzeti Fenntartható Fejlődési Stratégiát 2012-ben fogadták el, és rendszeresen felülvizsgálják. A fenntarthatósággal kapcsolatos lépéseket most már a magyar állam is kezdi komolyabban venni, maga is gondolkodik a tennivalókon. Az Alaptörvény nagyok sok kérdést felvet a fenntartható fejlődéssel, a jövő nemzedékekkel, a közös örökség védelmével kapcsolatban. Mi ezekkel éltünk. Azt mondtuk, ha valami le van írva az Alaptörvényben, azt be is kell tartani, erre hivatkozva fordultunk különböző ügyekben a kormányhoz vagy éppen az Alkotmánybírósághoz. Tisztelt magyar állam, nagyon progresszív volt az alkotmányozásban, most már tartsa is magát ahhoz, amit leírt! Az államon és a cégeken egyaránt számon lehet kérni, amit írásban vállaltak.

Az állam a szennyező termékekre, tevékenységekre eddig is különféle bírságokat, termékdíjakat vetett ki, most éppen a PET-palackok betétdíja van napirenden. Ám a befizető termelők, forgalmazók nem érzékelik, hogy az így beszedett díjak oda kerülnének vissza, ahol a károk helyreállítása történik, vagy ahol ennek történnie kellene.

Sajnos ezek a díjak tényleg nem is kerülnek vissza oda, ahova kellene. Korábban dolgoztam elnökként az Országos Környezetvédelmi Tanácsban, ahol gazdasági, tudományos és társadalmi szervezetek képviseltetik magukat. Ott is megállapítottuk, hogy a termékdíj kevesebb mint 20 százalékáról igazolható, hogy valóban környezetvédelmi célra használják.

 

A többi eltűnik a nagy közös kalapban?

Igen. Ilyenkor persze mindig az a válasz a pénzügyi kormányzat részéről, hogy amúgy is adunk pénzt ilyen célokra, teljesen fölösleges, hogy a termékdíjat külön kezeljük. Pedig úgy indult, hogy a termékdíj a környezetvédelmi alapba folyik be, és környezetvédelmi célokra költik, ellenőrizhető módon. Ez a 20 százalék három-négy évvel ezelőtti adat, de nem hiszem, hogy sok minden megváltozott volna azóta.

Nyilván igaz, hogy az állam költ olyan kármentesítésekre, amelyeknek ma már nincs gazdájuk, de azoknak a problémáknak a nagy része is úgy keletkezett, hogy az állam, a hatóságok korábban nem tettek eleget az ellenőrzési feladatuknak.

Pedig egy ilyen azonnal felhasználható alapnak nagy jelentősége lenne olyankor, amikor még csak elindul egy szennyezés, például egy élővízfolyás felé. Még meg lehetne előzni a sokkal nagyobb kárt, de nincs azonnali erőforrás, a szennyeződés viszont nem mondja azt, hogy jó, akkor megvárom a jövő évi költségvetést, csak akkor folyok tovább. Természetesen az így elköltött összeget lehetőség szerint be kell hajtani a környezethasználótól.

A koronavírus-járvány nagyon sok szokásunkat megváltoztatta, így például kevesebben mennek külföldre nyaralni, ami felértékelte a Balatont. Ez viszont megmozgatta bizonyos vállalkozói körök fantáziáját is, amitől a fejlesztések ügye elég komoly politikai színezetet is kapott. Mi a helyzet most a Balatonnal? Tavaly csak egy ügyük volt ott, a balatonföldvári építési szabályzatot vizsgálták, megszaporodtak idén a hasonló ügyek?

Igen, az északi parton egy kavicsbánya-kikötő miatt képviseltük magunkat egy közmeghallgatáson, volt nádasirtás is, ami miatt hatósági eljárás indult. De nem csupán a Balatonról van szó, a Tatán tervezett szállodaépítés is nagy vihart kavart. Ez utóbbin külföldi utazásom miatt nem tudtam személyesen részt venni, de már az is jót szokott tenni, ha tudják, hogy az ombudsman képviselője megjelenik. Bizonyos beépítések ellen nehéz fellépni, ha egyébként megfelelnek az adott önkormányzat rendezési terveinek. A Balatont azonban folyamatosan vizsgáljuk, nemrég az az ötlet is felmerült, hogy a Balatonnak önálló jogalanyiságot kellene biztosítani, mert nem jó, ha különböző megyék és települések osztoznak rajta, egységes kezelésre volna szükség. Nem egy „Szent Balaton” jogalanyiságról beszélünk, hanem a tó egészét érintő ügyek egységes kezeléséről.

Ezt egy európai bírósági üggyel tudnám megvilágítani. Írországban nem kellett speciális vizsgálatot tartani tőzegkitermelés esetén, ha az érintett terület nem nagyobb két hektárnál. Az Európai Bíróság azonban kimondta, hogy ez így nem működhet, hiszen egy két-háromszáz hektárnyi mocsaras tőzegtó komplex élőhelyet, élővilágot jelent, amit a huszadik kéthektáros kitermelés tönkretehet. Hasonló a helyzet a Balatonnal, és nem csupán a nagyberuházókról van szó. Azt mondja a polgár, hogy én csak egy kis stéget építenék, amiről horgászhatok, egy méter széles az egész. A légi felvételekről azonban látszik, milyen tömegben épültek az ilyen nem engedélyezett kis építmények, amelyek teljesen szétszabdalják a nádasokat. A Balatonnak egységes kezelésre van szüksége, hogy a fejlesztések arányos elosztásával mindenki jól járjon, a turizmus is, a vendéglátóipar is, a természeti környezet megtartása, megóvása mellett.

 

A klímaváltozás, a globális felmelegedés lassítása szempontjából az energiastratégia az egyik legfontosabb terület. Lát itt elmozdulást pozitív irányba?

Igen, elindult valami jó irányú változás a kormányzatban. Az energiastratégiáról tárgyalt a Nemzeti Fenntarthatósági Tanács, az Országgyűlés bizottságai és a Környezetvédelmi Tanács is. Lassan kezd kirajzolódni egy használható koncepció és annak a megvalósítási módja.

 

Valóban több energiára van szükségünk? Takarékossággal nem lehetne megoldani a problémáinkat?

Ebben látom én is a koncepció hiányosságát. Fontos, hogyan lehet környezetkímélőbb módon megoldani az ország energiaigényét, de az sem elhanyagolható, hogy miként lehetne a fogyasztást csökkenteni. Láttuk, hogy a koronavírus miatt nagyon sokan átálltak home office üzemmódra. Hatalmas irodaházakat nem kellett fűteni, hűteni. Ha ezeknek az irodaházaknak egy része üresen marad, akkor rengeteg energiát megtakarítunk. De rengeteg tartalék van a világítás korszerűsítésében is.

A légkondicionálók működése különösen kétélű, hiszen a készülék bent hűt, kifelé fűt. Az energiaszolgáltatóknak jó, hogy klímaberendezések vásárlására biztatnak bennünket, de ezért megérdemelnének némi kritikát.

Nem vagyok benne biztos, hogy a nemzeti energiastratégiának főleg arra kellene vonatkoznia, hogyan termelhetünk több energiát, legalább annyira fontos lenne annak a kigondolása, hogyan fogyasszunk kevesebbet.

Ha kinézünk az ablakon, látjuk az egyetem tetején a napelemeket. Otthon a szomszédom is megcsinálta, én is tervezem. A nagy erőműveket lassan ki lehet váltani helyi, közösségi ellátási megoldásokkal. A napelemes rendszerek telepítésével viszont vigyázni kell, hogy csak oda kerülhessenek, ahol a mezőgazdasági művelésben vagy természetvédelmi szempontból nem okoznak kárt.

 

Milyen állapotban van a hazai hulladékgazdálkodás? A nemzeti kukaholding nem aratott osztatlan sikert.

Jó két éve vizsgáltuk a közszolgáltatás területét, és arra a megállapításra jutottunk, hogy a 2012-ben megszavazott hulladékgazdálkodási törvény elfogadása után kialakított megoldások nem igazán működőképesek. Főleg a települési hulladék kezelésének a kérdését illettük erős kritikával. Az önkormányzatok formális felelőssége megmaradt, csak éppen nem tudtak hatni a folyamatokra, mert a tevékenységet központosították. Hatalmas összegeket fektettünk a hulladékos rendszerekbe, de ezeket a pénzeket magának a rendszernek a fenntartása emésztette fel. Vagyis pont arra nem jutott a pénzből, amiért a rendszer létrejött. A rezsicsökkentés miatt nem lehetett a díjakat emelni, a korszerű hulladékkezelő rendszerek kialakításához viszont pénz kell. A gyűjtőhelyeket, lerakóhelyeket ki kell alakítani, és nem elég, ha komposztálunk, azt a komposztot el is kell juttatni a mezőgazdasági termelőkhöz, kedvezményeket kell adni nekik, hogy használják is. Nagy keservesen közelítünk azokhoz a számokhoz, amiket az EU kitűzött a visszagyűjtés területén, csak ezek a célszámok évről évre magasabbak. A hulladékgazdálkodásban dolgozó cégeknek eközben nincs pénzük, nincsenek tartalékaik, nem tudnak fejleszteni.

Ez a helyzet most már lassan elérte a kormány ingerküszöbét, sokan mondják, hogy talán államosítani fogják a közszolgáltatásokat. Ezzel önmagában nincs is semmi baj, sok helyen vannak állami kézben. Nálunk azonban az a helyzet, hogy se nem teljesen állami, se nem privát, se nem szolgáltató, se nem hatóság, nem profitorientált, de nem is nonprofit. Ha államosítunk, ám legyen, de akkor az állam vállaljon teljes felelősséget, szigorúbb számonkérési lehetőségekkel, szigorúbb szankciókkal és persze megfelelő források biztosításával. Ennek az új rendszernek július elején fel kellett volna állnia, de a vírus miatt lelassult a folyamat. Az új szervezet az Információs és Technológiai Minisztériumhoz fog tartozni, és remélhetőleg megoldja majd az akut problémákat. Nem csupán arról van szó, hogy nem vagyunk képesek teljesíteni az európai uniós normákat, hiszen ez a mi saját hulladékunk, amivel kezdenünk kell valamit. Szörnyű látni, mennyi műanyag palackot gyűjtenek össze csak a Tiszáról a PET-kupa aktivistái. Ezzel a problémával nem lehet tartósan együtt élni.

 

Pozíciója szerint a jövő nemzedékek, a fiatalok szószólója. Találkozik is a fiatalokkal?

Természetesen igen. Ne felejtsük el azonban, hogy a fenntarthatóságról beszélünk, ami nemcsak a fiataloké, hanem a jelen és a jövő nemzedékeké egyaránt. Az SDG központi kérdése a nemzedékek közötti méltányosság és az adott nemzedéken belüli méltányosság is.

Főleg azért találkozom fiatalokkal, mert tanítok. Együttműködünk számos környezetvédő szervezettel, azoknak a programjain nagyon sok fiatal szokott részt venni, és rengeteg fiataloknak szóló pályázatnak vagyok a védnöke.

Egyes fiatalok nagyon markáns véleményt fogalmaznak meg korunk problémáiról. Mi a véleménye napjaink egyik ikonjáról, Greta Thunbergről?

Nagyszerű dolognak tartom, hogy megmozdult a fiatalokban a környezet iránti érdeklődés. És ha ez Thunbergnek köszönhető, akkor örülök neki. Az ő nézetei nem minden esetben állják ki a praktikusság próbáját, néha túlzásokba esik, de ne felejtsük el, már maga az a tény remek dolog, hogy komoly mozgalmak alakultak, amelyek több helyen valóban a helyzet átgondolására késztettek politikusokat, önkormányzatokat. A fiatalok kimondták, hogy az ő jövőjükkel szórakozunk. Azzal, hogy építünk egy újabb autópályát meg egy újabb szállodát a Balatonra, elvesszük tőlük a lehetőséget, hogy ők is választhassanak. Egyébként már nekünk is kevesebb választási lehetőségünk van, mint az előző generációnak. Ha a fiatalok túlzásokba esnek is, miközben fellépnek az érdekeik védelmében, az nagyon jó dolog, hogy egyáltalában hallatják a hangjukat. Hogy Greta Thunberg véleménye minden szempontból tökéletes-e vagy sem, az ilyen szempontból nem érdekes.

 

Minden évben megemlékezünk a túlfogyasztás napjáról, ami idén augusztus 22-ére esett. A világ három hetet nyert a koronavírus-járvánnyal. De mire ez az interjú megjelenik, már a második Földet fogyasztjuk, pedig csak egy van. Vajon egy még durvább járvány szükséges ahhoz, hogy elég legyen nekünk az az egy Föld, amelyik a rendelkezésünkre áll?

A tapasztalatok azt mutatják, hogy mindig a nagyobb ökológiai katasztrófahelyzetek eredményeztek érdemi változásokat. Úgy tűnik, az emberiségnek néha kell egy jó nagy pofon, hogy magára találjon. Tavaly már júliusban bekövetkezett a túlfogyasztás napja, most augusztusra tolódott, ami önmagában jó dolog, de ez még nem lesz tartós trend.

A mostani pusztító libanoni robbanásnak is van egy előzménye. Az EU veszélyesanyag-irányelvét nem hivatalosan Seveso-irányelvnek nevezik. Az olaszországi Sevesóban történt 1976-ban egy katasztrófa, ahol egy rendkívül mérgező anyag, a dioxin szabadult el nagy mennyiségben. Akkor ébredtünk rá, hogy a vegyi anyagokat nem lehet bárhol, bármilyen mennyiségben tárolni. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt még a Váci úton is olyan anyagokat tároltak, amelyeket máshol harci gázként alkalmaznak. Mi van, ha tűz üt ki egy ilyen raktárban?

Súlyos hiba volt az is, hogy kiegyenesítettük a folyókat, ami nem csökkentette, épp ellenkezőleg, növelte az árvízveszélyt. Azzal is jobban járnánk, ha inkább megtartanánk azt az értékes vizet, ami most csak kifolyik az országból

Az lenne az igazi, ha előre átgondolnánk, mi a jó megoldás, ne várjunk a katasztrófákra.

Hatéves megbízatása félidejében jár. Megvalósította, amit szeretett volna?

Sok mindent sikerült megvalósítani, olyan dolgokat is, amelyekre eredetileg nem is gondoltam. A problémák ugyanis változnak, idővel új kérdések merülnek fel.

Jó, hogy végre elkezdtünk foglalkozni a környezeti felelősség rendszerével, de még mindig nincsenek felszámolva a szennyezett területek, még mindig nem működik a biztosítás és biztosítékadás rendszere, több területen már most borítékolhatóak a következő időszak problémái.

Az ember sosem elégedett teljesen, nyilván többet is el lehetett volna érni. De alapvetően mégis inkább elégedett vagyok, összeállt egy kis csapat, amely elkötelezetten dolgozik. Elődeinktől örököltünk és magunk is tovább építettünk egy kiterjedt kapcsolatrendszert, vannak kiváló partnereink, vállalatok, szakmai szervezetek, tudományos műhelyek, amelyekkel együttműködünk, és minden találkozásból, minden beszélgetésből jönnek új ötletek. Egymás szempontjaira odafigyelve, egymást meghallgatva találjuk meg az érdekeltek számára legmegfelelőbb megoldásokat.

 

Az interjú eredetileg a Márkamonitor magazin 2020/2-3. számában jelent meg. Fotó: Réti Dóra

 

 

Ha szeretne további cikkeket olvasni a márkaépítés, a környezetvédelem, a fenntartható gazdaság témakörében, kövessen minket a Facebookon. 

SOCIAL MEDIA