A világ összművészeti élményeket és garanciákat keres

Márkák

Vona Tiborral, a 2000 óta sikeresen működő ExperiDance Production alapítójával és ügyvezetőjével a társulat múltjáról és jövőjéről, kulturális marketingről és társulati márkaépítésről beszélgettünk.

Hol látja a kultúra helyét napjainkban, az életben és a fogyasztásban Magyarországon?

Más dolog, hogy hol látom és más az, hogy hol van. Test, szellem, lélek: egészségügy, oktatás, kultúra. Ha ez a három nem pulzál összhangban egymással, akkor az az ország, az a nép lemarad a világban bármilyen versenyben. De ha együttműködik, a pozitív egymásra hatások bármilyen magaslatokba fel tudják emelni az adott közösséget.

Ezért gondoltam úgy 2000-ben, hogy a hagyománymegőrzés terén, és ezen belül a tánchagyományainkban rejlő lehetőségek nincsenek jól kiaknázva. Erre egy világsztár hívta fel a figyelmemet, Michael Flatley, aki akkor lépett fel Budapesten. Én a Budapesti Piaclapkiadójaként a nyomtatott sajtó fő-médiatámogatója voltam a hetvenezres népstadion fellépésének. Amikor kimondta, hogy a magyar néptánckultúra sokkal összetettebb mozgáskultúra, sokkal több van benne, de nincs olyan képviselője a világban, mint például az orosz táncnak a Mojszejev, én pedig éppen kerestem a helyemet, úgy éreztem, ebbe a mondatba bele lehet kapaszkodni, ha megtalálom azt az innovatőr „termékfejlesztőt”, koreográfust, akinek a teljesítményére brandet lehet építeni. Ő volt Román Sándor. Az ExperiDance-ben ez a két erős láb, amire minden más lábunk tud támaszkodni, belőle építkezni: van egy innovatív „termékfejlesztőnk” és egy kiváló termékértékesítő, brandépítő csapat. Erre a szellemiségre épül az egész csapat és a hely is, ahol most dolgozunk, a Hungarian Talent’s House. Ez nem egyszerűen székház, hisz ma már nem csak a saját repertoárunkkal és az ExperiDance társulattal foglalkozunk, hanem közös produkciókon keresztül olyan előadókkal is, mint a 100 Tagú Cigányzenekar, vagy a Havasi Entertainment; olyan kollégákkal, akik nem főállású tagjai az ExperiDance tánctársulatnak.

Az ExperiDance-nél maradva: hogyan definiálná, miről szól, mint márka, mi a küldetése?

Ez volt az első mondat, amit leírtunk: felébreszteni több mint 50 éves Csipkerózsika-álmából a magyar tánchagyomány iránti tiszteletet; és ha ezt a produkcióidon keresztül hosszú évtizedeken keresztül jól csinálod, akkor stílusteremtővé tudsz válni.

Az ExperiDance első darabja, az Ezeregyév a Szolnoki Szigligeti Színházban született, és 30 előadás alapján nagyon jól vizsgázott. Viszont egyetlen produkción alapuló tapasztalati tőkéből még nem tudja az ember eldönteni, hogy a mutatvány megismételhető-e. Akkor annyit szerettünk volna elérni, hogy a nézőtéren ne harminc ember üldögéljen – ami általában a rossz közönségszervezés és marketingmunka eredménye -, hanem az akkori legnagyobb játszóhelyeken – Erkel SzínházArénaMargitszigeti Szabadtéri SzínpadSzegedi Szabadtéri Színpad – teltházas előadásokat tartsunk. Az embereket elkezdtük tömegekben rászoktatni, hogy szeressenek táncszínházba járni. Ez annyira jól sikerült, hogy reméljük, kicsit nekünk is köszönhetően 2001-ben megnyitotta kapuit a Nemzeti Táncszínház.

Időben hogyan alakult a tánc népszerűsége? 2000 környékén Michael Flatley járja a világot, ír sztepp őrület van, utána boldog-boldogtalan latin táncokat tanult, majd jött a Duna Televízió a Felszállott a pávával és újra lehetett magyar néptáncot látni a tévében, szép sikerrel. Mennyire tartható szinten az érdeklődés?

A tánc általános népszerűségének érdekében nagyon fontos, hogy legyen a szakmának egy intézménye, ez volt a Nemzeti Táncszínház. Azzal, hogy elvesztette az állandó játszóhelyét, ami az ExperiDance állandó játszóhelye is volt, ahhoz vezetett, hogy a helyzetünk teljesen különvált az általános táncszakmai viszonyoktól. Tulajdonképpen „előre menekültünk” ebből a nehéz helyzetből. Mára van egy székházunk a művészeti háttérmunkához nélkülözhetetlen próbatermekkel, a szakmaiságot és a produkcióinkat kiszolgáló struktúrával, teljes utaztatható színpadtechnikai eszközparkkal; és egy 640 fős színháztermük, a RaM Colosseum, amelyet a XIII. Kerületi Önkormányzattal kötött megállapodás alapján üzemeltetünk több mint 5 éve. Fontos, hogy 110 bejelentett főállású dolgozóból álló közösségünk ne néhány döntéshozótól függjön, hanem a legfőbb kontrolling szektorunktól, az évi 150.000 magyarországi nézőtől. Azt, hogy tőlük elkérhessük a szabadidejüket és még pénzt is kérhessünk ezért, azt egyetlen dologgal tudjuk befolyásolni: a valódi teljesítmény leadással. Ha soha nem csalatkoznak bennünk, akkor a következő produkcióra is jegyet fognak váltani. Van egy masszív, nagyjából 80.000 fős rajongótáborunk, ami folyamatosan bővül, és egy évben a magyarországi alaptánckarunkkal 220-szor lépünk fel.

Beszéljünk egy kicsit erről a rajongótáborról. Kik ők, milyen közös jellemzőik vannak?

Amikor beülök az előadásainkra, vannak olyan rajongók, akiket már név szerint ismerek, sőt olyan is, aki minden előadásunkra jegyet vált és ragaszkodik az állandó székéhez. Alapvetően családi szórakozást kínálunk. Olyan produkciókat hozunk létre, amelyek a hétévest és a hetvenévest is feltöltik, szórakoztatják, emellett értéket teremtenek, és pozitív üzenettel bírnak. A mostani, kicsit megszomorodott alkotói generáció nagyon sokszor nyúl a meghökkentés, megdöbbentés eszköztárához, amivel én, mint a néző szeme nem értek egyet. Úgy gondolom, hogy ha a ma Magyarországán elkérjük valakinek a szabadidejét, akkor kápráztassuk el és nyűgözzük le. Ettől ez még nem ócska, nem kommersz és nem középszerű. Ehhez a művészeti irányvonalhoz 2000 októbere óta tartjuk magunkat, immár 20 megvalósult produkción keresztül.

A repertoár elég masszív. Hogyan lehet ezt tervezni, honnan jönnek az inspirációk és hogyan döntenek arról, mi az, ami illeszkedik az ExperiDance arculatához?

A repertoárt egy dolog nagyban meghatározza: a fizikai teljesítőképesség. 220 fellépés mellett évente egy produkciót lehet létrehozni. Értékesítési oldalról elengedhetetlen a művészi megújulás, az alkotás, de mondhatjuk, hogy az ExperiDance termékfejlesztői időszakának első üteme véget ért.

Flatley egyetlen koreográfiával, a Lord of the Dance-szel és az azzal 80 százalékos átfedést mutató Feet of Flames-zel öt társulattal évekig járta a világot, majd később még egy bőrt lehúztak róla. Ezzel szemben az ExperiDance-nek már most három alkotói korszaka van. Az elsőben Magyarországon, magyar közönségnek, magyar témákat felkarolva, a magyar történelemre építve alkottunk: Ludas MatyiNagyidai cigányokLiliomfi. Ezek közül némelyik járt Olaszországban, Finnországban, hiszen általánosan ismert témákra épít, de alapvetően hazai közönségnek készültek. A következő korszakban elkezdtünk ExperiDance-színekben nemzetközi témákat megfogni. Ilyen volt az Én, Leonardo, a Szenvedélyem, Velence. Ekkor jöttünk rá, hogy a világ innovál és egyre jobban összművészeti élményeket keres. A harmadik alkotói korszak a koprodukciók korszaka, legyen az a 100 Tagú Cigányzenekarral a Fergeteges, a most készülő Nostradamus – Világok vándora, az Omega-musical, ahol élő zenekar tűnik fel, vagy a Monte Cristo grófja a Békéscsabai Jókai Színház művészeivel. Mindegyik produkció kiváló, de már nehezebb brandet építeni nekik, mint az elsőnek. A tizenhatodik már csak a tizenhatodik, akármilyen jó is. Ezért kell elmenni külföldre, mert külföldön viszont ezek a produktumok tudnak az elsők lenni. Németországban például az Apassionata-val való együttműködésünk és a Fergetegesből átírt Sissi-produkción keresztül ismerték meg az ExperiDance brandjét.

Milyen alkotóművészeket tudna megnevezni Magyarországon, akikkel még szívesen dolgozna együtt?

Azt hiszem, hogy szinte mindenkivel dolgozunk jelenleg, akivel dolgozni szeretnénk, vagy aki szeretne velünk dolgozni. A koprodukciók közül az egyik legerősebbet még nem is részleteztem: ez a Havasi-ExperiDance együttműködés. Most megyünk Bécsbe a Wienerstadthalléba, ősszel pedig indul a magyar és európai turné. Erre az összművészeti produkcióra az Arénába három nap alatt 48.000 ember váltott jegyet. A brandépítésünk hatékonysága pedig ezen mutatók mentén mérettetik meg: ha kilencen ülnek a produkció nézőterén, az egész művészkedés félő, hogy öncélúvá válik. Az igazán jó brandépítők, a kulturális értékeket hosszútávon pozícionálók elérik a közönségüket és azt is, hogy jegyet vegyenek az előadásaikra.

Ugyan már felépült a társulat neve az elmúlt másfél évtizedben, de milyen marketingeszközöket alkalmaznak akár az ExperiDance, akár az egyes előadások ismertté tételére, illetve milyen változások voltak ezen a területen?

A legjobb reklám az elégedett néző, aki kimegy a színházteremből és felhív még tíz másikat, hogy „ezt neked is meg kell nézned”! A 16 év alatt nagyon sok minden megváltozott: az első időszakban sokkal többet költöttünk óriásplakátra, közterületi reklámra és az ingyenes sajtóorgánumokban mind benne voltunk, az internet felgyorsulásával pedig mi is elmozdultunk digitális irányba. Ma már filléreket költünk reklámozásra, de arra nagyon odafigyelünk, hogy az országon belüli fellépésekkor, amikor megvásárolják a társulatot, nem kezdhetnek el önálló arculatot kitalálni. Van egy saját grafikai csapatunk, amely elkészíti a kreatív anyagokat, bárhol is lépünk fel, így az ExperiDance-nek azonos az arculata Debrecenben, Pécsen és Nyíregyházán egyaránt.

A törzsközönséggel tartják a kapcsolatot? Van arra mechanizmus, hogy értesítsék őket az új előadásokról?

Igen, Facebookon keresztül, blogon és hírlevelekben is időben informálunk mindenkit arról, hogy mi történik a társulatnál.

A külföld mennyire cél most, akár egyedül, akár koprodukciókkal?

Csak az a cél. A magyarországi vonalak szinte automatikusan működnek. Nagyon kevés olyan utaztatható magyar produktum van, amely reggel hétkor megérkezik teljes technológiai háttérrel és este hét órára készen is áll a világmutatvány. Az olyan sikerprodukciók, mint a Mamma Mia!, a Madách Színház többi előadása, és az Operettszínház előadásai nem, vagy csak nehezen mozgathatóak. Nagyon hálás vagyok az alkotói stábnak, hogy amikor elindul egy új produkció gyártása, ők megkérdezik, hogy milyen ismérvek alapján rakják össze a témát. Nagyon fontos az utaztathatóság, a könnyen telepíthetőség, mert ha három napig kell építeni és ennyi időre ki kell bérelni egy arénát, azt már nem bírja el a produkció jegyárbevétel. A világ mára sokkal rugalmasabb. Magyarországgal ebben a tekintetben készen vagyunk, már 2017-et szerződjük. A világ viszont borzasztóan nagy. A végcél három turnéstáb, kontinensekre osztva. Hisz ha valaki bemegy Kínába, tíz évig nem talál ki belőle, és ez csak egy ország. Mi most Európában vagyunk nagyon erőteljesen jelen, a két turnéstáb egyike Németországot járja, a másik Magyarországot, ki-kikacsintva a határon túlra: Prága, Berlin, Ljubljana, Bécs, de júniusban Párizsba is eljutunk. Egyre nehezebb időben összesimulni, egy évre előre kell egyeztetni egy kéthetes turnét, de jobb, ha tisztában vagyunk vele, hogy a világranglistások három évre előre egyeztetnek. Mi az, amit a világ keres? A nagybetűs Garanciát. Ha idejött, neked adta az idejét, hogy megnézze a produkciódat, és élvezte, amit látott, akkor vagy-e olyan komoly csapat, aki garantálni tudja, hogy három év múlva ugyanezt, ugyanilyen minőségben produkálni tudod, ott ahol ő mondja? Ehhez a mutatványhoz nagyon stabil gazdasági klíma és jogi környezet kellene.

Nemzetközi szinten kik tekinthetők ilyen színvonalú versenytársnak?

Az ExperiDance stílusteremtő, ma már tanítják is a stílusát. Kínosan ügyelünk arra, hogy ne hasonlítsanak senkivel össze, önálló individuumként kezeljenek minket. Ha ezt sikerül elérnünk, akkor megépítettük az igazi időálló brandet.

Ugyanakkor az egyszeri berlini néző szemében, aki arról dönt, hogy az adott estén cirkuszba, nagykoncertre vagy táncos élményszínházba menjen, ez mindenképpen versenyszituáció.

A versenyt bátran kell fogadni, nem ülhetünk a barlangunkban. Ki kell menni és azt kell mondani: megérkeztem. Ehhez kell befektetői kedv és valódi teljesítmény, de még akkor sem biztos, hogy nyersz. Abban a pillanatban, hogy kilépsz a nemzetközi porondra, országimázst is viszel a válladon. Ez egy áldásos teher. A világ nagyon zajos és jól láthatóak az új fogyasztói szokások. Nem az van, mint húsz éve, hogy külön kis büdzsék voltak cukrászdára, mozira, színházra, étteremre, hanem a szabadidő eltöltése egy nagy csomag és mindenki mindenkivel versenyben van. Ha idejön egymás után öt előadásra a Papp László Sportarénába a Cirque du Soleil, ami 60.000 embert jelent, akkor fel kell kötni a gatyát, mert a néző azt fogja mondani, hogy táncot máskor is tud nézni, de őket csak most. Ezek izgalmas kérdések, de mindig megugrottuk. Minden hétfő úgy indul, hogy önértékelünk és tervezünk: mennyit haladtunk az elmúlt héten és mi a következő hét tennivalója. Szisztematikusan dolgozzuk fel az akadályokat és ennek a végeredménye az a cég, amit most magunk körül látunk, és ami egy másfél szobás lakásból indult anno 2000-ben el. És büszkék vagyunk rá, hogy ez a teljesítmény és színvonal elsődlegesen magyar állampolgárok pénzéből jött létre, amit úgy hívnak, hogy: jegyárbevétel.

A bevételek között azért a céges szponzorok is megjelennek.

Főleg a társasági adó támogatás, a cégek az adójukból sokkal könnyebben adnak, mint a marketingkeretből. A legnagyobb támaszunkat sikerült azért megtartanunk szponzornak, ez az Audi Hungaria.

Az Audival milyen közös bázisra építenek?

Innováció és a minőség mindenek felett. Ők szerettek belénk, és nem is Magyarországon, hanem a német menedzsment. Kint láttak minket és felhívták a magyar menedzsmentet, hogy támogatnak-e minket, mert ha nem, akkor kezdjék el. Ez nem ma történt, lassan tízéves az együttműködésünk.

Beszéljünk kicsit a Hungarian Talent’s House-ról is, ami az utánpótlás-nevelést is szolgálja. Mióta működik?

Ez egy üres 3350 négyzetméteres gyárépület volt nagy belmagassággal, ami tökéletesen alkalmassá tette arra, hogy iroda- és próbaterem-komplexum váljon belőle. Két és féléves ipari reorganizációs folyamatnak vagyunk az utolsó fázisában, ami fél éven belül be fog fejeződni, addig átadjuk a Fesztiváludvart és az ExperiDance Táncakadémiát is. Tervezetten minden partnerünknek helyet adunk a próbatermeinkben, fontosnak tartjuk, hogy a független szektor kreatív energiái köröttünk tömörüljenek, és ne tűnjenek el támogatottság hiányában a süllyesztőben. Ha nincs számottevő direkt állami támogatásod, akkor nem hibázhatsz, mert szinte csak és kizárólag a nézőtől származó bevételekre, és az azok mögé felsorakozó adótámogatás-hozományokra támaszkodhatsz. Ha a kultúrában dolgozol és ez nem egzisztenciális kényszerpálya számodra, akkor ez egy hitközpontú folyamat, a szerelmed, és az életed is egyben. Nekem az ExperiDance a három fiam mellett a negyedik gyermekem. Az elmúlt 16 évben voltak kifejezetten nehéz idők, gazdaságilag négyszer voltunk olyan mélyponton, ahol kizárólag a hitalapú kitartásunkon múlt, hogy talpra álltunk, és azt mondtuk, továbbra is ezt szeretnénk csinálni. A kollégáimtól ugyanezt várom, hogy sose adják fel.

(Fotók: Somfai Sándor)